Váratlanul

„Hogyan távozik király a vesztes háborúból? – váratlanul.\” (Shayat Cout Pho)

                Senki nem indul úgy harcba, hogy el szeretné veszíteni a várát – vagy mégis?

Egy általános gondolatsorral indítanám mostani mondandómat. Jó lenne korlátot szabni – legalább az igen kritikus időszakokban – a jópofáskodó szenzációgyártásnak!

Javaslom hagyjuk a mézeskalács huszárt (tudják, azt a tükröset) a búcsúra – most komolyban mennek a dolgok! A szenzáció-kutatás olyan termékeket produkál, melyek elrugaszkodnak a valóságtól és félrevezetik a közt, aki kapaszkodót keres nehéz helyzetében. Emberek! Legalább az legyen már észnél, akinek esze van! Nehéz időkben elvárás, hogy a józan ész és a racionalitás szabászollója nem essen ki annak kezéből, aki tud ilyesmivel bánni.

Most biztosan zavarosnak tűnhetek, de megmagyarázom: Egy ismert biztonságpolitikai szakértő, nagyívű ámulatba ejtő tutiosztása hallgatása közben arra lettem figyelmes, hogy a világ aktuál-kritikus pontjai közé sorolta Alexander Lukashenko (jobb ötlet nem lévén, az EU által Európa utolsó diktátora címmel felruházott) belorusz elnök beszédét, mondván ez a jóember készül megtámadni a NATO-t. Nem vitatkoznék én a népszerű elemzővel, de a realitás és a józan-látás kedvéért szó szerint idézném az elhangzottakat (nem hűtőmágnes téma!): „Mi nem agresszív emberek vagyunk, nem szándékozunk senkivel hadakozni… Én azt vallom, hogy a szomszédok között, minden körülmények között nyugalomnak kell lenni. … A lengyelekkel próbálunk közös nevezőt találni, de ők nem hajlandóak szóba állni velünk. … Megértem, hisz ez év október 15-én parlamenti választásokat tartanak arrafelé. Náluk parlamenti köztársaság van és természetesen nekik most érdekükben áll fokozni a helyzetet, hogy a választóknak meg tudják mutatni, jó irányba fegyverezték fel az országot. … Arról a Lengyelországról beszélünk, amelyet az EU noszogat, sőt nem is ők, hanem az amerikaiak. … A lengyelek nem buta nép, ők a mieink, szlávok, nagyon is értik miről van szó. … Kibírjuk, meglátjuk. Mi nyitottak vagyunk az együttműködésre.” (2023. augusztus 11. Minszk 407. sz. polgári repülőgép karbantartó bázis)

Más. Engedjék meg, hogy az aktualitások számbavétele után picit elkeseredjek. Csak úgy magamban, önszorgalomból. Nem áll szándékomban senkire hatást gyakorolni, valamint nem célom a pánik és zavarodottságkeltés. E két területtel egyébként az utóbbi évtizedekben lelkes tudományos csoportok foglalkoznak, és én amúgy is csak kókler-gatyában somfordálhatnék közöttük. Ez a tudományos munkacsoport legalább olyan lelkesen tevékenykedik, mint anno a demokratikus nukleáris honvédő fegyverek kiagyalói. Bizonyára észre sem vettük, de napjaink legveszélyesebb fegyvere már régóta nem az atom arzenál. Hol van már a „Kisfiú” és a „Kövér ember” (Little Boy és Fat Man) együttes ereje ahhoz a hatáshoz, amit egy-egy – szisztematikusan beszivárogtatott, vagy nyilvánosan ledobott – kazettás szellemi bomba képes művelni egyénnel és társadalmakkal egyaránt. Ezen szétszóródó repeszdarabok – akár a kultúrán, akár a közéleten, vagy az oktatáson, művészeteken keresztül – leszivárognak az emberi szürke állományba, és testileg, lelkileg átalakítják az egyént a kívánatos irányba. Könyörgöm, ne vegyék komolyan ez előbbi pár sort! Mindössze gagyi konteónak (Conspiracy Theory) szántam…

Nem újkeletű, sőt majdnem az emberrel egyidős az „oszd meg és uralkodj” elv. Nos, vagy észrevesszük, vagy nem, de a hétköznapjainkat, a vasár- és ünnepnapjainkat mélyen átitatja, behálózza az ellenségeskedés. Ha netán úgy alakulna a helyzet, hogy éppen nem haragudnánk egymásra, abban biztosak lehetünk, hogy ez az állapot valakinek előbb utóbb szúrni fogja a szeme sarkát. Igen, annak, aki a mi haragunkból szeretne hasznot húzni. A haragszításnak két fontos csapásiránya van. Belső bomlasztás: felhívom a figyelmet eltérő emberi tényezőkre és jelzem, hogy ti nehogy bántsátok ám egymást, hisz te nem azért vagy fekete vagy fehér, mert… hanem azért, mert mi téged tolerálunk! Garantáltan egymásnak fog esni a fehér és a fekete – de mindenképpen tüzetesebben fogják egymást vizslatni ezek után. Egyenes folyomány a fajgyűlölet. A rasszizmus – és polgártársa a szegregáció – úgy kezdődik, hogy kijelentem: én nem olyan vagyok, mint te, vagy ti. Innentől pedig mindkét fél garantáltan ki fogja kérni magának a „nem olyan” jelzőt. Kész az antagonisztikus ellentét. A másik irányzat: egymásra szabadítani különböző kultúrákat tradíciókban és szemléletben eltérő népcsoportokat. Sorolhatnánk még olyanokat is, mint az „ellenségem ellensége a barátom” stb. – kifogyhatatlan a tárház. A lényeg, hogy haragot keltsek és én ezt kihasználjam saját céljaim eléréséhez.

A felindultság és zavarodottság idejét éljük. Erre a tényre roppant könnyű rájönni, ha belegondolunk, hogy már azt sem tudják egyesek, hogy fiúk, avagy lányok. Az identitás elvesztésével talajt vesztünk és nemhogy orrunknál, de zsigereinknél, ösztöneinknél fogva – vezethetők leszünk. Nos, napjainkra a tudományos szakemberek olyan kiváló eredményeket értek el, hogy ember legyen a talpán, aki meg tudja fogalmazni, hogy ki is ő valójában, hová tartozik és azok milyen cél irányába tartanak. Nem tudom, valójában káoszt egyszerűbb-e teremteni, vagy rendezettséget?

Megint más. Egyre nyugtalanabbul figyelem az Európai Fészek (EU) vezetőinek igyekezetét valami zavaros irányba. Mint dokumentumokból és elmondásokból ismerjük, általában egy hadviselő fél úgy indul el egy harcba, hogy meghatározza a célt és az irányt. Bizonyára én maradtam le valamiről, de én egyetlen „király” beszédéből sem véltem kiszűrődni sem azt, hogy „csapataink harcban állnak”, sem a két tétellel kapcsolatos konkrétumokat. Úgy tesznek, mintha semmi. Hablaty-katyvasz és smafu-köd. Meg merem kockáztatni, ma Brüsszel várában nem találni olyan királyt és alattvalót, aki meg tudná mondani, mifenét is csinálnak oly nagy szorgalommal arrafelé.

De az még csak hagyján! Az irányadó államok – s élükön az EU fészek tartószerkezete (gerince, motorja), Németország népe – titokban, a sufniban a kardba dőlés szertartásos mutatványát gyakorolgatja. Természetesen nem a harakirit (szeppuku – 切腹 ), hisz az mégis csak egy japán specialitás… A spontán pengébe borulást, melynek lényege egyébként az, hogy csak meg kell szokni a rosszat és a legrosszabbtól már meg sem ijedünk.

Bevallom, soha nem értettem, de mindig tisztelettel csodáltam a németeket. Nem tudtam azonosulni az életvitelükkel, a világról alkotott képükkel, a gondolatvilágukkal és nem utolsó sorban a kínos pedantériájukkal. Én – olykor – trehány is vagyok… Talán ez is lehet az oka, hogy nem közöttük élek. De ez még nem jelenti azt, hogy számomra (és más őket meg nem értő számára) érthetetlen dolgokat kell művelniük. Az ottani király és alattvalói oly mértékű zavarodottságot honosítottak meg az utóbbi trónra lépést követően arrafelé, mely pompásan elfedi a valóságot és a közeljövőt, s képes elhitetni az ország, immáron igen tarka népességével: minden OK, csak még egy picit egyre rosszabb lesz, de a reménytelenség még előttünk van. Nem szeretnék én itten szemre hányni, hiszen nem tisztem és jogom sincs hozzá, de az utóbbi tíz-tizenöt év kül- és belpolitikája mintha nem a németeké lenne abban az országban. Valaki kívülről elmondta a saját valakijének, hogy mi lesz a tuti és az elhitette – német nyelven – a sajátokkal, hogy (a látszat és a valóság ellenére) igenis, ez a tuti.

Nem szeretnék ismét visszatérni a megosztás-szindrómához, de képtelen vagyok nem észrevenni, hogy adott egy takaros és pedáns közeg. Mondhatni a II. V.H. óta homogén szerkezettel – az újraegyesítést követően pedig egységes nemzettudattal. El tudják képzeni, milyen veszélyes ez az állapot arra nézve, aki nem szereti az ilyesmit? Hát miben tudnánk segíteni? ezek megoldanak mindent maguk, és még a fejünkre is nőhetnek! Az egység veszélyes egy olyan világban, ahol a szétszórtságot egy kézből szeretnék irányítani. Megindult hát a tudományos bomlasztás. Előbb jött a török-balkáni-délszláv vendégmunkás horda, majd az arab, a Távol-Kelet kalandvágyói és követte őket a Kelet népe. A demokratikus „arab tavasz” hozadéka pedig végleg megpecsételte a társadalom sorsát, melyre még sikerül rátenni egy lapáttal a mesterséges ruszofóbia krémjéből is – és tessék! Most ott tartunk, hogy lassan egy német már zavarodottan érzi magát a saját hazájában. Pár hete az osztrák Klagenfurtban jártam. A város lakosságának 49,88%-a férfi, 54,99%-a nő. Meg ne kérdezzék tőlem, ez miként sikerült! Viszont ami meglepett, hogy a lakosság 24,14%-a nem ausztriai születésű.  (forrás: https://www.citypopulation.de/en/austria/karnten/klagenfurt_stadt_/20101__klagenfurt_am_w%C3%B6rthersee/) Arra lettem figyelmes, hogy annak a szállodának az alagsorában, ahol évről-évre megszálltunk, iszlám imaház került kialakításra, ahol az adott időpontban meghajolhatnak a hívek. Rájöttem: az idén, ott már nem énrám vártak…

Peches sie Deutsch? Merül fel – csak úgy bennem – a kérdés. Szerintem nem. Egyszerűen – hasonlatosan Európa más Nyugat körzetébe tartozó államához – részesei, kénytelen, vagy kelletlen partnerei lettek egy identitás pusztítás projektnek. De rendben is van ez így! Hiszen ezt akarták azok, akik ilyesmit akarnak. Bizonyára ők akarják a gazdaság kitettségét fokozni, akár odáig is, hogy az EU-közösség tradicionális kis- és középvállalkozásai, a hagyományos nagyipar olyan szintre degradálódjék, hogy idegenek mankójára szoruljon. Ez is rendben van hisz, aki elfogadja az irányt, el kell fogadnia a végcélt is.

A napokban hallottam hírekből, hogy a Bundestag elfogadta: 2027-ig évi 5 milliárd EUR-val lesz részese az ukrajnai háborúnak. E tényből nekem az szűrődik le, hogy a német honatyák már valamit tudhatnak, esetleg valaki tudatott velük valamit, hisz ilyen hosszútávra születtek elképzelések. Fordítsuk már le e lépést a hétköznapi választópolgár nyelvére: ezen időintervalumban nem terveznek a kiegyezéssel, netán békével. Érthető, hisz háborút visel Németország és az EU egysége. És azt tudjuk, hogy kivel és milyen cél érdekében? Szerintem Berlinben fel sem merült még az a kérdés: mi a különbség orosz és ukrán között. Természetesen azon is érdemes elmorfondírozni, hogy a mesterségesen felturbózott ukrán hazafiság (és a harcképes lakosság) kitart-e 2027-ig? Na, de mi lesz ezen dátumot követően? Csak nem abban bízik Brüsszel királysága, hogy négy év múlva még mindig nem térnek magukhoz az ukrán lelkesedők, és Moszkva bekebelezése után hamarosan Vlagyivosztok partjait nyaldossák? Mert ez is lehet egy elképzelés, de akkor jóval mélyebben be kellene nyúlni a fantázia aktatáskájába és határozottabban el kellene rugaszkodni a valóságtól. Amint elnézem a tendenciákat, tán még ilyesmire is sor kerülhet.

Bennem azonban felmerül egy jóval reálisabb kérdés: kitart e Németország 2027-ig? Én egyből rá merném vágni: ebben az irányban és ezzel a lelkesedéssel egyáltalán nem garantálható. Biztosan lesz persze Németország, és – talán – még az EU is talpon fog maradni, de az már nem az lesz, ami mostan van. Addigra a már bezárás alatt lévő, csődbe ment Kaufhoff áruházláncot tuti úgy fogják hívni, hogy 考夫霍夫, és a 600 évet megért és jelenleg nyersanyag és energiahiány miatt végleg megroggyant Еisenwerk Erla vasművek bizonyára olyan nevet fog kapni, mint 艾森沃克*埃拉. Csak reménykedni tudunk, hogy 2027. magasságában már látszani fognak azon irányelvek, melyek szerint új alapokon, új szereplőkkel újra fog indulni Európa ipara – piaci alapon pedig előkerül az energia és nyersanyag is.

Manipuláció a számokkal. Lehet, csak én nem figyelek rendesen, de az EU szakemberek egyre homályosabban nyilatkoznak a gazdasági kilátásokat érintően. Azt is kifigyeltem, mikor kezdenek tréül menni a dolgok, egyre hanyagabbul összerakott csúsztatásokat, átlátszóbb manipulációkat tesznek közzé a gazdaság eredményeiről. Bizonyára arra gondolhatnak, hogy a hétköznap embere úgysem eszik „narancsot”… Egyre többször hangzik el: bízunk az elkövetkező időszak pozitív tendenciáiban… Könyörgöm, árulják már el, hogy mi alapján!? Mi lehet az, amiről mi nem tudhatunk, de már ott toporog a kapuban és fel fogja lendíteni a német, s vele együtt az EU gazdaságot?

Míg nem jön megnyugtató válasz, addig töprengjünk már el azon, milyen sikereket értünk el az EU energia függőség megszüntetése terén. Üssenek nekem oda, de én akkor sem értem, mifenének kellene nekünk függetlennek lenni, mikor semmink nincs!? Évszázadokon át megettünk mindent a földünkből. Ez idáig azt sem tudta nekem elmagyarázni senki – s mint látom, már nem is próbálkozik – miért kellett szétrágni azt a két csövet ott az Észak-tenger alatt? Netán arra gondolt valaki a királyságban, hogy a ruszkik azon keresztül fognak beszivárogni az EU-ba? Esetleg e csöveken keresztül gázosítani szándékoztak? Már meg ne haragudjon rám bárki, de tényleg ennyire palimadár-ház vagyunk!? Most pedig azzal nyugtatjuk magunkat, hogy az egy évre szükséges gázmennyiség – manipulált és naptári hatással kiigazított becslések szerint – akár fele is rendelkezésünkre áll. Bravó! De addig is, míg (ingünkért-gatyánkért) előkerül a hiányzó mennyiség, használjunk szenet! Égetés után azonnal lebomlik, a salakja környezetvédő, fekete ugyan és nem zöld, de ennyi árnyalatnyi hibával meg kell barátkoznunk. Azok a hatalmas gázolaj-faló teherhajók pedig ideiglenesen, a cél érdekében károsítják a környezetet, s cipelik Európába a Dél-Afrikai Köztársaságból, vagy akár a közeli Fülöp-szegetekről az égetni valót. Van szén elég, és tuti, hogy elég… Már vizionálok is tovább: a takarékosság és racionalitás jegyében hamarosan fel fognak tűnni a gőzgépek, gőzmozdonyok és a szibériai hideg ellen legpraktikusabb védelmi berendezés a Burzsujka. (kerek alakú öntöttvas kis-kályha)

Nem szeretnék én itten riogatni, de hozzá kell szoknunk, hogy a nyugati értékrendek is gyökeresen meg fognak változni a közeljövőben. A ma ideális és nyugalmat sugalló – reggeli otthon a teraszon, családi körben, munka egy kiszámítható és perspektivikus karriert előirányzó munkahelyen, tervszerű gyermeknevelés, társadalmi élet, oktatás, kultúra, szabadidős tevékenységek, este családi vacsora, esetleg egy pofa-sör a haverokkal, kényelmes hálószoba, szerető feleséggel, családi nyaralás valami langyosabb vidéken – életrend már nemcsak felborulni látszik, hanem konkrétan feldőlt. De így van ez jól! Sajnos, tudomásul kell vennünk, hogy a Nyugat társadalma nem termel akkora értéket, amely fedezni tudná ezen nyugodt és gondtalan életvitel költségeit – még a bevándorlók intenzív bevonása mellett sem. Ők ugyanis nem hoztak magukkal akkora vagyont, tudást és lelkesedést, amivel fel tudnák újítani a gépezetet – még szeretnének ilyet tenni, akkor sem. Egyelőre azonban ne aggódjunk! a kamrában még van az előző generációk által (kínnal-keservvel, furfanggal és demokratikus trükkökkel) összehordott tartalékokból – együk fel jóízűen, önfeledten, mintha a holnap már valaki másé lenne! „… Mikor a Nap újra felkel, csókolhassuk egymást reggel. (ámen)”

Kevesen jönnek rá azonban, hogy mindezen átalakulás miért is történik? Nos, én sem vagyok biztos abban, hogy a lényegre tapintottam, de úgy vélem, elmúltak azok az idők, mikor a Nyugat meg tudott abból élni, hogy irreális alapokon aránytalan hasznot volt képes realizálni a körön kívül rekedtekből. Egyelőre nincs forgatókönyvünk arra, miből fedezzük a további jólétet. Sajnos, kénytelenek vagyunk elkönyvelni: a Nyugat, ahogyan eddig megismertük, nincs többé!

Persze, ne keseredjünk már azonnal el! Szerintem nem is nagy baj, ha most egy pár évtizedre visszaveszünk a tempóból – majd csak behozzuk valahogy a lemaradást…

Amint megszoktam, ha nem is fel, de kicsit arrébb dobom a hangulatot egy orosz anekdotával:

Egy nemzetközi szülőotthonban összekeveredtek a gyerekek. Egy német, egy olasz, lengyel, valamint egy orosz anya kénytelen teszt alapján kiválasztani, melyik is az ő csemetéje. Az olasz villával egy kanálban megpörget egy falatnyi spagetti, amelyik gyerek kezét nyújtotta, felemelte – az övé. A német tett egy felkiáltással egybekötött karlendítést – amelyik gyerek hasonló mozdulatra emelte kezét, felkapta, mint az övét. Ekkor az orosz nő odaugrott az egyik gyerekért. Ő pedig az enyém! – kiáltott fel. Na de miért gondolod – kérdezett rá a lengyel. Azért, mert mikor a német lendített egyet a karjával, a te gyereked bekakált, az enyém viszont ökölbe szorította a kezét.