„Aki nem ért a szép szóból, annál a csúnya szó sem fog hatást kiváltani. A fizikai nyomaték pedig csak nehezék, hogy a szavakat ne hordja szét a szél.” (Shayat Cout Pho)
Egy őszinte vallomással kell kezdenem mostani írásomat: az utóbbi időkben kezd megoszlani bennem a vélemény. Nem, nem hajlok a skizofrénia felé azonban, mint a Nyugathoz tartozó polgár, kezdem azt hinni, hogy mindazon politikusok – annak vélt, vagy valójában annak képében megjelenő arcok, akikben eleddig hitet vetettem és számomra mérvadó irányokat és célt mutattak – vagy megbuggyantak, vagy engem egyre hülyébbre vesznek (vagy mindkettő). Azt eddig is tudtam, hogy – bár én választottam őket –, de nem én befolyásolom döntéseiket, mi több, még hangom sem hallják. Az azonban elkerülte figyelmem, hogy ezek a jóemberek maguk sem tudják, hogy mit csinálnak. Ha pedig tényleg tudják, akkor még jobban el kell keserednem. Végül arra a konszenzusos véleményre jutottam önmagammal, hogy valami olyasmi folyik a hátam mögött, amihez nekem egyre kevésbé van közöm – és jó lesz, ha óvatosságra intem magam.
Mivel válaszokat én sem tudok, ezért továbbra is inkább dilemmákat vetek fel. Például olyanokat: újra választották Európa legfelső testületét. Alapvetően maga az elnök bevallotta, hogy gallyra ment az EU gazdasága, társadalma, és úgy egészében a világban megörökölt pozícióinkat elherdálták. De! még nem vagyunk a gödör alján, ezért bizalmat kért a következő periódusra – és lőn! megkapta. Hatalmát odáig szeretné fokozni, hogy ember ne legyen e kontinensen, aki ellene bármit is tehetne. És az is meglesz! Egy új szabály lép életbe: csak az szólhat, aki szóhoz sem juthat.
Határozott – de céltalan – szankciókkal legatyásítottuk az energia és nyersanyag szektort, s vele együtt a termelő ágazatok is a nulla felé közelítenek. Bekevertük a migráns masszát az éppen züllésnek indult, elzöldült, s már nemében is bizonytalanná vált európai társadalomba. Belekeveredtünk egy olyan háborúba, amely minden, Európán kívüli nemzetnek hasznot hoz, nekünk még perspektívákat sem. Meglehet, én nem figyeltem rendesen, de én eddig csak annyit hallottam elhangzani (mint csatakiáltást), hogy „Oroszország nem győzhet” – csak nem ez lenne a cél? Ezért áldoz fel az EU inget-gatyát, leveses-tálat? És mi lesz, akkor, mikor nem győzött Oroszország? Akkor majd büszkén állunk (valahol) és kijelentjük: sikerült! mi vesztettünk ugyan, de az orosz nem győzött!
Furcsa szerzet ez az EU! Egy önkéntesekből összetákolt birodalom, amelynek hadserege nincsen, tehát érdekeiért képtelen kiállni, de büszke erejére. Nyersanyaga, energiája külső támogatásra szorul, tehát termelése ezer szálon függ, és idegen kezekben koncentrálódik. Meghatározza önálló politikai irányait és céljait, amelyeket alárendel egy külső világhatalomnak. Én biztos vagyok abban, hogy az Európai Unió alapgondolatát lefektető „Alapító Atyák” (mint – Winston Churchill, Konrad Adenauer, Robert Schuman, Paul-Henri Spaak, Alcide de Gasperi, Ernest Bevin) most kényelmetlenül érzik magukat sírjaikban, tapasztalván mivé lett az elképzelésük.
S mi, Európa lakossága szintén kényelmetlenkedünk itten, s kínunkban szavazgatunk, mert mi, a tömeg ilyenek vagyunk. Bedőlünk és kidőlünk. Összetartunk a széthúzásban és széthúzunk, mikor egységet kellene mutatnunk. Egy-egy választás alkalmával azért jövünk össze, hogy ne legyünk szét. Aztán ismét szét leszünk, hogy megigyuk (ki-ki a maga poharából) a döntéseink levét.
Ismerik azt a diskurzust:
– Mester, jól döntöttem?
– Fiam, minden döntés jó! Az a fontos, hogy utána képes légy viselni a jó döntéseid következményeit.
Valami teljesen más. A napokban random robbantottak fel csipogókat, mobilokat szerte a zavarosban – valaki úgy döntött. Van ilyen, láttunk már hasonló dolgokat. Akkor azt úgy nevezték, random terrorizmus, melynek célpontja nem egy meghatározott objektum, vagy személy, hanem egy figyelemfelkeltésre alkalmas közeg. Demonstrálni kell a jelenlétet – erőt, egészséget nem kímélve… A mindenben (máris) illetékes amerikai külügyér, Antony Blinken sietve kijelentette, hogy ők azt sem tudták, hogy van ilyen és megdöbbenten állnak az események előtt (mögött). Kérdés lezárva. Bennem azért e pár gondolat foltot hagyott. Hát ki fene tudhatott a több ezer felrobbant kommunikációs eszköz létéről, hatásairól, ha a világ csendőre nem? Vagy tudtak róla, de nem akartak tudni? Esetleg tényleg nem tudtak, de akkor miről tudnak? Egyáltalán, miért kellett volna nekik erről előre, vagy közben esetleg utólag tudni? Mifene van itten ebben a világban, míg én békésen próbálok aludni!?
Jens Stoltenberg norvég közgazdász, politikus, 2014-től – egy ideje már leköszönőben lévő (azóta már leköszöznt) – NATO főtitkár a napokban derűs ábrázattal, zsiráfra nyújtott nyakkal közölte, hogy nem kell ám félni engedélyezni az ukránok számára orosz területek békés céllal történő bombázását, hiszen az oroszok már nemegyszer megmondták, hogy hol a vörös vonal és ennél jóval többször nem reagáltak arra, mikor átléptük… Valaha, mikor még gyerek voltam, egy tanárom, mikor valami okos dolgot találtam mondani, rendre annyit mondott: jól van fiam! egyre okosabbakat mondasz, de majd ha nagyfiú leszel, rájössz, hogy az okos gondolatokat az ember nem mondja ki, hanem bölcsen érleli magában, mert akár még az is kiderülhet, hogy nem is okosat mondtál.
Nekem azonnal beugrott egy hasonlat. Bikaviadal, lelkes nézősereg (fizetős), felbőszült bika, vörös posztóval kezében hetykén legyeskedő viador. Majd elkezdődik az esemény. Mi a cél? Bizonyára nem csak bennem merült fel, hanem a fizetőkben és a távolról bámészkodókban is, hogy bikaviadal során a cél valójában az, hogy a torreádor túlélje az akciót. A bikát általában sütve felszolgálják. Mifenének ez a nagy felhajtás? Hiszen ez a jóember alapból túlélné a történetet, ha ki sem engednék a bikát a ringbe. Levágnák, feldolgoznák, elkészítenék, s elfogyasztanák – hisz az ember a táplálkozási lánc csúcsa, így megehet, megihat bárkit/bármit – akár saját magát is. A felhajtást (mint mindig) most is a pénz teremti meg. A fizetős nézők, a páholyban ülők. A bika és torreádor iskolák, háttér intézmények, stadionok, szurkolók és egyéb pénzkereseti lehetőséget kihasználók népes tábora. Nos Stoltenberg úr egy ilyen torreádor szerepben tetszeleg, maga mögött tudva a világ legnagyobbnak vélt hadseregét – őt erre a feladatra vették meg. Meglehet, még igaza is van, hisz az utóbbi időkben a védelmi szövetség egyre inkább a hergeléssel, vörös posztó lengetéssel foglalatoskodik, mintsem valamiféle védelemre koncentrálna – bár, Hunyadi János okos gondolatát kifordítva: „legjobb védekezés a támadás.” Hamarosan új szlogen kap majd szárnyra NATO szerte, a megvédettek köreiben: Kezdjünk el imádkozni, hogy a védekezés céljából indított támadást túléljük!
Természetesen én is nyitott szemmel, tátott szájjal és sapka nélkül figyelem a hétköznap eseményeit, és tudom jól, hogy a hergelésre szükség van ám, ha másért nem, hát fenn kell tartani a miheztartás látszatát. De a célt, a célt én még mindig nem vélem körvonalazódni. Mi lesz ennek a vége? Csak nem azt hiszi valaki, hogy most, mikor a világ talán a civilizáció történelme során a legösszeszedetlenebb (egyfelől globalizálódott, másfelől a globalizációs érdekek mentén szétaprózódott), most fog valaki olyat produkálni, amitől az Atyaúristennek is felszalad a homlokán a bőr és csak annyit mond elképedésében: na! de ilyet…
Pár nap sem telt el, az oroszok úgy érezték – míg még a kocsmai verekedés nem fajul odáig, hogy esély sem adódhat a tiszta játékra – újfent szóba hozzák a játékszabályokat, ne történhessen meg az, hogy a baj esetén valaki azt mondja: én csak kis pofont adtam, de te kettévágtad a fejem… Ha röviden foglalhatnám össze a mondandójukat így fogalmazok: Aki bejön a kocsmapult mögé, annak összetörjük a kocsma előtt hagyott biciklijét. Hosszabban fogalmazva az alábbi tételekből áll az a (megújított) doktrína, amelyet az orosz elnök az ENSZ a Biztonsági Tanácsa Nukleáris elrettentéssel foglalkozó ülésén (2024.09.25.) ismertetett. Igyekszek (nem hivatalosan, de) a szó szerintihez közel fordítani, hogy később ne keveredjek támadások célpontjává:
– Oroszország fenntartja magának a jogot, hogy nukleáris fegyvereket használjon az Orosz-Belorusz Szövetségi Állam elleni agresszió esetén;
– Oroszország fontolóra veheti a nukleáris fegyverek bevetését, miután megbízható adatok állnak rendelkezésre a rakéták és pilóta nélküli repülő objektumok tömeges elindításáról és azok átlépték a Szövetségi Állam határát;
– A nem nukleáris állam által egy nukleáris atomhatalom részvételével végrehajtott agresszió Oroszország elleni közös támadásnak tekintendő;
– Oroszország fenntartja a jogot, hogy agresszió esetén nukleáris fegyvereket használjon, beleértve azt is, ha az ellenség hagyományos fegyvereket használva kritikus veszélyhelyzetet teremt;
– Az Orosz Föderáció felé irányuló légi és űr támadás elindításáról szóló megbízható információk nukleáris választ eredményeznek;
– A nukleáris triád (szárazföld-levegő-víz) továbbra is a legfontosabb garancia az állam és a polgárok biztonságának szavatolására;
– Az elmúlt években, a megváltozott nemzetközi viszonyok, valamint katonai fenyegetések és kockázatok figyelembevételével átalakult az orosz állampolitika a nukleáris elrettentést illetően;
– Oroszország továbbra is törekszik “a nukleáris fegyverek és összetevőik terjedésének megakadályozására”;
Az egyensúly megtartása érdekében kivonatot említek az Egyesült Államok Nukleáris Doktrínájából:
„Amíg a nukleáris fegyverek léteznek, az amerikai nukleáris fegyverek alapvető szerepe az Egyesült Államok, szövetségeseink és partnereik elleni nukleáris támadás megakadályozása. Az Egyesült Államok csak szélsőséges körülmények között venné fontolóra a nukleáris fegyverek használatát az Egyesült Államok vagy szövetségesei és partnerei létfontosságú érdekeinek védelme érdekében.” (The 2022 NPR declaratory policy)
Nos, akkor rendben is lennénk. Mindenki megnyugodhat. Ma még nyugodtan teregethetünk az udvaron, nem éri (az alapérték közelinél jóval nagyobb) sugárzás. Aztán jönnek a hírek és elrettentések. A már fentebb említett, belorusz-magyar felmenőkkel bíró Antony Blinken sietett kifejezni aggodalmát: Oroszország felelőtlen lépést tett. Majd forró öleléssel fogadta a mandátum nélkül világturnén vendégszereplő ukrán elnököt, aki kibrusztolta a neki járó/jutó 8 milliárd dolláros apanázst, melynek egy része bizonyára arra fordítódik, hogy a harcok az utolsó csepp ukrán vérig folytatódjanak. A regnáló vezetés ezzel letudta morális és anyagi restanciáit. Összeborultak, akiknek össze kellett borulniuk. Bár billegett, de nem esett el senki. Az amerikai fegyver biznisz köszöni szépen. Atom támadásra senki nem készül – aki mégis, az most nem kért szót…
Az EU mind e közben éli „nyüzsgő, mohó, zajos életét”. A befogadásra lelkes országok kezdenek rájönni, hogy a demográfia sebeit a migráns-trükkel nem sikerült hatékonyan kezelni, mi több! még el is fertőzött. Egyre gyakrabban ütik fel fejüket atrocitások, ártatlan járó-kelő polgároknak esik baja. Az őslakos társadalom egyre nehezebben viseli a változásokat.
Egyre több fejtörést okoz a háború finanszírozása is. Azt eddig is tudtuk, hogy az oroszellenes lelkesedés pénzbe kerül, de most kezd kiürülni a kassza és az elkobzott orosz aktívák (a legálisan lopott pénz) hozama ma már a belső szivárgások betömésére is jól jönne.
Mind e közben a harcok – töredezve ugyan, de – folytatódnak. Békére továbbra sem készül senki. Az ellenállás apad, hisz hetente hat-nyolc ezer ártatlan lélek veszik oda. Azt mondják járulékos veszteség. A hivatalos álláspont szerint azonban jó irányba haladnak a dolgok. Újabb és újabb győzelmi esélyek ütik fel a fejüket, merészebbnél merészebb kezdeményezésekkel, magyarázkodásokkal. Taktikai lépések jobbra-balra. Például (összeszedve a maradék hadra fogható börtöntölteléket, kiegészítve idegen országok zsoldosaival) berontanak a szomszéd sufnijába – a hetekig tartó értelmetlen, főleg az ártatlan lakosság kárára elkövetett öldöklés kapcsán hivatalosan, nagyjából 18.900 (2024.09.30. adat) behatoló vesztette életét. De megérte! – véli az ukrán vezetés, bár használható pozíciót nem szereztek, de diadalittasan, győzelmi zászlóval lengetve körbe szaladhatták a világot. A híresztelések ellenére Európa legnagyobb országa (a valaha 603 628 km² területű Ukrajna) napról-napra zsugorodik – nagyon kimosták…
A szó-szkander pedig már legfelső katonai és politikai vezetés szintjén is teret nyert: Engedélyezzük/ne engedélyezzük, hogy saját szakállukra az ukrán vezetés olyat tegyen nyugati rakétákkal, amit mindenki megbánna.
Csoda hát, hogy vitába keveredett az én véleményem – önmagammal!? Azt hiszem, mostanság egyre több emberben fogalmazódig meg a kérdés: a tényeknek higgyek, vagy azoknak, akik magabiztosan blöffölnek?
Még szerencse, hogy az ember képes önmagát is áltatni – áááá, olyan azért nem történhet(ne) meg! A szó-szaknder az nem „Iszkander”! Jó, ha tudjuk, hogy a 9K720 Iszkander (NATO kódja: SS-26 Stone) egy orosz rövid hatótávolságú, szilárd hajtóanyagú, hadműveleti–harcászati, hadszíntéri kvázi-ballisztikus rakétarendszer. Képes nukleáris töltetet is célba juttatni. (© Wikipédia). Nos, éppen ezért húzta meg a napokban Moszkva az eddigieknél nyomatékosabban azt a bizonyos vörös csíkot az orosz égbolton. Azért, hogy mindenki, aki azon gondolkodik, hogy olyat tegyen, az tudja, hogy olyat tesz. Persze, ismerjük ugye a sötétben kapott pofon esetét? Mikor felkapcsolják a villanyt, már mindenkinek fehér a tenyere – de vörös az ábrázata.
Egy orosz bölcsességgel fejezem gondolataimat: Az okos mindig talál kiutat a szorult helyzetéből. A bölcs azonban soha bele nem keveredik ilyen helyzetekbe.
Na jó, egy másik:
Az öreg bölcsnek egyetlen vagyona volt, egy ütött-kopott bögre. Egyszer azonban, mikor meglátta, amint egy fiú a markából issza a forrás csobogó vizét – elhajította bögréjét…