„Szemmel verés a leghatékonyabb harcmodor, nem kell hozzá más, mint két szem, felhúzott szemöldök, ráncos homlok, szigorú tekintet és az áldozat, akinek ez a trükk nem jutott eszébe.”
(Shayat Cout Pho)
Napokban, a világban zajló csetepaték kapcsán szomszédom megkérdezte: – Akkor most te kinek drukkolsz, kinek az oldalán állsz? Én visszakérdeztem, hogy csak nem meccsen érzi magát, éppen a „B” Középben? Majd komolyra fordítva elmagyaráztam, hogy én a Hazai csapat és Józan ész mérkőzésére vettem jegyet, de sajnos a vendég együttest kitiltották a pályáról. Gondoltam, ha már van beugróm, egy darabig elbámészkodok a lelátóról és figyelem az egy-kapura, valamint egymásba rugdosást. Egyre gyakrabban rémülten szisszenek fel egy-egy támadásnál, s félek, hamarosan tele is hányom a félig üres pattogatott kukoricás zacskómat. Láttam szomszédon, hogy megbánta kérdését. Távozóban még annyit véltem kiszűrődni fogai között: – Te teljesen hülye vagy….
Talán csak legenda, és nem is létezett az a színész, aki valaha, miután reklámokban nyakra-főre egy sampont ajnározott, baráti körben azzal védekezett: „Van az a pénz amiért az embernek korpásodik a haja…” Nos, én úgy vélem, a szlávok egy elkülönült részének egy ideje nagyon korpásodik a haja. A Csoda-sampon Western Production Co. minden zsebet átkutatva talált annyi pénzt, hogy a szemmel is jól láthatóan közeledő csődgépezet beérkezése előtt egy utolsó próbálkozást tegyen. Menekülő-stratégiai céljai eléréséhez sikerült megvennie olyan színészeket, akik naphosszat csak vakaróznak a műkorpától, és fennkölten hirdetik: bennünket csak a csoda sampon menthet meg! A csoda sampon gyártója pedig röhög a markában, hisz (úgy véli) több legyet is lecsap – a más kezével – holott saját magát üti képen.
G. B. Shaw (1856-1950) egyszer azt találta írni: „Talán a rettegés közelebb áll a valósághoz, mint az ellenszenv; mert az ember az egyetlen állat, amelytől mélységesen és szörnyen félek.” (Perhaps dread would have been nearer the mark than dislike; for man is the only animal of which I am thoroughly and cravenly afraid.) Napjainkban Shaw gondolatai mögött én meghúzódni látom az egész fogyasztói gazdaságot a termelőkkel és a mindent és mindenkit megvásárlásra ösztönző pénz-éhséggel. A „disznófejű Nagyúr” (© – Ady Endre) olyan szinten felzabálta a humánt, hogy ma már az ember szeme előtt nem a saját (és szerettei) élete és annak minden áron történő megvédése lebeg, hanem a pénz, a vagyon megszerzése. A gazdagság, mint elérendő cél, az elemi ösztön (mint fajfenntartás, saját genetika örökítése) mellé – vagy talán elé – sorakozott fel. Ez az önkéntelen kényszer felülírja a tradíciókat, a hitet, vallást, a genetikai hovatartozást, és minden – eddig az emberhez kötött, s az állattól való elhatárolódásra használt sajátosságot. Tiltakozzunk! Ez így nem mehet tovább! Kérem, emelje fel felhívásom ellen szavát mindenki, aki úgy véli, ő nem pénzből él, és hajlandó lenne visszautasítani a korpás reklámban való fellépést, melyért adnának neki két és félmillió forintot (mindössze egy 42 másodperces snittért!)…
Alfred Bernard Nobel (1833-1896) svéd vegyész, feltalálóról mindenkinek az általa alapított díj ugrik be első topra. Azt azonban már kevesen tudják, hogy ez az alapvetően Angliából Svédországba települt jóember anyagi támogatás hiányában Szentpétervárra vándorolt, s a cári Oroszország támogatásával végezte „áldásos” vegyipari kísérleteit. Majd, amikor rendesen kikupálódott, visszatért Svédországba, s mint csodát mutatta be a nitroglicerint. Berobbant a köztudatba (ugyanis, nem egy gyára tényleg a levegőbe repült). A szorgos vegyész azonban nem adta föl – hisz nem ő veszett oda, s míg él, addig feltalál. Elkészített egy olyan robbanó elegyet, amely már nem akkor robban, mikor kedve tartja, hanem mikor gazdája felszólítja. Azt hiszem ez volt az egyik pillanat, mikor az emberiség eljutott arra a pontra, ahonnan tovább lépve eszközt kapott kezébe, mellyel immáron tömegesen is képes lett kiirtani önnön magát. A lelkes Nobel (talán) nem is gondolt bele, hogy az általa megkreált robbanni képes masszával, a Dinamittal mekkora kárt okozott az emberiségnek. (persze, tudom van békés felhasználási területe is a robbanóanyagoknak…) A tudós által alapított díj azonban feledtetni próbálja azt a gonoszságot, amit a dinamit ördögi ereje rejteget magában. Egy dologról viszont nem gondoskodott Nobel: a díjai között nem szerepeltette azt a kategóriát, amely a legtöbb (anyagi és ember) áldozatot követelő ötlet kitalálóinak ítélhetnének oda, azért a zseniális kreációért, mellyel az adott évben a legtöbbet árthatott a Földnek és lakosságának. Ha a Nobel díjak alapításától kezdve végig pásztázzuk a történelmet… Nos, javaslom, mindenki maga gondolja át, hogy hány rossz embert terjeszthetnének fel évente a Nobel-Dinamit Díjra érdemesnek tartva.
Nekem a jövő évi díjazottak listájára lenne javaslatom – természetesen nem konkrétan, nem névre szólóan – indítványozom felterjeszteni a „Szláv-daráló” feltalálóit, úgy ámblokk a projekt minden egyes résztvevőjét – csapatban és egyenként. Megérdemlik az elismerést. Zseniális, amit ezek az elfajzott elmék kitaláltak!
A „Szláv-daráló” konstrukciójának vázát mindazon indulat és feszültség táplálja, amely földünk bármely egyedében megtalálható. Ezek közül csak párat: öntudat, az akol-szellem (ma már úgy hívjuk: nemzettudat), a másik iránti spontán gyűlölet, a gyarlóság, gonoszság, továbbá olyan negatív attitűdök, amelyek képesek az ember számtalan funkcióra használt kezét ökölbe rántani és odaütni a vele szemben éppen ugyanilyen szándékkal felállt humán egyednek. Nos, a „Szláv-daráló” attól egyedi, hogy szlávok tekerik (proxy vezérléssel) és szlávokat darálnak le. Mindössze az üzemanyagot, a hajtóerőt adják külső erők – és lám! működik a gyilkos gépezet. (Homicida Mobile)
Kezdjük egy kis származástannal (genealógia). Kik a szlávok? „A szláv népek a szláv nyelveket beszélő népek összefoglaló elnevezése.” egyszerűsíti le a kérdést a Wikipédia. Ennél azonban jóval bonyolultabb a helyzet. A történészek ma már igen pontosan feltárták a szlávok eredetét, történetét, azonban a szláv népek egy igen érdekes sajátossága miatt – mely szerint minden népcsoport lényegesebbnek tartja önmagát, mint egy másik, hasonló társaság – mind a mai napig nincs egységesen lefektetve egyhangú szláv eredettörténet. Mást vélnek önmagukról az oroszok, a lengyelek, a bolgár szlávok, a déli szlávok, de a csehek és a szlovákok is. A tények közül talán azt érdemes kiemelni, hogy az indoeurópai szláv népek nagyjából az V.-VI. század körül már a jelenlegi helyükön éltek és fejlődtek. Egyesek úgy vélik, hogy Belarusz és Észak-Ukrajna vidékeiről rajzottak ki a térkép minden irányába. E rendszerezés alapján a nyugati szlávok: csehek, szlovákok, lengyelek, ruszinok; a délszlávok: szlovének, horvátok, szerbek; a keleti szlávok: bolgárok, makedónok; és az ószlávok: oroszok, beloruszok, ukránok. Ezek a népek bár egymással nem nagyon keveredtek véres konfliktusokba, de igazán nem is tartottak össze a betolakodókkal és egyéb hordákkal szemben. Nem voltak ugyan befogadóak, de megtűrték az idegeneket. A 19. században a kifejlődő nacionalizmusok hatására azonban a szláv népeknek is sürgőssé vált az identitás, az én-nemzet tudat kialakítása. Ekkor indult meg a legendák gyártása, a „mi nemzetünk mindenkinél nemzetebb” érzés kialakítása. Az eladdig közös hősök nemzeti hősökké alakítása, a saját magasztalása, az idegen lefokozása. A szláv nyelv és a szláv identitástudat azonban továbbra is mélyen, s letagadhatatlanul ott lakik minden egyes egyénben, akiben dominál a szláv.
Történészek, etnográfusok, szociológusok, valamint echopraxialógusok bizonyára ennél sokkal részletesebben össze tudják foglalni a szlavisztikát – én azonban ennyire voltam képes.
Hosszú évtizedeket éltem szláv közegben, s mind a mai napig vannak közvetlen kapcsolataim Szlovéniától – Lengyelországon és Bulgárián át – Oroszországig. Higgyék el nekem, én már megérzem, mikor szláv mentalitás üti fel fejét a környezetemben, lett-légyen az bárhol a világban. Szláv és szláv között nincs antagonisztikus ellentét, nincs meg az antiszemitizmus és a rasszizmus még csírája sem, azonban mégis van egyfajta feszültség (az ellenállás és az erősség szorzata), meglátásom szerint ez az energiaszál szolgálhatott gyújtózsinórként a „Szláv-daráló” megépítésekor.
Mint az ismert, az antiszemitizmus jelenséget lefedték a szemiták. A rasszizmus kifejezés egyre inkább a feketék-fehérek között feszülő drótokról és egyéb, a Nyugathoz köthető etnikum konfliktusokról szól. Azonban létezik egy jóval általánosabb jelenség, a szított gyűlölet. Oroszul: Bызванная ненависть, angolul: Incited hatred. Higgyék el, ez utóbb sokkal rosszabb, mint az előző két variáció. A képlet egyszerű. Ki kell szemelni a „fekete-bárányt”, a rosszat. Elindítani a média-kampányt, (Hollywoodtól a WEB hálócsatornákon át az ember-ember kapcsolatokig) konzekvensen rossz fényt kell vetni rá. Mikor pedig már kellőképpen sáros, és elkülönített – vele szemben kell felsorakoztatni a jókat, hogy megvédjék a civilizált világ demokratikus értékeit. Olyannyira fel kell paprikázni a légkört, hogy a jók akár harcra is foghatók legyenek a rosszak ellen. Ilyen egyszerűen jön létre a hasznok mentén egy háborús üzleti modell – indulhat a „hot war”, a gonosz elpusztítása. Már csak egy teendő maradt, megcáfolni a Genocídium (szervezett népírtás) tényét. De a „jók” számára az ilyesmi nem probléma – egyszerűen tagadni kell és kész.
Azért javaslom, mosolyodjunk már el (de inkább fakadjunk sírva) majd az elkövetkezendő évtizedek valamelyikében, mikor valaki(k) – csak úgy politikai, erkölcsi és anyagi haszon reményében, Vén-Európa tarka népessége szerte – rákap a bevándorló-kontra-őslakos feszültséggóc ízére!
Akik 2014. február 18–20-án, majd 2022. február 23-án működésbe hozták a „Szláv-darálót”, hosszú évtizedeken át tartó munkával különítgették el a jókat és a rosszakat. Semmit nem bíztak a véletlenre. Hosszas (belső, külső és sajátbőr) tesztelés során mélységében határozták meg, kik álljanak a jó-szlávok térfélen és ki is legyen a szláv-ellenség. A daráló azonban egy egységes gépezet, így nem tud különbséget tenni a két oldal között. (hiába van az egyik fél karján kék, a másikén pedig piros szigetelőszalag) Egyre olybá tűnik, a működtetőknek ez is volt a célja, hiszen nyíltan deklarálták: az ukrán szlávokat arra kell felhasználni, hogy gyengítsék az orosz szlávokat.
Egyszer egy öreg zsidó barátom mondta: „Fiam, a zsidót csak a zsidó képes gyűlölni igazán! Más nem értheti ennek okát.” Nem tudom, mennyiben volt igaza és mennyi volt gondolatában a téves, annyi biztos, hogy a barátom gyerekként végig élte a pogromokat, a marhavagonokat, táborokat. Mint elmesélte, nagyapja, apja és a család több felmenője is elismert orvosok voltak a Szovjetunióban. A háború forgatagában azonban úgy vélték, jobb, ha óvóbb helyre mennek. Amerikai (rokoni) kapcsolatokon keresztül sikerült megszervezni, hogy Franciaországon keresztül az Államokba emigráljanak. (bár később kiderítette, hogy blöff volt az egész jótékony szervezés, semmi nem volt előkészítve. Még a hajójegyre is nekik kellett volna összeszedniük a pénzt…) Lengyelországnál tartottak, mikor egy zsidó rabbi családjánál húzták meg magukat, s kis rejtegetett vagyonkájukat egyetlen éjszakára. Vesztükre a rabbi alkut kötött fejük fölött a németekkel, s hajnalban arra ébredtek, hogy németül dörömbölnek a szűkös pincelejárat ajtaján. Vagyonka elszállt, s a családot ízekre szedték. Ő nővérével egy darabig Csehországban volt egy gyermek koncentrációs táborban, majd Németországba került „nevelő szülőkhöz”. Vér szerinti szüleit többé nem látta. Nővérét akkor látta utoljára, mikor nevelőjüktől is elválasztották őket, s egy speciális táborba kerültek, ahol fogolynak tekintett zsidó orvosok különböző kísérleteket végeztek rajtuk. Itt érte őt a felszabadulás. Németországban telepedett le. Vallástörténetet tanult az egyetemen és az ország egyik legbiztosabb ikonszakértőjévé nőtte ki magát. Ő nem volt szláv, de gyökereiben mindvégig a szlávok közé tartozónak érezte magát. Sokszor elmondta nekem: tudod, azoknak tiszta a lelkük, természeti népek.
Az utóbbi időkben oly sokszor elgondolkodom azon, hogy milyen lelke lehet például azoknak a lengyel szlávoknak, akik harcba szállnak (természetesen pénzért) Ukrajnában, hogy fegyveres segítséget nyújtsanak az ukrán szlávoknak lekaszabolni az orosz szlávokat. Mi járhat annak a cseh (szláv) államférfinak a fejében, aki szemrebbenés nélkül kijelentette, hogy az ukrán szlávok jogosan léptek az orosz szlávok földjére, mivel az önvédelmi szempontból nem kifogásolható – had’ öljék egymást! Milyen lekiismerettel kell/fekszik mondjuk az Ukrán Fegyveres Erők főparancsnoka (immáron generális jelvénnyel a pizsamáján), az irtás irányítója – akit orosz létére kitagadtak Oroszországban élő szülei, miután kézbe vette az ukrán-szláv seregek orosz-szlávok elleni irányítását.
Hogyan számol el a lelki békéjével maga az ukrán elnök, a szláv nép szolgája, aki komédiásként a lelkes orosz közönség kegyeiből vált népszerűvé. Napjainkban pedig az ő kezdeményezésére – a Nyugat bábáskodása, jóváhagyása és segedelme mellett – az ukrán parlament felső háza (Verhovna Rada) végső olvasatban elfogadta azt a törvényjavaslatot, amely megtiltja a Moszkvai Patriarchátus kanonikus Ukrán Ortodox egyház tevékenységét az országban. Vagyonát pedig nemes egyszerűséggel elkobozza. Ekkor hol van a külvilág lelkiismerete? Kérdem én, miért nem szólal fel senki a több millió (!!!) Ukrajnában élő orosz ortodox kötődésű vallást gyakorló jogaiért!? Ezen hívők elsorvasztása (megfélemlítése) olyan tempóban ment végbe, hogy jelenleg a lakosság mintegy 4%-a merte felvállalni a hozzá kötődését. 2014-ben ez a szám (hivatalosan) még 27,7% volt!
Az elkövetők, a lelkiismeretüket nyugalomra intők azt mondják: hazaszeretet! Nos, nekem mindig is averzióim voltak mindazokkal szemben, akik már ennyire szeretik a hazájukat…
Az események eszkalálódása láttán – az olasz gyökerekkel bíró, Argentínából érkezett – Ferenc Pápa (Jorge Mario Bergoglio – Papa Francesco), a katolikus egyház vezetője mindkét kezét felemelve jelezte, hogy ami sok, az már nem kevés! De hát neki, mint olasz katolikusnak, mi köze is lehetne a pravoszláv perpatvarhoz? Hisz ő egy másik békén, Isten békéjén munkálkodik. Nyugati politikusok, emberjogi aktivisták – akik beleszólhatnának (és bele is kotnyeleskednek rendesen a folyamatokba) –azzal mentegetőznek, hogy a térség átlényegülés (metamorfózis) alatt van, meg kell várni míg kiforrja magát a helyzet. A szláv-daráló üzemeltetői – porcelán mosolyú államférfiak/hölgyek, felsült kakasok, Embertelen Braun/Brown Bertalanok – azonban mélyen hallgatnak.
Emberek! mifene van már itten!? Dehát te én vagyok! „…Hát mondja, maguknál vannak maguk? Keverik, keverik…” (© Bereményi Géza) Mi ez az ész-osztás, modernkedés, nyílt-társadalmaskodás, fake-demokrátkodás, szelfi-kép-mutogatás, föld-mentősködés, plasztik-humánkodás, zöldelkedés, klímálkodás, tarkedlizés és hokedlizés – a saját és főleg a mások rovására/kárára!? Okoskodunk, toljuk a tutit világszerte (fel-s-alá), holott egyszer – mikor esténként elszámolunk aznapi tetteinkkel (úgy kollektíve) beismerhetnénk, sajnos, kifelé megyünk a jóból – túlokoskodtuk, valamit nagyon elkeferintettünk! Túllőttünk a céltáblán. Elpunnyadtunk, vészesen degradálódunk és értékrendünk, erkölcsi tartásunk, társadalmi morálunk már lecsúszott a csiganyál alá, s még van lejjebb is…
Mikor e mondatot befejeztem, hátra dőltem. Vettem egy mély levegőt és rádöbbentem, hogy elvetettem a sulykot. Rögvest el is keseredtem. Rájöttem, valójában bele vagyunk mi (kollektíve) esve a kétségbe – de nagyon. A lejtő aljához közeledvén, csak a kódjaink szerint, tehetetlenül kapkodunk, vergődünk a túlélésünk érdekében. Tengerentúli, hasonlóan hánykolódó társainktól várjuk a mentőövet, akik pedig (ismét) a mi romjainkon szeretnének kilábalni szorult helyzetükből. Velük kart-karba öltve (jobb híján) a fentebb felsorolt mellék-cselekedeteket véljük menekülési útnak abból a katyvaszból, amibe szép csöndesen beágyazódtunk. Mi lesz ebből!? Bizonyára egy átalakult, a régi trágyán felcseperedett társadalmi struktúra, ahol a domináns már teljesen másképpen fog kinézni, mint azt megszoktuk – nemre, bőrszínre, felfogásra, vallásra, világnézetre, célokra és elérési utakra lebontva. Az új felállásban kishal is megeheti a nagyhalat – ha éhesebb. A gyenge eltiporhatja az erőset – ha nagyobb gazdasági potenciállal rendelkezik. Mindenkinek annyi joga lesz, amennyit csak akar, hisz hamarosan „… a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, … a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet… (© Petőfi Sándor XIX. Század költői c. verséből eltorzítva) – ekkor pedig (akár) beköszönhet Európa nappalijába tán’ még a Kánaán is (latinul: Canaan; kínaiul: 迦南; oroszul: Ханаан; arabul: كنعان – tetszés szerint válogathatunk a felhozatalból)
Ismerősöm mesélte, hogy Ukrajnában élő barátja (aki egy ukrán város egyetemén az germanisztika tanszéket vezeti) elmondta, bízik abban, hogy az ukrán honvédők megállítják az orosz támadókat és megvédik hazáját a betolakodóktól. (mondjuk, nem éppen Kurszk-nál) Elszorult a torkom. Három gondolat merült fel bennem: egy, ez a jóember nincs tisztában azzal, hogy melyik előadásra ült (ültették) be. Kettő, annyira beleélhette magát a szerepébe, hogy valóban úgy is látja/érzi, ahogyan mondja. Ő, aki apai ágon örmény zsidó, anyai ágon belorusz zsidó felmenőkkel büszkélkedhet és egész eddigi életét orosz identitástudattal élte le. A harmadik variáció, hogy nagyon is tudja mi folyik ottan, de úgy van vele, mint székely bácsi, mikor Nicolae Ceaușescu Scornicești uralkodása alatt megkérdezték: – Hát, miként élnek mostanában szépbátyám!? – Az öreg feltolta izzadt, gőzölgő homlokáról kalapját, majd annyit válaszolt: – Nem panaszkodhatunk…
Ismerik azt a poénos diskurzust, mikor extraszensz érdeklődik:
– Elnézést, itt szervezik a jövőbe látók olimpiáját?
– Igen, de a jelentkezés még csak a jövő héten kezdődik!
– Azt hiszem, ön félreért engem – én a fődíjért jöttem…
Nos, ma már annyira kilátszik a „foga fehérje”, hogy aki érteni szeretné miről van szó, az érti. Aki viszont nem, az tudatosan nem. Nem kell jövőbe látónak lenni ahhoz, hogy tisztán lássuk, a „Szláv-daráló” nem fog leállni mindaddig, míg akad olyan megvehető gyáva pénzhajhász, aki a földön fekvőbe is képes belerúgni – néhány petákért. Míg ezek az alakok el nem kotródnak, földbe nem földeltetnek, ki nem józanodnak és tudatára nem ébrednek, hogy a világ nyugati fele áldozatot csinált belőlük – addig nem lesz nyugalom arrafelé. Azt a pillanatot viszont szeretném megérni, mikor a feleszmélt társulat megkeresi a daráló feltalálóit, üzemeltetőit és kifejezi jókívánságát a szétbombázott országért, az áldozatokért, a széttiport társadalomért és a több millió otthontalan földönfutóért. S az elégtétel? Nem lesz. Nem azért, mert akkorra a patkányok már mind mókusbőrbe vedlettek erdő szerte, hanem azért, mert a szláv alapvetően nem bosszúálló, náluk a vendetta (vérbosszú) nem hirtelen haragban ugrik elő – ők nem felejtenek és nagyon lassan dolgoznak fel – de haragudni nagyon és kitartóan tudnak.
A letargiából, javaslom egy orosz anekdotával próbáljunk kikecmeregni:
Milliárdos jóember elhalálozik. Szent Péter színe elé kerül, ahol közli vele az öreg, hogy sajnos, a feljegyzései szerint neki a pokolra szól a jegye. Milliárdos méltatlankodik: – Hisz én milliókat költöttem a templom felújítására, egy luxusautót vettem a püspök úrnak, mindig a legdrágább gyertyát állítottam!
Péter bá’ ismét megnézi jegyzeteit, majd így szól: – Bizony, ez mind így igaz fiam, de a te helyed akkor is a pokolban van. Ami pedig a pénzedet illeti, nyugodt lehetsz, amint becsekkolsz, az utolsó fillérig vissza fogják neked fizetni…