„Az elnyomás nem más, mint a másik embertárs kizsákmányolása. A kizsákmányolás pedig azért szükséges, hogy képességeidnél magasabbra juthass, nagyobb kényelemre tehess szert – majd elégedetten hátra dőlhetsz a hokedlin.”
(Shayat Cout Pho)
Had’ kezdjem jelen, szerteágazó írásom Joseph „Robinette” Biden (népszerűbb nevén Joe Biden) el- és leköszönésben lévő amerikai elnök, a minap Angolában megejtett tréfájával: “Mi Bidenek olyanok vagyunk, mint a szegény rokonok. Megjelenünk, amikor meghívnak, tovább maradunk, mint kellene, megesszük az összes ételedet, és nem tudjuk, mikor menjünk haza.” Többször megnéztem az adott poénról készült videót, mivel elsőre nem hittem el, hogy ez a jóember ennyire összeszedett is tud lenni. Senki nem nevetett, s bevallom én sem. A szívem ugyan megesett az adott úriemberen, de nem azért, mert a szegény Biden család feje, hanem mert sajnálom őt, hogy még mindig cipelik ide-oda, mint búcsúban a Mária szobrot. Elég groteszk, de gyerekkorom egy apró vicce jutott eszembe: – Hol van Sanyika? – Hát a bőrében, csak a szeme látszik ki… Nos, e jelen esetben Sanyika még beszél is. Bár a Kongói Köztársaságban tett látogatása során elakadt a szava is, és békésen szunnyadt egy jóízűt a tárgyalás és a kamerák kereszttüzében. Nem szoktam én firtatni más anyagi helyzetét, ezért így a sorok között jegyzem meg, hogy hivatalosan a szegény Biden családnak (mindössze) 83 bejegyzett cége van Ukrajna szerte, és beruházásaik mértéke több tízmilliárd dollárra tehető – tehát rendesen vendégségben vannak, ahonnan egyelőre nem is szándékoznak távozni, míg mindent fel nem esznek. Nem csoda hát, hogy a háttérintézmény – míg ő regnál – folyamatosan tolja az apanázst, hogy így az utolsó percekben feltőkésítsék a vállalkozásokat, valamint katonai erővel fenntartsák azok létét. Persze ez csak feltételezés részemről, hisz a demokráciának csak akkor van ára, ha el akarják venni, vagy ha még nincs megteremtve…
Fogadni mernék, hogy igen kevesen ismerik Sir Halford John Mackinder (1861 – 1947) nevét. Töredelmesen beismerem, számomra is idegen volt, de háttéranyag gyűjtésem során belebotlottam, s kikerülhetetlennek véltem. Nos, ez a brit akadémikus, politikus, geográfus alkotta meg a geopolitika és a geostratégia fogalmakat. Bizonyára más is rájött volna később, de az ő fejéből hamarabb pattant ki, konkrétan 1904-ben a „A történelem földrajzi fordulata” (The Geographical Pivot of History) tanulmány, melyben felvázolta az úgynevezett Heartland Theory-t (Szív-föld Teória). Úgy fogalmazta meg, hogy Afro-Eurázsia a világ szigetei, és ezek szív földje a Volgától Keletre, az Arktikától Délre, a Jangce folyótól Nyugatra, valamint a Himalájától Északra fekvő egybefüggő terület. Mackinder akképpen okoskodott, hogy e körzet rejti Földünk természetes kincseinek jelentős részét, így geostratégiai fontosságú térségről beszélhetünk. Azt a következtetést is levonta, hogy aki e körzetet ellenőrzése alatt tartja, az valójában irányíthatja a világot. 1919-ben Mackinder úgy korrigálta elméletét: „Aki Kelet Európát uralja, az irányítja Szív-földet; Aki uralja a Szív-földet, az irányítja a világ szigeteit; Aki pedig a világ szigeteit uralja, az irányítja magát a világot.” (Mackinder, Democratic Ideals and Reality, p. 150.) Minden bizonnyal a mester, így száz év elteltével már maga is igazítana teóriáján, de az azért elgondolkodtató, hogy ez alatt az évszázad alatt hányan próbálták maguk alá gyűrni a Szív-földet. Talán a jelenlegi tülekedés is éppen ezen elmélet vagy inkább gyakorlat mentén szerveződik? Meglehet, most jöttek rá a világ nyugati felén, hogy nekik igenis kell a Szív-föld? Éppen most, mikor a Nyugat társadalma eljutott eddigi történelmének utolsó fázisába, mikor az átalakulást a nihil vette kézbe? Na – mint eddig oly sokszor, most sem én fogom megadni a választ – keressenek nálam okosabbat!
Éppen itt tarthattam valahol magányomban, mikor egy másik jóember, egy bizonyos John Bumpass Calhoun (1917 – 1995) amerikai etológus és viselkedéskutató munkája olvasása közben tátottam el a számat. Calhoun, a Universe 25 címet viselő kísérlet sorozatában egerekkel modellezte le egy társadalom viselkedését. Úgy kezdte, hogy megteremtette a kommunizmust – az egérparadicsomot. Szem-száj-inger, amit csak egerek akartak. Négy pár egeret telepített be. A csapat olyan jól érezte magát, hogy üstöllést szaporodásba fogott. Ettek, ittak, szaporodtak. 315 nap elteltével azonban beleuntak a buliba és kezdetek felhagyni a szaporodással. Ekkor nagyjából 600-an éldegéltek együtt. Tehát a továbbiakban a jólétre, (kaja-pia) koncentráltak. Furcsa módon azonban elkezdtek megjelenni közöttük a „megalázottak”, akiket terror alá vontak az erősebb hím egyedek, valamint (s most figyeljenek!) a nők. A női egyedek ugyanis agresszívebbé váltak mind a falkával, mind pedig gyerekeikkel szemben. Hatalmasat zuhant a születési ráta és növekedett a halálozási arány. Ezt követően megjelentek a hímek körében az úgynevezett „gyönyörű egerek”. Nos, ez a típus megtagadta a nőstényekkel történő párosodást, s a dominancia harcban sem voltak hajlandóak részt venni. Ekkor érkezett el az a pillanat, mikor az egértársadalom többségét a „jóképű hímek” és az „elszigetelt nőstények” alkották. Calhoun tanulmányában két szakaszra osztotta a társadalmi megsemmisülés folyamatát: Az első, konkrétan a nihil beállta a csapatban. A fiatalkori halandóság elérte a 100%-ot, a szaporodás pedig elérte a nullát. A veszélyeztetett egerek körében homoszexualitást figyeltek meg, ugyanakkor a kannibalizmus is fokozódott annak ellenére, hogy bőven volt más élelem. Két évvel a kísérlet megkezdése után megszületett a kolónia utolsó egere. Most jön a csattanó: John Calhoun még 25-ször megismételte ugyanazt a kísérletet, és minden alkalommal ugyanaz lett a folyamat és a végeredmény is. (© The Scientist – Exploring Life, Inspiring Innovation)
Hát kérem, én most odabízom, hogy ki-ki eldöntse, hol is tart jelenleg a Nyugat társadalma ebben a drámai körmenetben, mely az utóbbi száz év során átalakulásában eljutott a „nyílt társadalom modellig”.
Pedig mi meló volt összehozni a paradicsom-közeli állapotokat! Kezdődött a saját reformokkal, majd távoli földek gyarmatosítása, ipari forradalmak, háborúk… Amint megtelt a bendő, felütötték fejüket a megalázás és a kizsákmányolás minősített esetei is. Mivel a humán nem holmi ösztön-lény, mint az egér, így (magától, saját bőrén) rájött, hogy a habzsi-dőzsi veszélyben van. Elérkezett hát a jólét azon stádiuma, mikor tenni kellett valamit az „egérparadicsom” fenntartásáért. I. valamint II. Világfelfordulás arról szólt, hogy rendeztük a sorokat kizsákmányoló és kizsákmányolt téren. Territoriálisan is behúztuk a nemzetek önálló tartományait – átszabtuk az egér-porta térképét az erőviszonyoknak megfelelően. A megalázottak egy része egyenesen a kommunizmust, mint a jólét legmagasabb formáját tűzte zászlajára, míg a másik fél megelégedett magával a jóléttel is. Két jól elkülönül egér-tábor jött létre, a szocialista és a kapitalista. Eltartott pár évtizedig, míg újfent helyre álltak a paradicsomi állapotok. A keleti fél inkább ideológiailag, míg a nyugati oldal gazdaságilag testesedett. Nagyjából a nyolcvanas évekre tehető, mikor a Nyugat ipara és mezőgazdasága eljutott arra szintre, hogy saját erőből és képességeivel ismét nem tudott tovább fejlődni. Nyersanyagait, energiáit és termelési potenciáljait felemésztette. A Kelet tábora pedig nagyjából ugyanebben az időpontban jutott el oda, hogy az ideológia már kevésnek bizonyult a biológiai és szellemi igények kielégítéséhez. Megindult hát a hideg és a meleg összeengedése – a Nyugat ipari gyarmatosítása. Előbb a nyersanyag és energia éhség, a nyolcvanas-kilencvenes években pedig a munkaerő hiánya motiválta a kizsákmányolás célpontjait. Mikor pedig telitődött a hazai bazár, a nyugati tőke megindult a piacszerzési hadjárattal is. Éppen kapóra jött, hogy a Szovjetunió ideológiai tarsolya kiürült, a kommunizmus nem jött el, a szocialista tábor pedig megéhezett. Nem csoda hát, hogy mint kés a bajban, úgy tülekedett előre Kelet felé a kapitalista kapzsiság. Slicc gombért, üveggolyóért vagy mézesmadzagért felvásárolták az éppen agonizálásba kezdő gazdaságokat, de legfőképpen azok értékesítési piacait. Nem telt bele húsz év sem és kollektíve ismét eljutott a Nyugat a megcsömörlés szélére. Mindeközben az a fura helyzet alakult ki, hogy a kizsákmányolt erőre kapott, a kizsákmányoló pedig elszalonnásodott. A Nyugat, immáron a Kelet-Európai térséggel kibővült egér-tábora (kimerítve újabban érkezők potenciáljait) ismét elérte a fejlődésképtelenség állapotát. Bármennyire is keservesen hangzik, de itt tartunk most. Az történt ugyanis, hogy az ipari gyarmatosítás is elérte a holtpontját, s átbillent a mély zuhanás állapotába. A parazita megette a gazdatestet, felélte mindazt, amit erejéből, képességeiből képes volt felfalni. Nincs újabb gazdatest. Egyszerű lenne azt mondani: ennyi és feladom. Na, de nem megy ám az ilyen könnyen! Feladni csak akkor lehet, ha mindent megtettünk azért, hogy feladhassuk. Jelenleg ott tartunk, hogy az egyre forróbb helyzet rákényszeríti a Nyugat világát, hogy ismét gondolkodjon s ne hagyja, hogy a „jóképű hímek” és az „elszigetelt nőstények” kihalás felé tereljék a társadalmat.
Természetesen – mint eddig a Nyugat történelme során szinte minden hasonló alkalommal – első és legösztönösebb gondolatunk, hogy fegyvert ragadunk. Igen ám, de milyen céllal és ki ellen? Nagyon megváltoztak ám a viszonyok! A Kelet és a Dél egércsapata (letagadhatatlanul nyugati segítséggel) roppantul összeszedte magát az utóbbi húszegynéhány évben, s egyre ütemesebben halad ugyanazon egérparadicsom felé, amelytől a Nyugat már megcsömörlött. Én úgy vélem, hogy a velük történő összecsapás nem oldaná meg a helyzetet. Bár, annyi bizonyos, hogy (az I. és II. világégés mintájára) újabb átalakulás, (talán) időnyerés esete akár fenn is foroghat. Na, de tudnánk-e kezdeni valamit a veszteségek árán megnyert idővel?
Nagyjából itt tartottam, mikor ingerültségnek látszó nyugalmamban lekaptam a polcról Douglas Murray (1979 – ) Háború a Nyugat ellen c. művét. Nos, ez a fiatalember megfordította rendesen a távcsövet, és nem kevesebbet állít mint, hogy a Nyugat civilizációja támadás alatt áll. „… ráadásul nem a nyugati értékekkel élesen szembenálló autoriter rezsimek indították, hanem azok a belső elemek, akik a legtöbbet profitálnak az alapvető nyugati értékekből: a szólásszabadságból, a törvény előtti egyenlőségből, a nemi és faji megkülönböztetés elutasításából.” (© D. Murray) A szerző meggyőződése, hogy a Nyugat létét önmaga, a saját társadalmi átalakulása, védekezésre képtelensége sodorja a tönk széle felé. A folyamatot intenzíven felgyorsítja a bevándorolt etnikai sokadalom, a kínai tőke, valamint a szlávok furfangja és tettrekészsége. Mivel a jólétet sokkal könnyebb élvezni, mint megteremteni, így a sáskahad, amely megszállta (és megállíthatatlanul elfoglalja) a Nyugat zónáját egyfajta kizsákmányolóként telepszik az ott őshonos gazdatestre. Hááát, most veszek egy mély levegőt. Szép kilátások, egyenesen a tűzfalra…
Csak nem hátra dőltünk a hokedlin? Az utóbbi tíz-egynéhány év erjedési folyamatának következtében számos jel mutat ugyanis arra, hogy a társadalom egyre szélesebb karéja konkrétan a nihil dézsájában fürdőzik. „A nihilizmus egy olyan filozófiai felfogás, eszmerendszer, amely a társadalmi értékeket és normákat, minden elvet, szabályt, erkölcsi követelményt, törvényt tagad, mivel mindenféle értelem, értelmezés vagy értékelés hiábavaló. A cselekvés hiábavalóságát, a lét teljes értelmetlenségét, az emberi haladás hiányát hirdeti.” (© Wikipédia) Nem kell hát meglepődni azon, ha egyre többen menekülnek mellék cselekvésekbe, mint alkohol, drog, zabálás, csodavárás-ködevés-pohárlebegtetés… (© Bereményi G.) Az önpusztítással próbálva terelni a hétköznapok gondjait, letakarni az egyre nyilvánvalóbb tényeket. Ez pedig azért rossz, mert ez a terebélyesedő halmaz hamarosan önfenntartásra képtelen masszává alakul át. Jóképű hímekké és elszigetelt nőstényekké degradálódik. A klasszikusnak szánt családmodellről (s vele együtt a fajfenntartásról) pedig senki nem fog gondoskodni, s egy torzó lesz, amelynek első fázisa, hogy a gyerek – a szülei vélt jövőképének érdekében, tévesen – aránytalanul nagy figyelmet és gondoskodást, anyagi ráfordítást könyvelhet el – holott a legkevesebbet teszi hozzá a család szellemi és gazdasági költségvetéséhez. Következő fázis pedig az, mikor a szülőknek elegünk lesz a „gyerek-uralomból” és nem lesz utód, a megmaradt utódok pedig magukra maradnak. (Calhoun – a megsemmisülés második szakasza)
Na, most aztán rendesen sikerült összemosnom egy pár tételt, a Szív-Földtől az egereken keresztül a Nyugat öntipródásáig. Azt viszont ismét nem sikerült kibogoznom, hogy mi van és mi lesz – mit akarunk és mit nem. Mi lenne, ha például – mindenféle okoskodás és tudományos megközelítést félretéve, csak úgy spontán – rájönnénk arra, ha békén hagyom a másikat, az is békén fog hagyni engem? Ha jót teszek valakinek, az jóval fog válaszolni… Ugye! most meg valami hátsó gondolat ütötte fel fejét! Tuti, hogy volt, aki most arra gondol, ha gyengébbnek látszom, eltipornak – hisz a dominancia kód, a sperma effektus stb. Szóval – jobb híján –, hamarosan saját farkunkat fogjuk leharapni – de tőből. Meglehet, egymást kezdjük el fosztogatni? Kölcsönös útonállás nemzeti, regionális, társadalmi rétegek közötti szinten? Bármennyire is furcsán hangzik, de ezt a variációt sem hagyhatjuk ki a számításból, hiszen el tudnak a dolgok odáig fajulni, hogy ember, emberben (egér, egérben) fogja megtalálni nyomorúságának farkasát. Persze, ettől azért még nagyon messze vagyunk – így ne is gondoljunk rá, majd ő gondol ránk. Ekkor pedig semmi rózsaszín, szivárvány-menet, semmi vidám tűzijáték. Dráma – lehullik a függöny, senki nem tapsol, hisz üres a nézőtér, s a színészek sem jönnek ki többé meghajolni. Az utolsó egér pedig halálra ette magát.
Az egerek és az emberek egy kalap alatt említésekor pedig ki ne hagyjuk John Steinbeck (1902-1968) Egerek és emberek c. novelláját! (1937.) E műben az író ugyan e két élőlény viszonyára ugyan nem tér ki (hiszen nem ismerhette Calhoun kísérletének eredményét), azonban Lennie (a „kicsi”, aki ártatlan és értelmi fogyatékos, nem képes megérteni az olyan elvont fogalmakat, mint pl. a halál.) szereti a puha dolgokat, mint például egereket tartani kezében. Felindulásában azonban sokszor megöli őket, így demonstrálva önmagának, hogy mennyivel erősebb, mint az a pici, puha állatka…
Úgy látom, sikerült rendesen összepacsmagolnom a jövőképet – pedig higgyék el, nem akarok én itten ördög festésbe keveredni. Meglehet az időjárás teszi ezt velem? Ugyanis rájöttem, hogy a rossz idő is hozzásegít, hogy e szép világunkat olykor a pokolhoz hasonlatosnak lássuk. De hamarosan itt a szeretet és béke ünnepe! Minden szív meglágyul, minden lélek mosolyogni kezd és akár valakinek még az is eszébe juthat, hogy netán-talán mégsem kellene harcba szállni a Szív-földért. Örülnünk kellene, hogy az emberiségnek egyáltalán van ilyen és nem birtokolni kellene, hanem élni a lehetőséggel. A világ pedig nagyon jól megvan világuralom nélkül is. A történelem amúgy is folyamatosan bizonygatja – a nagy- és kiskirályokat előbb-utóbb letaszítják trónjukról a felett- és alattvalók.
Na, jól elkalandoztam, és majdnem megfeledkeztem az orosz anekdotáról:
A bölcsesség a korral jön el, míg a tapasztalat atyja az ismétlés! Ha kellően sokszor jársz pórul, idős korodra akár tapasztalt, bölcs balfácán is válhat belőled…
Na jó, egy másik:
– Anya, leugorhatok a srácokhoz a térre?
– Persze fiam, sőt már haza se gyere, hiszen elmúltál negyven éves…