Proxizmus
„A világ legkönnyebb dolga más farok-csontjával csalánkodni” (Shayat Cout Pho)
Előre elhatárolódom a fenti idézet egy másik, áthallható és egyben sértő verziójával történő összemosásától! Az érdekesség kedvéért azonban megjegyzem, hogy az orosz közegben például az adott jelenséget úgy közelítik meg: „nem építhetsz boldogságot valaki más bánatára” (на чужом горе счастья не построишь) Van nekik is egy pejoratívabb verziójuk: „a paradicsomba utazni valaki más farkán” (в рай въехать на чужом члене) Azt, hogy a magyar miért éppen a csalán csapkodást választotta példabeszédében, soha meg nem fogom érteni…
Akkor kezdem a magyarázkodással: „proxi (proxy)” – A person who is given the power or authority to do something for someone else (Britannica.com) Magyarrá alakítva: az a személy, aki hatalmat vagy felhatalmazást kap arra, hogy tegyen valamit valaki másért (illetve annak érdekében). A proxizmus egyidős az emberrel. (Nem tévesztendő össze az orvostudományban használatos „paroxizmus” kifejezéssel, ami pl. a végletekig jutó önkívületi dühkitörést jelenti!) Anno az első emberpár (nevezzük őket, mondjuk Ádámnak és Évának) mikor persona non grata lett a Paradicsomban, első dolgának érezte, hogy tisztázza: ki viszi le a szemetet? Ettől kezdve ez, és az ehhez hasonlatos feladatok nem a privilégium, hanem a kötelezettség kategóriába lettek besorolva. Elvégzőjük személye attól változott, hogy ki mennyire volt képes befolyásolni a másikat. Tegyük fel Ádámnak már körmére égtek biológiai szükségletei, de Évának egy hete pont akkor fájt a feje. Az asszony, engedve a felkérésnek, felhatalmazta férjét, hogy kivigye a szemetet és ezért (hetente egy alkalommal) egy teljes éjszakán át mellőzte a fejfájást. Később, mikor szaporábbra vették a szaporodást – hiszen valahogyan csak be kellett népesíteni a Földet – a gyakorlat társadalmi méreteket öltött, s intézményesedett az ember-ember viszonyban. Annyira sikeresnek bizonyult, hogy kiterjesztették az élet minden területére. Ettől kezdve, csak úgy – hoci-nesze alapon – nem adtak oda egymásnak semmit. Ezt megelégelve egy élelmes gondolkodó – egy fejfájós éjjelen – feltalálta az erőszakot. Az ötlet szélsebesen bejárta az akkor bejárható világot és divatot, mit divatot! kultuszt hozott életre. Nem tudom, hogy feltalálója meggazdagodott e rajta, de az biztos, hogy istenséget teremtett, ami mára világunkban fellelhető összes vallásnál keményebben és kiírthatatlanabbul beette magát mindennapi és történelmet író életünkbe.
A proxizmus létrehozásában nagy (persze nem kizárólagos) szerepet játszik az emberi lustaság. Ha valamihez nem fűlik a fogam, rohadtul nincs kedvem, energiám, lelkesedésem, meg amúgy is trutyi, ráadásul nem szeretném a bőrömet kockáztatni – küldök valakit, aki megtesz valamit helyettem, amiért felelőséggel tartozik nekem, egyúttal elvárom, hogy kívánalmaimat maradéktalanul teljesítse. Én pedig igyekszem kibújni a felelősség legkisebb árnyéka alól is. Puritán szintre lebutítva: bérbe veszek (pénzért, adományért, kegyért vagy kegyelemért) valakit, hogy helyettem intézkedjen, nevemben eljárjon – felelőségtudattal a nyakában. Ha még a lelkiismeretére is sikerül szert tennem, akkor már nem marad más teendőm, mint a számonkérés.
Bizonyára én látom rosszul (ezt is…), de én a táplálkozási lánc lenyomatát vélem felfedezni a proxizmusban. Mindenki alá van rendelve valakinek, aki majd egy szép napon megeszi őt. Erre jön a főemlős, aki mindenkit megesz (még azt is), sőt! még önnönmagára is szemet vet olykor. Mikor pedig már nem éhes, vagy elcsapta hasát, akkor egyszerűen hatalmába hajtja, függőségben tartja a másikat. Kijelenti, hogy kegyet és kegyelmet gyakorol, s míg nem kerít sort a legközelebbi étkezésre, rendelkezik a másik felett és leosztja a tedd-ide-tedd-oda utasításokat. Lehet, én nem vagyok figyelmes, de az állatoknál ilyesmit nem véltem felfedezni. (a macskát nem sorolom az állatok közé – hisz a homo sapienssel egy rangban vannak. Meggyőződésem, hogy valahol egy párhuzamos, virtuális világban ők dolgoznak, szolgálnak, s az ember pedig átvette jelenlegi teendőiket…)
Mi, itt a lánc felső végén tudatos társas lény vagyunk (egységben az erő jelszóval zászlónkon), nem bírjuk a magányt. Igyekszünk tehát magunk köré rendezni mindazon embertársat, akik (közelítőleg) egy irányba gondolkodik velünk. Testvérközösséget alkotunk, amelyből intézményesítve államot kovácsolunk. Az állam pedig már rendelkezik a kollektív erő minden képességével, amely természetesen arra használható, hogy a másikat, kollektíve megegye – minden cók-mójával együtt (szőröstől bőrkabát). Amikor pedig jólaktunk, akkor kedvünkre kiélhetjük a közösségi ferde hajlamainkat az alágyűrt társaságon. E kőkemény munkát leigázásnak (gyarmatosításnak, bekebelezésnek, megszállásnak, meghódításnak, elfoglalásnak, uralom alá vonásnak) neveztük el, a folyamat pedig valójában a „kolllektív proxizmus” elnevezést kaphatja. A látszólag mindenki számára gyümölcsöző (bár inkább a kezdeményező számára jövedelmező) kapcsolat azonban lassú erjedés során átalakul – természetesen a demokrácia szigorú írott és íratlan szabályai mentén! – a parazita és eltartója közötti friggyé, egybenövéssé, fegyver-barátsággá. Én megvédelek – míg meg nem eszlek. Nem mennék bele a biológiába, mert nem az én táskám, de azt tudom, hogy van endoparazita, és ektoparazita jelenség. Míg az első beköltözik a kiválasztott egyed testébe, addig a második kívül maradva termeli ki az áldozat javait. Mi, ember kifejlesztettük a kombó változatot, mikoris kívül-belül képesek vagyunk leélősködni a másikat. Remélem senki nem vél felfedezni semmilyen gyanús körülményt, esetleg hasonlóságot a világ dolgainak alakulása és a biológiai folyamatok között! Ha nem, akkor igen könnyen el tudjuk képzelni azt az elképzelhetetlen helyzetet, mikor egy mindenható király ott áll a világ szeme előtt (szégyen szemre), s kiderül róla, elkopott a jogara – annyit csapkodott vele össze-vissza a világban. Jobb ötlete nem lévén, elszalasztja hát birodalma legkisebb népét, hogy szerezzen neki egy vadi-új jogart (XXL-es méretben). Az szegény népség pedig éjt-éjszakává, nappalt-nappallá téve harcba keveredik akár az ördöggel is, de királyának jogart szerez – ellenkező (vagy talán, minden) esetben nyakát töri. Ugye milyen élelmes fajzat az ember!?
Higgyék el, nem tudunk más lenni! Fajunk rendjének egyik alapeleme, hogy az általunk – szorgos és áldozatos munkával – felépített hierarchiában kihasználjuk egymást. Figyeljék csak meg a körülöttük mozgó világot! Egy hivatalban üldögélő, civilben nyúl formát viselő bürokrata, hatalma teljében simán leproxizza a klienst, hisz hatalmánál fogva én vagyok alatta. Vagy például, ott a felettes, vagy a mindenható a főnök. A vaddisznóbbja nem is palástolja kiben létét. Az intelligensebbje igyekszik úgy tenni, mintha kérne, de alapjában véve elvár, parancsol, felsőbb érdekekre hivatkozik – az alattuk elhelyezkedők pedig teljesítenek, vagy lejjebb adják az ukázt. Mindezért cserébe nem eszik meg őket és még ennivalót is kapnak. De nem menjünk ki a szabadba, nézzünk csak körül otthon. A család hierarchikus felépítése jól nyomon követhető a helyi dominás vizsgálatával. Apa rendet tart, vagy anya döntést hoz (esetleg fordítva). A gyerekek végzik dolgukat és engedelmeskednek szülők elvárásainak. Ekkor egyensúly, béke honol egy családban. Akkor borul a családi fotó, ha valaki e rendből kilógatja a lábát (pl. a gyerek kinövi a karámot, apa alkoholba menekül, vagy anyára szemet vet a szomszéd falu stb.)
Arany János Családi kör c. versében eklatáns példát találunk a családi hierarchia XIX. századi állapotaira: „De vajon ki zörget? „Nézz ki, fiam Sára:” Azon túl, hogy a költő tapintatlan megjegyzést tesz a gyerek gender státuszára, konkrétan tisztázza, hogy az apa a ranglétra legfelső foka. Nagylelkűen nyulat hoz, majd „Egy-egy szárnyat, combot nyújt…” gyermekeinek. Cserébe pedig feltételen engedelmességet vár el – utasításokat osztogat. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha a családfő spontán felindulásból veszi a fáradtságot, feláll, és kinéz kifene zörget ilyen időtájt. Annál is inkább, mert – a tényállás szerint – nem volt tisztában azzal, hogy természetes, avagy jogi személy követi e el a zaklatás tényét sötétedés után. Nem. Ő – zsigerből, esetleg kényelemből, vagy a kockázat minimalizálása célzatával – ugrasztja a gyereket, kifejezésre juttatva ezzel a felettes viszonyt, megvalósítva a proxizmus minden ismérvét. Később megtudjuk, hogy barátságos véget ért a történet – de lehetett volna másképp is! Tegyük fel, a gyermeket inzultálni kezdi az érkező, obszcén szavakkal illeti, esetleg agitációs furfanggal letéríti a kijelölt útról. Ez esetben pedig a szülő, gondviselő részéről megállapítást nyer a gondatlanság tényállása. Rendőrség, gyámhivatal, boka megütés, rácsos linzer stb. Az óvatlan szülő nem is gondol bele, hogy proxi ötleteivel mibe képes belesodorni családját és utódait. Na jó! félre a tréfilozófiát. A fentieken túllépve annyit mindenképpen tudnunk kell, hogy a családi hierarchia jó, ha a tekintélyre és a nyomában közlekedő tiszteletre épül, nem pedig a nadrágszíj parcellára. Egymás kihasználása és sakkban tartása nagyon meg tudja ám borítani a család békéjét és sok félre nem érthető helyzetet teremthet. Aztán, jó esetben sopánka.
Emlékszünk még a jóöreg szakállas Karl Marx apóra? (Friedrich Engels-ről biztos beugrik) Méltatlanul zártuk ki (társával együtt) napjaink közéletből, holott ő legalább annyira szerette a kommunizmust, mint a kapitalizmust. Egyetlen felróható hibája, hogy a közvélemény és a ferde ideológiák valami zavaros irányból közelítették meg – s végül a rossz oldalon rekedt. Egy-két gondolata azonban örök aktualitással bír. Például a kizsákmányolásról az vallotta: a kapitalizmusban ember embernek kizsákmányolója – a kommunizmusban ez éppen fordítva van. A társadalomról úgy vélekedett, hogy az a természet anyagcseréje. A társadalmi rétegződés bonyolult folyamatába most nem is mennék bele (mert könnyen eltévednék), azonban annyit sikerült leszűrnöm belőle, hogy mindenki iparkodik lejjebb adni a piszkos melót. Ezzel pedig a túlélésének esélyeit igyekszik növelni. Marx heppje volt, hogy a kapitalizmus alapvető mozgató rugója a kizsákmányolás. A hétköznap nyelvén: aki megteheti, az proxi viszonyt alakít ki és alkalmazottakat tart, teljesítményt sajtol ki belőlük. A folyamat mára teljesen elfajult. A technológaiai átalakulások oly mértékben igyekeznek kiszorítani a kizsákmányolható munkást (változó tőke) a rendszerből, hogy maga a rendszer kezdett megnyekkenni. Marx egyenlete szerint ugyanis, a dolgozók (emberi munkaerő) számának csökkenésével arányosan marad el a profit, ami végül a kapitalizmus végleges csődje felé kormányozza a folyamatot. Hoppá! hoppá! Meglehet, e közelgő veszélyre figyeltek föl napjaink világpolitikusai és ettől bokrosodtak meg? Mi pedig azt hisszük, hogy valamit szívtak, vagy ittak rá? Holott e katyvasz, amiben kevergünk (és még fogunk is egy darabig), nem más, mint Marx utópiája és mindent előre kellett volna látni ott fenn? Vagy látták is és ettől zizzentek meg? Mit csináljunk és ki a hibás!? Esetleg jobb lenne, ha mindenki maradna a helyén és viselné elkerülhetetlen sorsát? Az alá-fölé rendeltségi viszonyt pedig úgy könyvelnénk el, mint az a kis állatka, ki az autópálya bal oldalára született, és egész életében arról álmodik, mi is lehet a jobb oldali határban.
A proxi viszony azon túl, hogy leosztja a szerepeket, egy folyamatos és csak erőszak útján megszüntethető kapcsolatot hoz létre a felek között. Ugye ismerősen hangzik: „Tudja, Pelikán elvtárs, egyszer majd kérni fogunk magától valamit. (Bacsó P. – Tanú) Az egyszer pedig mindig eljön. Az ember egy életen át azon küzd, hogy a lehető legkevesebb kötelezettséget tudják rásózni. Sajnos azonban, minden alól nem lehet kifarolni. Mindig akad egy Virág elvtárs, aki – önzetlenül, de saját érdekeitől vezérelve – tesz nekünk egy kéretlen szívességet, amiért cserébe megeszi az életünk egy jelentősebb darabját. Virág elvtárs nagyon tud ám reinkarnálódni, szaporodni! Rokonok, barátok, ismerősök, ismerősök ismerősei, munkatársak, szervezeti aktivisták, ideológiai betolakodók, lelkünkből élők stb. Ekkor pedig még nem tettem említést hazafias, nemzeti és egyéb erőszakszervezetek által elvárt elkötelezettségekről.
Nem is hinnénk, de a proxizmus rettenetesen kártékony jelenség – a megbízó számára, hisz képes elsorvasztani az ösztönös éberség képességét. Ugyanakkor lehetőséget ad a meghatalmazott (cselekvésre beküldött) fél számára, hogy képbe jöjjön és felülkerekedjen. A gazda kinövi a parazitát. Abban a minutumban, hogy valaki hatalmat érez a kezében és ezt fel is használja saját érdekei további gyarapítására, megteremti a veszélyt, hogy ő saját maga a csökevényesedés útjára lépjen. Nézzük csak meg az eddigi birodalmak történetét, az eltespedés mindig akkor indult meg, mikor az elért eredmények fényét zsírba mártották és – egymást hájjal kenegetve – fürdőzni kezdtek benne. Valljuk be egy kiváltságos helyzetben bárkinek büdös lenne a meló. Ha nem muszáj, akkor csak azt teszem meg, amihez kedvem van – sőt! később már azt sem. Hát mennyivel egyszerűbb a proxit ugrasztani! Ezzel szemben a túloldalon éppen az ellentétes folyamat indul be. A meghatalmazott érdeket szimatol, és hasznot remél, ami megcsillantja számára a reményt, kikeveredni alárendelt pozíciójából. Vegyünk egy egyszerűen görgethető példát: Kína. Szorgalmas nép, évezredek óta. Tán’ jobb, ha nem firtatjuk, hogy Európa felemelkedését éppen a selyem úton, Távol-Keletről érkező terméke, nyersanyagok, s a velük együtt érkező technikai és technológiai vívmányok alapozták meg. Majd visszamentünk és letiportuk őket – nehogy már a fejünkre nőjenek! A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben a Nyugat, mint a technológia és a technika akkori ura, úgy döntött, mostantól felnőtt, és neki már zsenánt a szorgoskodás. El kezdte kitelepíteni termelését. Kína volt az első, aki rájött a lehetőségre. Lelkesen kiszolgált és lekoppintotta az addig elzárt technológiákat, kiépítette a fejlődni képes termelését. A munkaerő egyre kvalifikáltabb lett és tessék! Nézzük meg, hol tart a világ és hol benne Kína. Lehet kifelé nagy arcunk, de a színfalak mögött térden mozgunk egy kínai beruházás megszerzéséért, tendereket grundolunk a kínai áruért. A proxizmus visszanyalt.
A proxi – főleg, ha megteheti – nem akar többé alárendelt lenni. Ugye emlékszünk még a proxizmus egy eklatáns példájára, a – demokratikus – rabszolgatartásra? Most ne is kapargassuk az adott témát, hisz a következmények (mint húsba maró probléma) még csak most kezdenek igazán szárba szökkenni… Érdemes megjegyezni, hogy jelenlegi világunk hemzseg a proxista jelenségektől, s benne mi a Nyugat embere úgy érezzük, hogy valami kivételezett helyzetben vagyunk (s örökre maradunk is…), hisz történelmünk, kultúránk, tudásunk ezt sugallja. Bízva-bizakodunk észjárásunkban, leleményességünkben, és abban, hogy fiaink is olyanok lesznek, mint őseik. Javaslom, maradjunk is ebben a hitben, és eszünkbe se jusson az ellenkezője…
Egyszer egy ismerősöm mesélt egy legendás boksz edzőről. A kemény edzés híve volt, és ennek jegyében állandóan (akár fizikailag is) hergelte, cseszegette tanítványait. Mivel ő maga is neves öklöző volt, így nem tartott attól, hogy valaki bátorságot merít és visszakézből cselekedne. Mígnem egy szép napon olyat sikerült mondani, ami elszakította a cérnát. Egy felnövekvő, akit az edző, saját érdemei csiszolása céljából rendre beküldött a leg képtelenebb helyzetekbe – beakasztott neki egy igen gorombát. Az öreg felkelt és csak annyit tudott mondani: fiam, majd visszakapod te még ezt, mikor edző leszel!
Ezen a ponton el kell kérjem az elnézésüket, de idő és privát lelkesedés hiányban nem tudtam kitérni a napjainkban egyre nagyobb aktualitást élvező proxi háborúra és annak miben létére. Ezért arra kérem a tisztelt olvasót, hogy a fentiek alapján tegye már meg, hogy saját kézzel (házilag) összerakja azt a képet. Tájékozódásképpen pedig annyit javaslok, hogy ne dőljenek be annak, aki be akarja dönteni önöket! Azt se felejtsük, hogy az élet fiatalon azért érdekes, mert nem értjük. Továbbá, kifigyeltem, hogy az ember két okból hallgat: nincs mit mondania, vagy nincs kinek…
Az orosz anekdota – idő hiányában röviden: Rend nem ott van, ahol állandóan fegyelmeznek, hanem ott, ahol nem rendetlenkednek!