„Ha két embernek van egy-egy almája és azokat kicserélik egymással, mindkettőjüknek marad egy-egy almája. Ha ugyanezt a műveletet elméletben teszik meg, akkor tuti, hogy már fejenként két almájuk lesz.” (Shayat Cout Pho)
Összeültek az egerek – már mennyire a pockok képesek egyhelyben üldögélni. A kontinens legnagyobb magtárában sereglett össze a mindenre elszánt demokratikus rágcsálók hada. Jöttek mezőről, kamrából, raktárból, gyárból, de még – vallási hovatartozást mellőzve, ökomenikus formátumban – a világmindenség leggazdagabb és legszegényebb templomainak egerei is tiszteletüket tették az eseményen. Első körben memorandumot fogadtak el, melyben leszögezték – vészesen elszaporodtak a rossz tekintetű macskák világszerte. Ráadásul agresszivitásuk mértéke már a tűrhetetlenségi szintet is sodorja, erőszakos arckifejezésük pedig arra utal, hogy az egerek joggal feltételezik, biológiai fajukat el szeretnék tüntetni a föld színéről. Világ demokratikus egerei egyesüljetek! – adták ki a jelszót. Ne hagyjátok, hogy holmi elkényeztetett házi, továbbá jött-ment kóbormacskák veszélyeztessék egy ilyen nemes faj létét. Pár órás tanácskozást, valamint egy kiadós ebédet követően megszületett az első gyakorlati megoldás irányába terelő javaslat: körzetekre, valamint régiókra kell felosztani a Földet. E földrajzi egységeknek felelős képviselőt kell választaniuk, aki ki fogja jelölni, hogy az adott blokkban hány macskát kell felakasztani, példát statuálva a többi egyed felé, hogy lám, így jár, aki egérhúsra feni a fogát. Az adott ötlet rendkívül szoros egységbe kovácsolta az egerek-pockok szabad világot áhító társadalmát. Felszólaló felszólalót követett, majd, mint általános, s mindenki által elfogadhatóan egységes, kompromisszumra hajló javaslatot fogalmaztak meg, mely szerint konszenzusra jutottak, hogy hamarosan egyezségre fognak lépni, mely végcélja egy konzisztens megállapodás. Mintegy irányadásként rögzítették azt is, hogy körzetenként egy-egy helyileg összesereglett munka-értekezleteken tisztázzák, majd rögzítik a további gyakorlati lépések kontúrjait.
A macskák? Nos, a macskák még hallomásból sem értesültek az egér konferenciáról, s így gyanútlanul élték tovább megszokott életüket. A tanulság? Nos, ki-ki a maga józan belátása szerint vonjon le valamit. Nem szeretnék senkit befolyásolni e serény teendőjében, de ne feledjük, hogy az egerek a fene nagy szervezkedés és egyéb adminisztratív lépések ellenére sem fizikailag, sem szellemileg nem képesek maguk alá gyűrni a macskák (másképpen demokratikus) társadalmát. A macskák alapvetően kényelmes és kimért állatok, s az utóbbi időkben inkább zacskós és dobozos egérrel táplálkoznak. Az ember közelében, annak kegyelméből eltöltött évezredek során jócskán veszítettek harci kedvükből s egérre, valamint hasonszőrű, elejthetőnek vélt kisebb állatkákra inkább csak rászorultságból vadásznak – mintsem harci megfontolásokbal vagy kivagyiságból. Tekintetük azért maradt meg ilyennek, amilyen, mert a valamikori nimbusz azért mégiscsak kötelez valamire. Ugyanakkor ne tévesszük szem elől azt sem, hogy az egereket igen kevés ember szereti. Kártevőnek és a ház körül kellemetlenkedő apró, szemtelen lénynek tartja őket. Irtásukról még csak nem is a táplálkozási láncban elfoglalt pozíciónk alapján (tehát élelmezési szempontokat figyelembe véve) intézkedik, hanem konkrét kényelmi aspektusokból.
„Paradoxon alatt állítások olyan halmazát értjük, amelyek ellentmondásra vezetnek, vagy a józan észnek ellentmondó következtetés vonható le belőlük.” (© Wikipédia) Nos, én ezen mondatot úgy értelmezem, hogy párhuzamosan állítunk, vagy cselekszünk olyan dolgokat, amelyek egymással és a reális gondolatvilággal ütköznek – elrugaszkodunk a valóságtól, mint pockok a macska projektben.
Meg se sértődjön már senki, de én azt vettem észre, hogy az utóbbi időkben egyre több ország, régió, civilizáció viselkedik úgy, mintha egy naaagy-nagy egységbe igyekezne tömörülni, melynek helyét, méreteit ugyan még nem határozták meg, de nevet már kapott: Paradoxonia. Valamiféle szellemi szövetség körvonalazódik, melynek tagjai, résztvevői azon egységek (államok, nemzetek) lehetnek, amelyek kellő formában képesek paradoxonokat produkálni és feltétel nélkül készek elfogadni a mások által gyártott ellentmondásokat. Ne gondoljuk kérem, hogy az anarchizmus egyik enyhébb változatával lenne dolgunk! Még áthallás szintjén se feltételezzük, hogy degradált és logikai bukfenceket vető, majd sikert arató politikusok által vezetett jelentéktelen csoportosulásokról lenne itten szó! Felelőségteljes, tudatuk teljes birtokában lévő (orvosi igazolással rendelkező) döntéshozók kezdeményezése Paradoxonia.
Mivel egyelőre kevés komponens látott napvilágot az adott iniciatíváról, így – természetesen elhamarkodottan – csak a látszatra és a már elhangzott nyilatkozatokra, cselekedetekre, döntésekre hagyatkozva kijelenthetjük, hogy hamarosan siker sikerre fog halmozódni a kezdeményezés kapcsán. Egyre csak sokasodnak azon tételek, amelyek a nép egyszerű logikája szerint is kilógnak a gatyából – mint lóláb a szappantartóból. Ha jól átgondoljuk életünk néhány területét, ahol előfordul nagyvilágunk apraja s nagyja, s nap mint nap szembesül az ön-tökönszúrás minősített eseteivel – láthatjuk, hogy az élet paradoxoniája megkerülhetetlen. Talán megtévesztés? Talán hülyének nézés kvalifikált esete? Vagy egyszerűen egy olyan helyzettel állunk szemben, mikor a problémát már azonosítottuk, gőzünk nincs, hogy mit kezdjünk vele, de tennünk kell valamit – hát terelünk, homályosítunk, figyelmet elvonunk, ellentmondunk. Valójában pedig a saját paradoxoniánkban vergődünk.
Napokban egy közéleti esemény kapcsán láttam egy rövidke videót. Fiatal (22 éves, tehát jogilag, s minden szempontból feltételezhetően nagykorú) lány elmagyarázta, hogy ő fiú, és engedje már meg a világ, hogy ő a férfinemhez tartozzon. Ez az értelmesnek látszó () hölgy-srác levezette, hogy ő egy átalakulás folyamatán megy keresztül, s ehhez a törekvéséhez kér segítséget a társadalomtól, a kormánytól s úgy egyben a világegyetem jogalkotásától. Óóóó, drága jóistenem! Hát itt tartunk? Ide vezette Mózes alatvalóidat? A helyzet paradoxonja az, hogy ezen emberi lény nőként egy, a tízes skálán kb. 7-8 magasságban találhatna magának helyet, a férfiak között azonban a futottak még, de inkább a működésképtelen kategóriában. Nos, minden bizonnyal e megalázó helyzet elől menekülve, a nyilvánosság segítségét kéri ahhoz, hogy egy saját, csak rá, és a hasonlatos lábbeliben flangálókra igenis találjanak ki egy újabb skálát, amelyet csak ők, az érintettek kezelhessenek és határozhassák meg önmaguknak a 9-10 pozíciós besorolását. A világ pedig – kötelező jelleggel – el kell, hogy fogadja döntésüket. Meglehet, én nem értem már megfelelően a világ folyását, de – továbbra is hangsúlyozni szeretném, hogy – a természet törvényei függetlenek az ember kívánságaitól! Aztán még írtam ide pár sort, mint egyfajta kommentet, csak úgy magamnak… de visszatöröltem. Rájöttem ugyanis, hogy mindenki annyira hülye, amennyire a környezete megengedi.
Más. Forrong Európa. Felfordulás, békétlenség, harci események eszkalálódnak – „Vannak idők, mikor menni kell, Mikor feltűnik a ház falán a jel.” (© Gerendás – Bródy) Nos, akármennyire is takargatjuk, az a jel már ott van. Napjaink eseményeinek paradoxonja, hogy – tévesen kifordítva a Si vis pacem, para bellum latin mondást, mely szerint “Ha békét akarsz, készülj a háborúra”. – EU szerte eluralkodik a jelszó: készülj a háborúra, de ne akarj békét! Mesterséges gyűlölködés, műanyag katonák, költségvetési hiányok, degradált, összekutyult, identitását vesztett társadalom – de készülgetünk. Mire is? Problémáink megoldására? Melyekre – jobb híján – egy háború borzalmait találtuk ki, mint praktikát? Elértük azt az állapotot, mikor feléltük tartalékjainkat, elhanyagoltuk a ránk bízott környezetünket (mind személyi, mind anyagi javakat), most pedig magunkra szeretnénk gyújtani a házat? A következő versrészlet jutott eszembe: „…Hát küldjétek, becsmérelőink, A vérre szomjas ifjakat: Jut hely nekik honunk mezőin, Hol fiaink is porlanak.” (Oroszország rágalmazóihoz (1831) © Alexandr Szergejevics Puskin (1799-1837) – fordította Soproni András)
Szóval, imígyen könnyítünk magunkon? Berontunk egy köz-WC-be, majd dolgunk végeztével sietve távozunk, s futtában visszakiáltunk, hogy az utolsó húzza már le maga után! Egy régi mondásom jutott eszembe: Nem éri meg kifújni az orrod, mielőtt leöblíted a WC-t!
Nos, az ember csak tanul-tanul, de képtelen rájönni, hogy mennyire nem tud semmit. Én például a napokban jöttem rá arra, ha csak azokat szeretem, akik egyetértenek velem – örökre magamra maradok.
Ez év február 28-án kaptam egy értesítést bankomtól, hogy pénz állt a házamhoz. Volt arcuk jelezni felém, hogy „Látraszóló kamat elszámolás” címén 3 Ft (azaz három forint) üti a hasznomat. Nagy boldogságomban azt sem voltam képes eldönteni, hogy negatív, vagy pozitív káromkodás csússzon ki számon. A helyzet paradoxonját nem írom le, hisz mindannyiunknak van bankszámlája…
Úgy érzem, az ukrajnai háborúról, mint paradoxonról jobb, ha nem ejtek szót. Egyfelől, már ejtettem eleget, másfelől pedig még nem is látjuk igazán körvonalazódni a mögöttes háttér paradoxonjait. A felszín látványosságai alapján pedig a bámészkodók többsége – a maga vehemenciája és érzelmi kötődése folytán – egyik paradoxonból a másikba csapódik, anélkül, hogy találna önmagában akár fikarcnyi konzekvenciát is. Jó, ha tudjuk: jobb kétszer gondolkodni, mint egyszer se!
Korunk talán legszemetszúróbb és legbanálisabb paradoxonja az Oroszország elleni szankciók – viszont, paradox módon olyan mértékben konzekvensek az EU vezetői, hogy még a legátgondoltabb elemzők és kételkedők is elbizonytalanodnak, s fontolóra veszik a kérdést – nem meglehet, hogy mégis én vagyok a hülye!? A múlt héten – miután az amerikai és orosz vezérek elcserélték egymás eszméit – V. V. Putyin egyértelművé tette: A Nyugat szankciói, mint „szuverenitás védőoltás” erősítették meg Oroszország gazdaságát és immunitását. Senki ne gondolja, hogy a retorziók végeztével valami is vissza fog állni a békétlenség előtti helyzetébe. Európa gazdasága megroggyant, tehát jóval kevesebb energiára, nyersanyagra lesz szükség – jóval magasabb áron. Azt is elmondta, hogy aki elhagyta az orosz piacot, annak roppant nehéz lesz visszakúszni oda. Szóval, érdemes elmorfondírozni azon, hogy mifene is lesz Európa gazdaságával, iparával. Meglehet, nem is kell Európába ipar? Elég okosnak lenni és hasznot húzni a más által kitermelt haszonból? Mifenének törni magunkat termelni, gyártani, előállítani! Csak a macera van vele és a környezetszennyezés. A társadalom egy része így is jól el van és lesz az állami segélyekből, támogatásokból, vagy gyógyellátásban és rehabilitációban helyezkedik el, mint páciens. A másik része tanulgat, okosodik, a szorgalmasabb része kertet művel, házat épít, karbantart és fenntart – a maradék pedig növekedésben lévő utód, vagy sorvadásban tengődő nyugdíjas. Ilyen egyszerű ez az egész! Mindezt miből teheti meg egy állam, vagy akár egy egész unió? Úgy van, hát hitelt vesz fel! Hogy mi ebben a paradoxon?
Én továbbra is úgy vélem, hogy az orosz és az ukrán – szerintem a színfalak és a mély háttérben már ma is, de intenzívebben előbb-utóbb – ismét egymásba fog karolni (hisz horgász a horgászt messziről megismeri – «Рыбак рыбака видит издалека»), akkor pedig majd csak néznek Brüsszelben az üres buxára, a hitelezők felszólításaira és a zöld égre… Tudom, senki nem ígérte, hogy könnyű lesz, sőt! már most sem az.
Sorolhatnám még százával mindazon paradoxon áradatot, amely Paradoxoniává varázsolja mindennapi életünket. De nem teszem. Inkább arra buzdítok, hogy mindenki nézzen már körül a saját háza táján és a környéken, hátha talál olyat, amin még ő maga is elcsodálkozik. Viszont könyörgöm, meg ne ossza velem, mert én már így is kezdek paradoxikus állapotba kerülni.
Így a vége felé azonban még megosztom az élet egyik legnagyobb paradoxonját: mikor leginkább pénzre van szükséged, tuti, hogy akkor nincs. Viszont, mikor nincs rá annyira szükséged, akkor sincs.
Nos, a szórásból az orosz anekdota sem maradhat ki:
Apa üldögél reggel a konyhában és az élet hiábavalóságáról morfondírozik. Egyszer csak felteszi kérdést az éppen mosogatással bajlódó feleségének: – Te hajlandó lennél lefeküdni valakivel, mondjuk egy millió dollárért? Az asszony azonnal rávágja, hogy igen! Az éppen akkor belépő nagyobbacska lány szintén rávágja, hogy ő is benne lenne. Ekkor jóember elgondolkodik: micsoda paradoxon! Két prostituálttal élek együtt, ennek ellenére itt nyomorgunk csórón, egy másfél szobás lakásban!?