„A bohóc az egyetlen komoly ember, akit soha nem vesznek komolyan – tehát e helyzeti előnyt kihasználva, azzal visszaélve mindenkit kedvére átverhet.” (Shayat Cout Pho)
A kommunikáció századában első és legfontosabb dolgunk lenne megtanítani a következő generációt, kinek higgyen és kinek nem. A baj azonban ott kezdődik, hogy mi magunk sem tudjuk. Magunk is elhisszük a valótlant és sokszor keveredünk hazugságokba – a világ arra tanít, hogy ne higgyünk senkinek, de annak viszont nagyon. Drága jóanyám jut eszembe, aki mindig azzal engedett el otthonról, hogy – fiam, csak a rosszakkal ne barátkozz! Én pedig megfogadtam, holott két dolgot jóanyám soha nem tisztázott velem: az egyik, hogy kik a rosszak, a másik pedig, hogy mi a barátkozás. Magamnak kellett rájönnöm. Mint ahogyan magának kell rájönni a következő generációknak is arra, hogy kifenét kerüljön és kihez menjen közelebb. Aztán a végén úgy jár, mint eleddig mindannyian, akik végigélünk egy életet – helyesen, vagy tévesen dönt. Mi, a felmenők egyetlen dolgot tehetünk: mintát mutatunk, mégpedig olyat, amit mi jónak látunk.
Nagymamám, aki mélyen Isten-félő volt még tágabban fogalmazott: fiam, fel ne kéredzkedj az ördög szekerére! Nos, értelmezések szerint is létezik minimum három ördögszekérre keresztelt növény. Az ördögszekér-laskagomba (Pleurotus eryngii), a homoki Ballagófű (Salsola kali), valamint a mezei iringó (Eryngium campestre). Ezeket azonnal kizártam a körből. A szomszéd Jani bácsi szekerét is elvetettem, hisz abba két tehenet fogott a jóságos öreg és tudom, hogy nem járt vele a pokolban, mert valahol félúton szétesett volna, s a két tehén is éhen halt volna még az odaúton.
Habár nem voltam vele tisztában, de volt sejtésem, hogy az ördög a kritikus pillanatokban kocsikázhat az én környékemen valami alkalmatosságával akkor, mikor elkenődésemben akár még ilyesmire is fel lettem volna képes szállni, csakhogy elhúzzak innen messze, nagyon messze. Bevallom, életem során szálltam fel egy-két bizonytalan tulajdonú és állagú szekerére, de az ördöggel nem futottam össze – vagy csak jól álcázta magát.
Voltak már úgy, hogy bambán álltak bizonyos világban zajló események fölött, s nem voltak képesek állást foglalni? Annyira nem értették mi történik, hogy még a rosszindulat sem volt képes felülkerekedni, hogy valamelyik felet spontán utálatból elítéljék? Eléggé kellemetlen helyzet, hiszen megszoktuk, ha másképpen nem, legalább indulatból csapódunk kell valamely fél mellé – a másik ellenében. Nos, ilyenkor ott álunk tök hülyén, egy másnak tök egyszerű helyzetben és indulatosan arra várunk, hogy valaki magyarázza már meg, mire kell itten gondolnom! Nos, én az utóbbi időkben egyre többször találom magam hasonlatos szituációban. Sorolhatnék neveket, helyszíneket, szituációkat – szinte mindegyik ellentmond a tényeknek vagy a valóságnak. Így hát egyelőre ülök az indulataimon és várom, mi bújik ki a zsákból.
Apropó, indulat! Tudják mi az indulat? Jobb megfogalmazást nem találván, én emígyen foglalnám össze: Az indulat megmagyarázhatatlan. Belülről jön, mint a böfögés, a salakanyagok, a fülzsír és egyéb távozni szándékozó melléktermék, amely belső erjedés produktuma. Szóval, az indulatnak is távoznia kell belőlünk, mert ha nem, akár bélcsavarodás, puffadás, görcsök, csomók és kellemetlen közérzet kerít bennünket hatalmába. Figyeljünk azonban oda, mivel más hasonló jelenséghez idomulva az indulat is hagy rendesen maga után szagot, szaftot és környezetünkre kellemetlenül ható benyomást.
Egy darabig zsákból kibújt szögnek véltem a két komédiás (+ egy asszisztens) stand-up showját, aztán rájöttem, hogy egy spontán rosszrendőr – rosszrendőr poén volt. Sokan bedőltek az indulatoknak és a szagoknak, mások pedig úgy vélték, a paródia mögött meg kell húzódni valami racionális magyarázatnak – aztán kiderült, mindössze az idomár mutatta meg idomítottnak, hogy ugrás előtt hol a helye. A hétköznap embere (aki csak futólag értesül, értelmez és próbál tudomásul venni) – természetesen indulatból ítélt egy jókorát, saját érzelmi fonalának és állásfoglalásának megfelelően. A hírtelen ítélet alapelve, hogy gondosan elkülönítsük a rosszat, s a jót, ügyelve arra, hogy innentől konzekvensen utáljunk és szeressünk. Arra azonban kevesen ragadtatják el magukat, hogy mindkét fél felett pálcát törjenek. Nos, én most eltöröm e vesszőt. Szerintem ugyanis e két komédiás jól elszórakoztatja a világot, miközben egyre egyértelműbbé válik, hogy az Egyesült Államok előre megfontolt és nyilvánosságra is hozott szándékkal rátolja Európát az ukránok által tolt ördögszekéren az oroszokra. A felfordulást felfordulás követi, harag haragot szül, katyvaszból káosz lesz – majd a hamu ismét vastagon beteríti Európát. Ekkor pedig, mint King Kong-Superman-Batman-Pókember, megérkezik a felszabadító – partraszállás, ejtőernyő, rágógumi – és ismét megmenti a kárhozat szélére keveredett világrészt. Immáron harmadszorra – ahogyan azt megszoktuk a mesékből. Oly sokszor mondtam – és tényleg így is gondolom – ne legyen igazam!
A napokban elmorfondíroztam azon, ha az emberiség egy része tisztában van azzal, hogy mit akar a másiktól, s erről értesíti is a másikat – hát miért gondoljuk azt, hogy a másik annyira mafla, hogy karba tett kézzel várja, amint az egy-rész szervezkedik, felkészül, végrehajt? Netán mégsem lesz itten a jelenleginél nagyobb felfordulás? Az ördög tolmácsa rájött, hogy míg az egyik karddal viaskodik, addig a másik a hüvelyével? Így hát jobbnak véli valami furfanggal, bazári módszerekkel csatát nyerni, mint lúzerként elvérezni valami csatatéren? Nos, egy dologban biztos vagyok: ezt a kérdést most sem a közönség dönti el. A publikum, Európa apraja és nagyja, mint bámészkodók a lelátón „… éli nyüzsgő, zajos, mohó életét” (© Bojtorján) Indulatokat termel és bocsájt ki, szereti-haragszik érzelmeket sugároz. Eljár választgatni, tolja egyik, vagy a másik fél ördögszekerét – attól függően, hogy érzelmileg éppen hova billen (billentik). Mindeközben „… Érzik titkon, hogy az övék – E bús élet s a kalász.” (© Ady Endre – A grófi szérűn)
Ha már a költői kérdések kapcsán az irodalom felé terelődtünk, engedjék meg, hogy ide citáljak egy Európa jelenlegi hangulatára nagyon klappoló dalszöveget. Javaslom, minden sorát – gondolatban – kapcsoljuk össze egy-egy névvel, helyszínnel, szituációval – meglátjuk milyen jól fogunk szórakozni!
Sohase félj
Nádason, fákon és lombokon,
Ördögi hárfazenét muzsikál,
A mocsárszagú nyár,
Az ősanya földszagú ágyán pilled
A törtszívű vándor,
Mint szárnyszegett gólyamadár.
Néha nyitja szemét, s feje billeg,
Tán veszve az út, s vele minden.
Ha erőd a reményhez sincsen,
Ha nincs remény, ha nincs remény,
Ha nincs remény
De a nap halotti maszkban, mint éj,
Ma színházat játszik, épp színpadra lép,
S a tények jó szívű doktoraként,
Lekacsint rá, sunyi holdja szemén és szól…
Míg a föld pokol országrészein el nem tűnik a baj,
Kicsinyes panaszodról vándor,
Ne beszélj,
És sohase félj, sohase félj,
Sohase félj…
(© Demjén Ferenc)
Én úgy vélem a pokol tolmácsa, abban a bizonyos halotti maszkban ismét itt ólálkodik körülöttünk. Csikorogni vélem szekerének kerekeit. Utoljára ekkora szekérrel a múlt évszázad harmincas éveiben látták feltűnni, nem sokkal az után, hogy előző ittjártakor szinte az egész világot felégette maga mögött a 1914. július 28. – 1918. november 11. közötti időszakban. De kik ezek a pokol-tolmácsok, akik hidat vernek a pokolbéliek és a földi halandók között? Nos olyan nagytestű ragadozók, mint a „Generalisszimusz”, vagy a „Bajcos” és egyéb, előttük/utánuk megjelent hasonló kvalitású figurák, akik lelkét meg tudja venni a sátán. Aki ért hozzá, szerintem az sem igazán tudja, hogy honnan jönnek ezek a fenevadak? Mitől lesznek nagyok? Miért engedi a közeg kinőni őket és miként szerveződnek milliók követésükre, feltétlen engedelmességet elsajátítva? Én nem igen értek sem a genetikai, sem pedig szociológiai tételekhez. Leszögezem: nem vagyok jártas sem pszichológia/pszichiátria, viselkedéstan, valamint egyéb emberi testen kívüli törvényszerűségekkel foglalkozó tudományosságban. Viszont elég jó megfigyelő vagyok, s a megfigyelt dolgok mögött elég jól össze tudom rakni az összefüggéseket. Így hát majdnem tutira állíthatom, hogy ezeket, s a hozzájuk hasonló embereket is anya szüli. Felnevelkedésükről azonban már egy olyan közeg (társadalom, vagy jószimatú rendbontók, haszonvadászok), olyan körülmények között gondoskodik, amely – genetikának, karakternek és hajlamoknak megfelelően – azzá neveli, amilyennek mi megismertük. Én meg vagyok arról is győződve, hogy már megszületett a fent említett figurákhoz hasonlatos talentummal, képességekkel és rátermettséggel bíró személy is, hiszen látjuk, hogy a körülmények nagyon alakulnak és meg fogják találni korunk pokol tolmácsát. Tudomásul kell vennünk, hogy a természetnek az embertől független rendje van! Én, koromra való tekintettel egyetlen dologban azonban reménykedek, hogy a következő figura még csak óvodáskorú…
Az igaz életűek haláluk után a mennybe mennek. A bűnösök a pokolra kerülnek. A többi pedig, nos ők újjászületnek.
Azt tudták, hogy a pokolba vezető út ugyanolyan hosszú, mint onnan visszafelé. Felmerül hát bennem a kérdés, hogy mifenének megyünk oda, ha jól tudjuk, hogy ott nem jó? Ráadásul abban sem vagyunk biztosak, hogy kitart-e a hamuban sült pogácsa az oda-vissza útra? És azt gondolták volna, hogy egy politikusnak azért kell mindenképpen gazdagnak lennie, hogy az ördög pénzzel el ne csábíthassa?
Ha már szóba hoztuk az ördög szekerét, és a poklot, valamint a pokol tolmácsát is, javaslom tisztázzuk – mi is az a pokol? Az ókori Kelet világképéhez hasonlóan az Ószövetség szerint: Isten a világot három részre tagolta. A korong alakú Föld fölé borul az égboltozat szilárd félgömbje, a föld alatt pedig a feneketlen mélység vizei és a holtak birodalma (1Móz 7,11; 8,2; Zsolt 68,23; 71,20; Róm 10,7) van. (© arcanum.com)
A vallások teóriái szerint, aki elhagyja a földi létet, annak mindenekelőtt a pokolra kell jutnia. Azonban ha élete során olyan viselkedést tanúsított, hogy kiérdemelje a Mennyekbe jutást, kikerülhet onnan, s az örök béke, nyugalom szigetére, a Paradicsomba kerül(het). Nos, e tézissel lehet vitatkozni, cáfolni, támogatni – egy azonban biztos, bizonyítékot még senki nem tudott felmutatni sem pro, sem kontra. Azt sem feltételeznénk, hogy ép ésszel megáldott élőlény konkrétan úgy határozna, hogy márpedig ő – ha eltörik, ha beleszakad – a Pokolra szeretne jutni. Vannak természetesen önpusztító, önsorsrontó egyedek, de én nem feltételezném, hogy ezek tudatában az a cél lebeg, hogy a vélt, vagy valós szenvedést választanák életcéljuknak oda, ahol a vallási összefüggések szerint az örök büntetés, a gonosz lelkek egymásra hajigálva, féreg-rágta sötétségben, tűz okozta kínzásokban van része.
Engem olykor kiráz a hideg, mikor arra gondolok – meglehet földi világunk maga a mennyeknek országa? Sokszor elmélázok a tíz parancsolaton is, mely belépő lehetne a Mennyekbe – hiszen a pontok legalább fele konkrétan a mindennapi életünkről, viselt dolgainkról szól…
Na, és mi a helyzet a földi pokollal? Mikor úgy minden nagyon lekonyul körülöttünk, hajlamosak vagyunk kijelenteni, hogy a Föld, nos az maga a Pokol. Ilyenkor véljük azt, hogy akár az ördög szekerére is felkapaszkodnánk, csak kijuthassunk innen…
A napokban arra lettem figyelmes, hogy egy földi halandó, bizonyos Oleksiy Oleksiyovich Goncharenko ukrán parlamenti képviselő, aki az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésén (ang. Parliamentary Assembly of the Council of Europe) – bizonyára menekültében ugrott fel az ördög szekerére, s onnan lekiabálva anélkül, hogy elragadtatta volna magát – ez év január 31-én szóra emelkedett és elemezni kezdte, hogy milyen briliáns befektetés lenne megölni az orosz elnököt. Félreérthetetlenül, ékes angol nyelven, számszerűen alátámasztva részletezte, hogy kinek mekkora haszna lenne abból, ha eltennék láb alól Putyint. (https://www.youtube.com/watch?v=iVf6nASen20)
Nem indulatból beszélt. Előre megfontolt szándékkal adta elő mondandóját. Teret és figyelmet kapott. Nem holmi 15 perc hírnévről volt szó – konkrétan gyilkosságra való felbujtás minősített esetét vázolta fel – sérelmére. Arról ugyan nem ejtett szót, mi lesz az eseményt követő másnapon. Ukrajna a gyászzászlókból győzelmi mámorba borul? Európa nagyjai Vlagyivosztokig lovagolnak? És mi lesz akkor, ha elfogy az ünnepi pezsgő, kifogy az elem a dorbézból? Őszinte leszek, két dolgot máig nem értek: egy – ezt az embert hogyan engedték oda, abba az épületbe. Bizonyára az téveszthette meg az őröket, hogy öltönyben volt? Kettő – miután elmondta mondandóját, a demokrácia szentségére hivatkozva, miért nem dobták ki? Netán a piszkos nagy demokrácia és szólásszabadság már olyan magasságokba merészkedett, ahová maga Goncharenko? A felvételeken tisztán látszik – volt, aki megtapsolta. Emberek! Hát hová tart ez a világ!? Hát nem vesszük észre az ördögszekeret!? Csak nem a pokolba tartó vonaton üldögélünk mi itten gyanútlanul, és Goncharenko, valamint társai a masiniszták – a pokol tolmácsai?
Emlékeznek még a régi dalra? „Síró füttyjelét viszi a szél – Mögötte füst száll, előtte éj – Arcok, arcok az ablaknál, – Nézd kik utaznak rajta, és fel ne szállj!” (© P. Mobil – Pokolba tartó vonat.)
Nem szívesen fordulnék tréfába innen, de az orosz anekdotát most sem hagyhatom ki:
Jóember betelefonál az Ateista Ördögűző Társasághoz.
- Segítsenek! Azt hiszem, engem megszállt az ördög!
- Senki sem szállt meg téged fiam, hiszen nincs is ördög.
- Óóó, de nagyon köszönöm!
- Örülök, hogy segíthettem.