Lopás – avagy kutyaugatás szőrmentén
„Esküszöm, nem arról jutott eszembe! – de bármi lehet a tied, ha erősebb, okosabb és ügyesebb vagy másoknál, és bármit elveszíthetsz, ha mégse.” (Shayat Cout Pho)
Tudom jól, hogy az adott téma igen vékony jégre van telepítve és a klímaváltozás sem kedvező körülmény, hiszen plusszos időkben csak a TV előtt lehet korcsolyázni. Egy másik aspektus is igen elgondolkodtató, hisz mi emberek beszélünk lopásról és taglaljuk annak mibenlétét, annak tudatában, hogy harkályéktól, medvééktől lenyúltuk az erdőt, az ég madaraitól megfújtuk a kék eget és a levegőt, a föld bogaraitól, férgeitől szétbarmoljuk a földet, a kopoltyúsoktól és vizet kedvelőktől pedig elcsakliztuk a folyót, tengert, óceánt. Mentségünkre legyen mondva, a homo sapiens jogot formálhat mindenre, ami keze ügyébe kerül – hisz övé a jog. Sőt! Hallották már, hogy nemzetközileg – mit nemzetközileg! világegyetem szintjén! – el kezdtük felosztani a Holdat és már egyezmény született ásványkincseinek igazságos kitermeléséről (eltulajdonításáról)… Fájdalmas, de mindaddig így lesz, míg valaki nem kerekedik fölénk.
Na, de szálljunk le a Földre! Mielőtt belevágnánk a lopás, mint az emberi természet egyik alap viselkedési formájának elemzésébe, nézzük át, mit is mond az írott jog, és miként is határolható körül mikor nevezhetünk egy cselekményt lopásnak. „A lopás a hatályos 2012. évi C. törvény XXXVI. fejezetében, a vagyon elleni bűncselekmények közé tartozó egyik különös részi tényállás. Fogalma: Aki idegen dolgot mástól azért vesz el, hogy azt jogtalanul eltulajdonítsa, lopást követ el… Jogi tárgya: A tulajdonjog; közvetlenül mindig a tulajdonjog egyik részjogosítványa, a birtoklás ellen irányul.” Természetesen, úgy kerek a kép, ha megfogalmazzuk mi a tulajdon és mit jelent annak birtoklása. „A tulajdonjog dologi jogviszony, amely a dolog és a dolog tulajdonosa között jön létre. Tulajdonjog tárgya minden birtokba vehető dolog. Köztulajdont és magántulajdont különböztetünk meg, amely egyenlő jogvédelmet élvez a polgári jog szempontjából.” (Pénzügyi Sziget.hu)
Tegyük fel én vagyok a nép egyszerű fia, aki csak áll bambán a szoba közepén, és meghallván e fenti megfogalmazást, tátva hagyja a száját – valljuk be, jogosan. Eleddig eszébe sem jutott, hogy ő dologi jogviszonyban áll az általa tulajdonolt dologgal, amit birtokba vett. De javaslom, ne firtassuk tovább! – csukjuk be szánkat (segítsünk a nép egyszerű fiának is e műveletben) és haladjunk. Miután azt is megemésztettük, hogy a dolog birtokba vehető és ezt megteheti az egyén és a köz is egyaránt, már nem is lehet több kérdésünk.
Biztosan hallottak már arról a tréfás hirdetésről, hogy: „Jóhírű bank keresi új könyvelőjét – egyúttal a régit is szeretné megtalálni.”
Én emlékszem, a szocialista (keserédes-savanyú) időkre, mikor minden a miénk volt, de semmi nem volt az enyém. Fennen hangzott a szlogen: „Ki tanyája ez a nyárfás!? – nem a tied, enyém elvtárs!” A köz nevében annyit garázdálkodhatott a köz főnökének kinevezett káder, amennyit nem szégyellt. Jelzem, (csak!) anno azt figyeltem ki, kizárólag olyan egyének foglalhattak helyet a felső körben, akik nem voltak szégyenlősök. De ezek az idők elmúltak kérem! Annak ellenére, hogy még messze nincs itt a Kánaán, ma már „…a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, … a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet” – Petrovics „Petőfi” Alexander (Sándor), 200 éve, (kutatások szerint) szlovák felmenők gyermekeként napvilágot látott – igaz magyar költő. (A XIX. század költői c. verséből részlet)
Némileg kacskaringósan, de azért – a letűnt rendszerben – voltam katona. nem szerettem a konyhaszolgálatot. Szagok, rossz arcok és egyéb kellemetlen jelenségek. Ott teljesen általános volt, hogy csak az került az asztalra, amit már nem szégyelltek lenyúlni a tiszthelyettesek és egyéb, a pult mögött ólálkodók. Rendesen el is volt hízva minden bennfentes. Egyszer egy nagyjából százhúsz kilós, konyhaügyeletes honvéd (civilben állatgondozó) megjegyezte, miután lenyúlt egy rúd parizert, hogy azért nem viszi el a másikat is, mert „gondolni kell a kondér becsületére!” Tréfás ember látszatát igyekezett kelteni. Aznap kevesebb szalámi jutott a zsömlébe – de jutott, hisz a kondér becsülete…
Az adott témában egy igen érzékeny terep a privatizáció és mostoha testvére, az államosítás. Ugye tisztáztuk, hogy van köz és magántulajdon. A hétköznap nyelvén úgy fogalmazhatnám meg, hogy ami nem kell a köznek (illetve annak tulajdonosának), az lehet akár magán is. Persze csak addig, míg a közhöz értők nem döntenek úgy, hogy elég volt a magánkodásból. Nem is hiszem, hogy e körben kellene elemezgetnem a jelenség mibenlétét, hiszen még valaki felismerni vélhetne egyes mozdulatokat, s félreértésre adhatna lehetőséget – javaslom, kerüljük el. Így kijjebb is megyek egy picit és nem a saját házunk táján sepregetek. Jelentős éveket töltöttem el a darabjaira hullt Szovjetunió államaiban, éppen a kilencvenes évek közepén, mikor az élelmesebbje ráeszmélt a magán és köztulajdon között tátongó résekre. Mivel egy gyakorlatilag elapátlanodott államokról volt szó, ahol egyik pillanatról a másikra vesztették el a felügyeletet, az arra alkalmas jóemberek elfoglaltak üresen maradt székeket a felső irányításban és szép lassan kinevezték önmagukat uralkodóvá. Mivel egy dominanciával bíró káder mit sem ér birodalom nélkül, csendben és tapintatlanul kiépítettek maguk körül egy államkapitalizmus néven emlegetett uradalmat. Struktúrájában pedig úgy nézett ki az adott építmény, hogy az állami vezetők rátenyereltek az állam tulajdonára. Nem bajlódtak holmi privatizációval, kárpótlási jegyekkel, és egyéb elterelő mozdulatokkal, hanem hatáskörbe vontak köz dolgokat, melyeket az állam nevében egyengettek tovább, az állam költségén. Higgyék el, zseniális felállás! Mikor hozam, akkor az enyém – mikor veszteség, az állam bánja. Természetesen az adott rendszer nincsen intézményesítve, és alkotmányban sem rögzítették ismérveit, viszont jól működik és még fejlődésképes is. Ráadásul egy stabil államforma épült fel, hiszen nem csak köz, hanem jelentős mértékben saját érdekek mentén funkcionál. Elvégre a sokból elvenni egy keveset, az nem lopás, hanem igazságos részesedés. (?)
Biztosan volt már a környezetükben olyan eset, mikor valaki ellopta a másik fiatalságát. Roppant kellemetlen helyzet, főleg akkor, mikor a másik már lekonyuló korba lépett. Képzeljük csak bele magunkat a helyzetébe! mit sem sejtve leél egy pernahajderrel negyven évet, s egy szép március idusának reggelén arra eszmél, hogy az a szélhámos minden nap lenyúlt egy darabkát a fiatalságából. Hát csoda, hogy megöregedett!?
Azt szokták mondani, az ember arcára idős korára olyan arckifejezés állandósul, amilyet megérdemel. Mint tudjuk, az arc a lélek trükkje. Egy ártatlan ábrázattal annyi mindent el lehet hitetni, viszont egy zord arcvonásokkal megáldott embertársunk alapból hátránnyal indul. Az érdekes azonban az, hogy a rettenetes fejű figura az idők során maga is rettenetes viselkedési formát ölt, azonban a bárgyú kifejezéssel bíró mindig is ki fogja használni adottságait, s soha meg nem javul. Persze, az emberek többsége a köztes arckifejezést hordja, s csak az alkalomnak megfelelően – a megtévesztés szándékától vezérelve – manipulál.
Mint azt már jeleztem, gyermekkorom óta naiv vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy mindent elhiszek, de van, amire csak később jövök rá, hogy benyeltem. Egy ilyen képi kifejezés a naplopás. Nem fért a fejembe, miként lehet azt a fényes korongot lenyúlni, mikor még belenézni is fájdalmas. De mondok jobbat! mifenét kezd egy darabka nappal otthonában az ember? Eladni nem tudja, a hatóságok pedig hamar rájönnek, hogy gyanúba keveredett, hisz nincs se villany, se gázszámlája. Majdan egyszer hasznos társadalmi munkára vezényeltek bennünket – akkoriban úgy nevezték: kommunista szombat. Milyen kár, hogy az ilyesmit levédték a kommunisták és eltűnt jelenünkből. A hatékony látszatkeltés mintapéldája volt. Ilyen eseményeken tanították be az embereknek, hogy mi si a naplopás lényege. Jártas és dörzsölt szakemberek elmagyarázták, hogy a napot csak ügyesen érdemes lopni. Jól elő kell készíteni a terepet, imitálva a gőzerővel munka minden mozzanatát, kellékét. A lopó pedig elvonul és ügyesen semmit tesz. Később e furfang begyűrűzött úgy a munkás hétköznapok minden szegletébe is – felemésztve a rendszert.
A malaclopóról azonban csak felnőtt koromban tudtam meg, hogy nem a büntető kategóriába tartozik, hiszen az egy ujjnélküli lepel-kabát fajta. Egy másik, hasonló szerzemény a lopótök. Azt kevesen tudják, hogy miért is ez a neve. Nos, e fura növényi termés kiszárított változatával szívták ki valaha a bort hordójából. Ma már csak az üvegformájú rokonát használjuk.
Az adott felsorolásból érdemes kihagyni a Zabrálium nevű ritka földfémet, ami annyira különleges, hogy még a Mengyelejev féle periódusos rendszerből is kimaradt. Ez az a fém, ami egy gyűjtőneve mindazon lenyúlható és a MÉH-ben értékre váltható fémeknek, amelyeket előszeretettel visznek el tolvajok kábel, csatornatető, köztéri ivókút, bronz mellszobor, vasúti sín, vaskerítés, rézkakas, vas-lady, bádogember és ironman formájában.
A lopás egészségügyileg is regisztrált formája a kleptománia, ami nem más, mint az a képesség, mikor az ember hamarabb találja meg a másik tulajdonát, mint az elvesztené.
Az hívjon föl mobilon, akinek még nem jutott eszébe egy kereskedelmi egységben, hogy mifenének fizetni, mikor azt a kis semmiséget akár zsebben, vagy összeszorított marokban is át lehet csempészni a kasszánál, megkerülve a fizetés nehézségeit. Az pedig ne is hívjon, aki a tettlegességig is eljutott, mert lemerül a készülékem. Viselkedéssel foglalkozók azt mondják, az a fontos, hogy az ember ne érjen el jelentős sikereket, mert akkor összefüggés épül ki az adrenalin termelés és a növekvő érték között. A végeredmény pedig egy rács mögötti adrenalin-bomba lesz. Egyébiránt, a bolti lopás (shop-lifting) is nagy átalakuláson ment át az utóbbi években. Az ember kényelmesen felmegy a világhálóra, egy webáruházba, összepakol minden értékesebb dolgot a kosárba és elegánsan, fizetés nélkül távozik.
Egy barátom mesélte, hogy fiatal korában nekivágott a végtelennek és egy nyugati országban próbált szerencsét. Egy éjszakai mulatóban kapott állást, pult körüli munkálatokra. Egy idő után kifigyelte, hogy egy ügyes trükkel manipulálni lehetett a napi elszámolást. Szép csöndesen megtöbbszörözte juttatását, mígnem egy szép éjszakán az egyik munkatársa kifigyelte a cselt, s elmondta az étterem balkáni gyökerekkel bíró igazgatójának. (nevén nevezve: beköpte) Az igazgató félrehívta és felvázolta a tényállást – mindenről tud, de mindaddig hallgatni fog, míg ő is részesedhet a sápból. Mint az ilyenkor lenni szokott, valahonnan mindig előkerül egy vérszem, és valaki mindig megkapja azt. Már ott tartott a történet, hogy barátomnak alig jutott valami a furfangból, holott a lenyúlt tételek nagysága egyre növekedett. Ekkor döntött úgy, hogy egy verőfényes nappali órában kereket old és elhagyta még az országot is. Eszét, képességeit egy tisztább és jóval jövedelmezőbb területen kamatoztatta, s napjainkban sikeres üzletember – távol hazájától.
Egyszer találkozott a legősibb szakma képviselője és a hétmérföldes rabló. Szerelmük frigyéből megszületett az első politikus. Persze ez bizonyára csak tréfa lehet, hiszen a plébános sem az apáca és a szerzetes románcából születik.
Mindannyian ismerjük a menyasszonyrablás ceremóniáját, mikor a násznép akkor kezdte igazán komolyan venni az eseményeket, mikor egy kis dobozkában megküldték a menyasszony mutató ujját…
Na igen – és az orosz anekdota:
Börtön-lelkész elbeszélget a hamarosan szabaduló elítélttel.
- fiam, ne csüggedjen lelked! Mikor kiszabadulsz keress meg és én mindenben segítek majd neked.
- atyám, ne fáradjon! Tudja, a rablás egy komoly felkészültséget igénylő tevékenység. Önnek éveket kellene tanulnia, míg a segítségemre tudna lenni.