„Az öszvér egy igen jóravaló, hasznos állat, azonban nem indítják az Epsom Derby-n, hiszen ott lovak versenyeznek.” (Shayat Cout Pho)
Van egy francia mondás: Ha korán kelsz, oda pisilhetsz, ahova csak akarsz. (Si tu te lèves tôt, tu peux pisser où tu veux. (Robert Merle nyomán) A napokban az aktuális sportesemények kapcsán többször volt olyan érzésem, hogy a franciák mostanában nagyon korán keltek. A világ csak pislogott: „még oda is!?” A Szajna pedig tele volt a koránkelők nyomaival. A látszat és a dicséret ellenére kitettek magukért – a sportolók is! Végtére is nehéz időkben nehéz olimpia dukál. Most, hogy már vége van és kisebb incidensekkel megúszta a világ ezt is, úgy gondoltam én is megosztom gondolataimat – ha nem is a világgal, de mindenkivel, aki elolvassa.
Bizonyára csak bennem merült fel a gondolat, hogy elérkezett a pillanat, mikor véget vetettünk a klasszikus „Újkori Olimpiai Játékoknak”. Mivel az eszmét, azaz a nemzetek sporttal történő összekötését egy francia jóember, bizonyos Pierre de Frédy, Baron de Coubertin (1863 – 1937 – pedagógus, történész, sportvezető) valamint egy Dimítriosz Vikélasz görög üzletember hozta anno tető alá, a francia nemzet most úgy érezte, kizárólagos jogot formálhat arra, hogy az adott kezdeményezést itt és most befejezettnek nyilvánítsa. Cubertein alapötlete ugyanis az volt, hogy a sport, a nemzetek önösségén átívelve, hozzá tud járulni a békéhez és ahhoz, hogy a nemzetek könnyebben megérthessék egymást – nos, ez az ötlet már idejemúlt, hisz az egyén fontosabb lett, mint nemzete. Olyan fogalmak, mint a béke és megértés szép lassan kikopnak a köztudatból. Helyüket átveszi az egyéni érdek és a nyomában zakatoló profitorientált fogyasztói körforgás. A sport és benne a sportoló szintén piacon él, s nem tűrhetnek meg egy szegmensét sem, amely nem hoz hasznot. A béke és a nyugalom, a megértés nem szenzáció, nem lehet eladni. Hát mifenének dédelgetnénk éppen most a hagyományokat a sporton keresztül, mikor fogytán a gazdasági potenciál, zűrös a társadalom, háború nyaldossa Európa partjait és hónalját!?
A kezdeményezés elérte saját céljait és határait. Belterjes lett és szép lassan összemosódott a cirkusz, valamint a performance-k világával. Remélem, nem sértem meg sem a cirkusz szerelmeseit, sem a performance-k elkövetőit, kedvelőit! Azon lelkes sportolókat pedig, akik egy életet tettek fel arra, hogy négyévente, egyenlő esélyeket feltételezve megküzdjenek hasonló kvalitású embertársaikkal az elsőbbségért – megkérem, továbbra is őrizzék meg lelkesedésüket! Lesz még…, de majd máskor, másképpen.
Az eredeti jelmondatnak megfelelően („Citius, altius, fortius” (latin). Magyarul annyit jelent, hogy „gyorsabban, magasabbra, bátrabban”). A pénz és siker hajhászása következtében mindenki gyors lett, a legmagasabbra jutott és olyan bátor lett, hogy már attól sem fél, amitől pedig kellene! – nincs tovább. Hogy mi lesz a következő mérkőzéssel? Majd kitalálják azok, akik ki szoktak találni olyan dolgokat, amikről a hétköznapi bámészkodónak sejtése sincs. A napokban például örömmel hallottam, hogy a vén kecske feltalálta a sópótlót. Hát 2028-ra már lesz olimpiapótló is.
Amúgy pedig legyünk őszinték! a társadalmi fejlődés és a klasszikus olimpiai mozgalom már régen (talán, tán’ soha) nem voltak szinkronban. Ha valaki végigszalad a történelem nagy olimpiáin (a legmarkánsabbak Berlin 1936, München 1972, Moszkva 1980, Los Angeles 1984, Párizs 2024) könnyen rájöhet, hogy mindig is a balhék, manipuláció tárgya volt az adott rangadó esemény. Már a kezdeteknél úgy startolt, hogy a nőket eleve kizárták a pályákról – csak a férfiak küzdhettek meg egymással. A hölgyeknek tehát első lépésben azért kellett megküzdeniük, hogy indulhassanak, majd ezután eshettek egymásnak. Abban a pillanatban pedig, mikor a sport és a béke fogalmak kérdése felmerült, a politika rögtön megszólítottnak érezte magát, s szerepet is vállalat. Ahol pedig pástra/porondra/szőnyegre/tyúkszemre lép a politika, ottan nagyon el tudnak ám zülleni a viszonyok. A derék politikusok intézményesítettek (a sportban is) olyan tisztességtől óvakodó elemeket, mint korrupció, diszkrimináció, szankcionálás, preferálás és egyéb alvilági trükköket amely szép lassan kiszorították „fairplay”-t. Röviden: a politikusok és gazdájuk a pénz kézbe vették az irányítást az olimpiák felett.
Napjainkra (2024 Párizs) eljutottunk például odáig, hogy a rendező állam jóváhagyásával, a dús-pénzen ólálkodó, szabad páholyban ülő kőművesek kizártak bizonyos nemzeteket az eseményről, mert feszíteni kell a nemzetközi hangulatot – indokként pedig azt hozták fel, hogy éppen akkor nem volt sapka a fejükön, mikor mindenki sapkát hordott… Nem az 1936-os XI. eseményen történt ám meg mindez! mikor a fortélyos félelem elkezdett igazgatni, és nagyon szaga volt a nemzetiszocialista diszkriminációnak. Sőt! akkoriban annyira igyekeztek fenntartani a látszatot, hogy egy amerikai színesbőrű fiatalember (James Cleveland „Jesse” Owens) 100 méteren 10,3 mp, 200 méteres síkfutásban 20,7 mp, távolugrásban 806 cm-es olimpiai csúccsal győzött, és tagja volt a 39,8 mp-es új világcsúcsot futó 4 × 100 m-es amerikai váltónak. (Wikipédia) Persze, az is meglehet ám, hogy már akkoriban is politikai alku tárgyát képezhette az eset.
Az olimpiai iniciatíva – igaz, némi zökkenőkkel, de – túlélte az I. és a II. Világfelfordulást, de még a Covidot is sikerült kicselezni. A csendes olimpiákat követően, 1972-ben Münchenben aztán a palesztínok elérkezettnek vélték az időt, hogy végre megmutassák, kik az „igazi” játékosok. Talán soha meg nem tudjuk, mi történt valójában, de hivatalosan annyit informálódhattunk, hogy 1972. szeptember 5-én nyolc felfegyverzett palesztin terrorista „fekete szeptembert” színeiben megtámadta az izraeli csapat szállását az olimpiai faluban. Akkoriban friss jelenség volt a terrorizmus, így ellen-szérummal sem rendelkezett az illetékes bajor rendvédelem. A fürstenfeldbrucki katonai repülőtéren csaptak össze a „versenyzők”, de tűzpárbajban nemcsak a túszejtők, hanem az izraeli sportolók is életüket vesztették. Durva dráma. Attól kezdve a világ sportszerető közönsége is tudomásul vette, hogy a sport nem csak a sportról szól. Olyat is megéltünk, hogy valaki távol maradt, mintegy demonstrálva azt, hogy a másik nagyon egyoldalúan közelít hozzá (Moszkva, Los Angeles). De kisajátítani, kirekeszteni!? Az eleddig még nem került szóba.
Most borítékolom, hogy a 2028-as Los Angelesben rendezendő – minden bizonnyal meghívásos alapon szerveződő, belterjes – esemény már csak körvonalaiban fog hasonlítani azokhoz a megmérettetésekhez, ahol tövig rágtuk a körmeinket egy-egy kedvencünk szereplésekor – lett légyen az hazai, vagy idegen nép fia/lánya. Nagyon olybá tűnik, hogy a világ e téren is (minimum) ketté fog szakadni. Ez nem megy oda, az nem jön ide – azt nem engedjük, ez pedig ne is próbálkozzon! A verseny szelleme megtébolyult, és tarka köntösében úgy döntött, hogy másra használja fel a jóságos eszmét. Jó lesz ez így is, hiszen – bizonyára – sokkal érdekesebbek lesznek az ütközetek, ha nem csak a humán, hanem a túltenyésztett (hibás) alfajok, vegyészek, jogászok, furfangos politikusok, üzletemberek és egyéb, szélhámra hajlamos rosszemberek vívják meg a küzdelmeket – az eredményt akkor is ünnepelheti aki jónak látja.
Bennem sokszor felrémlik Sándor György (humoralista) groteszk gondolata: „Egyenlő pályák, egyenlő esélyek – én biciklivel megyek.” Mivel a világban két egyforma dolog nincs, így könnyen levezethető, hogy egyenlő esélyek sincsenek. Mi határozza meg hát akkor a sorrendet? Nos, rangsort csak akkor lehet felállítani, ha az adott körülmények között, adott kritériumok mellett valaki többet volt képes elérni, mint a többi induló. Ez miként lehetséges? A sportoló oldaláról: erősítenek, magasabbak és bátrabbak lesznek. A másik oldalon pedig a bírák, az L-döntők – a lefektetett szabályok és kívülálló érdekek mentén, eldöntik, hogy az eredmény e, avagy csak próbálkozás. Jó, ha tudjuk, a pálya mindig lejt! Feljegyezték például, hogy anno volt olyan versenyszám, mint a „művészetek versenye”. Olyannyira nem volt (már akkoriban sem) manipulálva a győzelem, hogy maga Cubertein báró (mentségére legyen mondva álnéven!) nyerte el az aranyérmet Óda a sporthoz című versével.
Érdemes e kategóriában felidézni például a rosszemlékű Borisz Onyiscsenko esetét. (Бори́с Григо́рьевич Они́щенко – akkor szovjet, ma már ukrán sportoló) Ez a jóember öttusában ért el világhírt azzal, hogy saját belátása szerint, egy, a kardjára fabrikált kapcsolóval jelezte találatait a felvillanó lámpákat vizslató zsűri felé. Zseniális! Semmi dopping.
Apropó! dopping. A vegy- és gyógyszeripar fejlődésével olyan láthatatlan erő szállta meg a pályákat, hogy csak bámultunk, micsoda izmok, micsoda teljesítmények! Soha el nem felejtjük a keletnémet „masculin-nőket”. Az amerikai táltosokat, szovjet férfias nőket. A tisztesség úgy kívánja, hogy mint áldozatokról emlékezzünk meg róluk és a világ többi országában szétvegyszerezett sportolókról. Még akkor is, ha jól tudjuk, a sport áldozatokkal jár…
És akkor jött WADA. (World Anti-doping Agency – Független magánügynökség) – természetesen biciklin – azzal a céllal, hogy fülön csípik mindazokat, akik levágják a kanyart. A vállalkozás olyannyira bejött, hogy mind a mai napig ők a fő L-döntők, s a tuti a kezükben van. Aki nekik nem tetszik, annak annyi. Aki viszont tetszik, annak aztán nagyon! Azt, hogy e társulat mennyire független, igazságos és mennyire nem részrehajló, javaslom ne firtassuk! Elég legyen annyi, hogy döntenek és mindig az igazság oldalára állnak, mint minden olyan nemzetközi szervezet, amely nem érdek, hanem haszon-orientált.
Had’ legyek már egy fókafarknyit kukacoskodó: egyáltalán, úgy általában tudjuk-e mi azt, ki az, aki dönt és milyen alapon? Kinek van joga dönteni és miért éppen neki? Vagy a demokratikus kavalkádban e tétel is elsikkad a magyarázatok között, s demokratikusan jogot formálnak valakinek? Dönteni márpedig kell! Nem bízhatjuk a véletlenre – hisz a világon két egyforma dolog nincs…
Mint tudjuk, a döntés soha nem egyedi, hanem kollektív. Még akkor sincs, mikor önmagunkban döntést hozunk, hiszen valami csoportos befolyás hatására, közösen összehozott körülmények között hozunk döntést. Megfigyelték már például, hogy a vezetők, vezérek, politikai és társadalmi irányítók mindig kollektivizálnak. Mégpedig azon okból, hogy meglegyen a kellő támogatásuk a társadalom azon részével szemben, akik hajlamosak lennének ellen gondolattal felmerülni. A kollektíva – a királyi többesszám mögé bújva – (együttes erővel) ugyanis képes demokratikusan ráerőszakolni akaratát mindazokra is, aki távolról sem értenek egyet egy-egy döntéssel. Hozzuk csak fel példának a „Proletár diktatúra” intézményét. A marxi elmélet szerint a proletariátus erőszakkal, egy proletárforradalom eredményeként magához ragadja a hatalmat, és diktatúrát gyakorol mindaddig, amíg fel nem számolja a többi osztályt, és meg nem valósítja a kommunizmust. Na, szép! Tudjuk azonban, hogy a proletáriátusnak ebbe beletört a konyhakése.
Ezzel szemben a Nyílt Társadalom az alábbiakat vallja: „Az embernek joga van ahhoz, hogy megválassza a saját céljait, és azokat szolgálja, amennyire telik tőle, ne a társadalom határozza meg őket, és írja elő, hogy min kell munkálkodnia minden egyes tagjának” – osztotta meg velünk a jövő struktúráját Michael Grant Ignatieff kanadai író, publicista, történész és egykori liberális politikus, több neves nyugati egyetem előadója. Ignatieff, a „Life (Isaiah Berlin élete) című könyvében úgy fogalmaz: „Ez a morális individualizmus állt a nyílt társadalom gondolatának középpontjában.” Csak nem azzal állunk szemben, hogy most meg a tőkések találták fel ugyanazt a ravaszságot amivel valaha a proletáriátus rukkolt elő, és újfent le szeretnék tolni torkunkon a kommunizmus eszméjét!?
Távol álljon tőlem, hogy okosabbnak láttassam magam, mint nálam jóval okosabbak, de azt vélem felfedezni, mikor az egyéni döntést helyezzük előtérbe, a kollektívának egyetlen menekülési útja marad, az elfogadás. Kvázi, ha az egyént tudom manipulálni, elvégeztem a kollektivizálást is. Aki pedig nem eléggé nyílt, az nem érti az egészet, s egyre jobban kitaszítottnak érezheti magát abban a társadalomi együttesben, ahová tartozik. Mit tesz hát? Hátat fordít, hogy támadható legyen, vagy azonosul (hasonul).
Bevallom, szabadnak szánt időmben én bizony nem sportolok, viszont festegetni szoktam – a fejem feletti döntést azonban így sem tudom megúszni. Mivel nem piacra szánt művekkel jövök elő, úgy gondoltam, nem vállalok fel holmi megmérettetést, „Művészeti Olimpiát”. Szűkebb ismeretségi körben teszem közzé műveimet. Azonban egy jó ismerősöm elmesélte, hogy egy vidéki városban évente van egy tárlat, ahol – szerinte – érdeklődésre tarthatna számot pár képem. Beneveztem. A zsűri, mint L-döntő grémium három képemet elfogadhatónak minősített, s kérte, hogy juttassam el a tárlat színhelyére. Gondosan becsomagoltam, feladtam. Pár hét múlva kaptam egy értesítést, döntöttek: képeim nem fognak szerepelni a tárlaton. Elkeseredtem. Mondhatnám, még a szőlő is savanyú lett volna… Ha nem szembesültem volna azzal a ténnyel, hogy aki döntött, arra igen gyér hatást gyakorolhattak az én képeim, ugyanis ahogyan becsomagoltam őket, ugyanabban a formában (bontatlanul) kaptam vissza őket. Az egyén (kollektív befolyásoltság ernyője alatt) szakmai háttér, tapasztalat és ízlés birtokában eldöntött valamit, ami szerinte a leghelyesebb verdikt. Nem engedte befolyásoltatni magát holmi alkotásokkal, netán művészi háttérrel. Élt a ráruházott döntési joggal. Talán ha megfogalmaztak volna irányomba egyfajta művészetkritikát, ha letaposták volna ambícióimat, ha belekarcolnak a szépérzékembe, belém fojtják a lelkesedést, esetleg lefikázzák a kreációimat – könnyebben lenyeltem és megemésztettem volna a határozatot. De így, hogy se kritika, se felbontás…
Általában azokat az embereket nevezzük okosaknak és szimpatikusaknak, akik egyetértenek velünk és úgy döntenek, ahogyan mi is döntenénk. Figyeljük csak meg, hogy egy focimeccsen a bíró mindig az ellenfélnek szurkol és a javukra dönt. Ha netán a mi csapatunkat részesíti előnyben, akkor spontán tudomásul vesszük, hogy igazságosan ítélkezett.
Villanyszerelőknek szánt gondolatommal fejezném be okoskodásaimat: jobb ma leszigetelni, mint holnap leföldelni! És ne feledjük, nem könnyű ám úgy irányítani a világ dolgait, hogy az ápolók állandóan a nyomodban vannak…
A gondterhelt időkben se feledkezzünk meg az orosz anekdotáról sem, mondván a jókedvű embert még az ág is kevésbé húzza!
– Neked volt már déjà vu érzésed?
– Nekem úgy tűnik, mintha ezt már kérdezted volna…
Na jó, egy komolyabbat:
– Uram, magának az arcára van írva, hogy homofób és rasszista!
– Ugyan, hova nem gondol! hisz a férjem zsidó!