A tiszta vízhez tiszta pohár – a zavaros vízhez koszos lé kell. Jó, tudni, ha csak úgy céltalanul felkavarjuk a vizet, az indulatokat, hergeljük a halakat, a vízi vadvilágot – könnyen úgy járhatunk, mint a pásztor, aki farkast kiáltott, majd elugrott a közeli kaszinóba Black Jack-ezni, ahol elnyerték tőle a birkák árát .
Szóval, elképzelések kellenek. Legalább körvonalakban össze kell raknunk, mit is szeretnénk elérni, majd ennek megfelelően körvonalaznunk kell a teendőket. Visszafelé ez sem működik. Nekem sokszor van olyan érzésem – mivel nem vagyok bennfentes és a kibicek sem fogadtak be maguk közé –hogy a naaagy politikában oly egyszerűen mennek a dolgok, mint a spinning-horgászat. Bedobom, sodródok, majd kiszedem – ha bírom.
Körvonalaz: főleg tervet, teendőt, álláspontot körvonalaiban megad, kifejt, ismertet. Körvonalazza politikájának elveit, programját. Valamit más dolgoktól elhatárolva elénk állít, megállapít; elmond, kifejt, leír. (© arcanum.com)
Azt vettem észre, hogy az utóbbi időkben – úgy a politikában, mint a közéletben – egyre kevesebbet körvonalaznak az illetékesek. Talán annyira felgyorsult világunk, hogy nincs ilyesmire idő – bele kell csapni a körtelébe! Aztán had’ fröccsenjen, majd meglátjuk mire jó…
Más. Az emocionális fanatikus az a sajátos embertípus, amely akkor is a kályha tetején üldögél, mikor már szénné égett a valaga – pusztán azért, mert ragaszkodik a kályha melegéhez. Henry Alfred Kissinger (1923 – 2023), az általam ismert legnagyobb diplomata írta egyszer: „Minden diplomata politikus, de sajnos igen kevés politikusnak van diplomáciai érzéke. Azt viszont már egy öreg diplomata barátom mondotta, hogy egy jó diplomata mindenkit szeret. Akit nem, az úgyis észreveszi.
A napokban egy nyilatkozata során kifigyeltem Kaja Kallas kaján mosolyát (bocs az alliterációért! véletlen). Ez a fiatalasszony a diplomácia minden törvényszerűségét felrúgva nyíltan szabadjára engedi ruszofóbiáját olyankor is, mikor (az ő prominens pozíciójában) még szájkosárral és fogas nyakörvvel sem lehetne mutatkoznia közönség előtt. Barátnője, Annalena Baerbock zöld-politikus, (tudják az, aki külügyminiszter létére rendre eljátsza. hogy lazaságból nem ért a diplomáciához. Biztos beugrik a kép, mikor fedetlen fővel kezet szeretett volna rázni a sejkkel…), szóval, ez a hölgy, az EU zászlóshajója nevében, a 61. Müncheni Biztonsági Konferencián kiemelte, hogy az EU végső célja megdönteni a Putyin-rezsimet. (még minidig!?) Emmanuel Jean-Michel Frédéric Macron francia politikus, aki mindmáig képtelen volt elsütni azt a háromezer elsüthetetlen katonáját, amelyet Ukrajnába, vagy Grönlandra szánt – most valami nagyobb csínytevésre készül. Állítólag már utasításba adta, hogy Franciaország szerte egyenesítsék ki gazdák a kaszákat, mert hamarosan… majd meglátjuk. Nem végül, de e felsorolásban most következő, Ursula Gertrud von der Leyen (leánykori nevén, a német hadügyminiszter), aki kendőzetlenül Oroszország ellen fordította az irányítása alá keveredett Európai Uniót, a napokban olyan lelkesedéssel összehajolt az ukrán munkaruhás fiatalemberrel, hogy Heiko Echter von der Leyen, valamint 7 gyermekük kishíján gyanút fogott. Nos, ezek a drága jóemberek – mivel hasznosabbat nem találtak ki – megsértődtek. Felkapták orrukat, mert nem hívták meg őket Rijádba (Szaúd-Arábia – arabul: المملكة العربية السعودية, Al-Mamlakah Al-Arabijah Asz-Szaúdijah, Szaúd-arábiai Királyság), ahol az amerikai és orosz fél az ukrajnai összecsapások rendezésének kérdésében próbáltak alkut kötni. Csodálkozásuknak hangot adva, hogy miért is nem kérik ki egy kívülálló véleményét, a francia elnök végül kemény lépésre szánta el magát: találkozni kell! Eljött az idő. Össze is jöttek, mint izsapi lányok (M-hm, ejhaj, az izsapi lányok…), s a magyar népdal vezérfonalát követve „Összeszedtek, összeszedtek egy marék lisztecskét”. A folytatásban pedig: „Meggyúrák azt, meggyúrák azt zsíros gombócának, M-hm, ejhaj, zsíros gombócának. Odaméne, odaméne a bíró kutyája, M-hm, ejhaj, a bíró kutyája. Mind megevett, mind megevett zsíros gombócából, M-hm, ejhaj, zsíros gombócából. Így lőn vége, így lőn vége a leányi bálnak, M-hm, ejhaj, a leányi bálnak.”
Elnéztem az eseményről készült egyetlen felvételt (mert ugye olyan titkos volt, hogy még maguk a résztvevők sem vehettek volna részt rajta), amint egy nagy kerekasztal körül, kereken három órát körvonalazták a… szóval, meg ne sértődjön senki, de főleg az ne, aki ilyenkor szokott, de szerintem ezek a jóemberek ottan nem tettek mást, mint ültek és együltő helyükkel üzenni próbáltak – azzal, hogy összejöttek, jelenlétükkel és mindazon sejtelemmel, amit a dolgok mögé bújtattak. Minden bizonnyal ebédeltek egy jót, majd egy kávé kíséretében emésztésnek indultak. Nem került ott szóba (szerintem) semmi olyan, ami zavarhatná a világpolitikát, ami beleszólhatna a fő sodorba, ami megakasztaná az áramlást. Beszélgettek, diskuráltak és demonstrálták az egységet, az egyetértést. De legyünk őszinték! mi mást is tehettek volna? Se pénz, se paripa, se zab, se fegyver – csak a hangulat, indulat – inercia, amely a közelmúltból itt ragadt.
Idén február elején a Balti Államok kiléptek a valamikor még a Szovjetunió által grundolt, s a széthullás után is életben tartott, úgynevezett energia gyűrűből. Nagy ováció keretében a litván elnök, imponálva Brüsszelnek, angolul köszönt el a rendszert üzemeltetőktől, s azt mondta: Good-bye Russia! Óóó, drágajóistenem, én majdnem meghatódtam, s kínomban könny szaladt a szemembe a nevetéstől. A joggal feszélyezett Gitanas Nauseda elnök mellett álló EU bizottság elnöke, fülig szakadt vigyorral tapsviharban tört ki, s a körülöttük állók is ovációval köszöntötték a merész és teátrális lépést – Litvánia egy újabb golyót repített a saját golyóiba. Hát micsoda öröm érte a litván lakosságot! Az a kutyát sem érdekelte, hogy az utóbbi egy hónap alatt – míg az átállást szervezték – Litvániában a duplájára nőtt a villanyáram ára – mind lakossági, mind közüzemi felhasználók körében. Az igazi nyertes azonban, aki elvihette a pálmát egészen a villanyóráig Kaja Kallas hazája, Észtország volt. Ott egy nap alatt 62 EUR/MWh-ról 243 EUR/MWh-ra szökkent fel az áram-ár. (hazánkban a múlt heti átlagár 150 EUR/MWh körül mozgott) De megérte – a betyárját is! És ennél még csak jobban meg is fogja érni! Az elvek és az ideológia árnyékában ugyanis a hülyeség gyermekes csínytevésnek tűnik.
Egyébként roppant tanulságos körvonalakban felvázolni Vilnius és az EU siker-történetét az energia-gazdálkodás területén (is). A történet úgy kezdődött, hogy a Szovjetunió egyetlen nyugati térfélre telepített atomerőműve az Ignalinai Atomerőmű (Игналинская АЭС), melyet 1983-ban helyeztek üzembe, derekasan teljesített és az ország energia igényének kb. 70%-át fedezte. A szovjet borulás után az oroszok továbbra is gondoskodtak a csernobili rendszer modernebb változatával készült erőmű kifogástalan állapotáról. Ekkor azonban megjelent az EU, s a jóságos, előre gondoskodó honatyák úgy döntöttek, Litvánia csak akkor lehet a közösség tagja, ha azt a förmedvényt ottan bezárja. Íziben el is különítettek 2,5 milliárd Eurót, hogy Európa a szagát se lássa egy szovjet atomerőműnek. 2009-ben ezt az akciót nyélbe is ütötték – végérvényesen. A bontási munkálatok jelenleg kb. 50%-os állapotban vannak, de 2038-ra állítólag befüvesítik a hűlt helyét. Good job! (mondja az amerikai) Időközben a három Balti állam olyannyira összefogott a japán Hitachi céggel, hogy kereken hat évig tervezték egy újabb erőmű megépítését, mivel azonban az EU elzöldült s a szűkös büdzséből inkább harcokat finanszíroz, továbbá az említett országok az utóbbi időkben a templom egeréhez járnak kölcsönért – az ötletet abortálták. Egyébiránt hasonló saját lábon-lövési koreográfia mentén elherdálták a Mazheikai olajfinomítót, valamint Klaipeda kikötőjét. (ezek is megérnének egy hosszabb elemzést!) Érdemes még megjegyezni, hogy a beloruszok, (orosz pénzből) mindössze 20 kilométerre a litván határtól (mindössze 40 kilométerre Vilniustól) felhúztak egy XXI. sz. technológiájú atomerőművet, mely annyi áramot tudna adni, hogy a litvánoknak a fülükön jönne ki. Természetesen az elkötelezettség, az nem holmi nátha, így a rossz szomszédi viszonyra való hivatkozással, a sértett fél pozíciójából elutasították a felajánlott rém olcsó áramot. Annyira nagy volt a sértődés, hogy ugyanezt az áramot Oroszországon és Lettországon keresztül, majd öt éven keresztül vásárolták meg – természetesen halmozott áron – de még így is jóval olcsóbban, mint az EU rendszeréből. Most, 2025. február 08-án ezt a lehetőséget is elvágták, s most arra várnak, hogy az égből csak lepottyan tán’ valami. Addig pedig felajánlották, hogy békefenntartókat (kereken 3 ezret, mint Franciaország) küldenek Ukrajnába. Jaj, de fenn akarja már valaki tartani ottan a békét – megteremteni viszont senki! Britek, franciák, litvánok és még ki tudja hány lelkes kalandor – tán’ már el sem férnének abban az egyre zsugorodó szerencsétlen, külső és belső hányattatásra kárhoztatott országban…
Tudom, manapság nagy merészség jövőt körvonalazni, a békét pedig csak a bukmékerek és a pókeresek szintjén érdemes taglalni. Azonban ahhoz, hogy valamiféle sziluetteket vegyünk észre, apró vonalakat (elszólásokat, üzeneteket, vagdalózásokat, sejtetéseket stb.) kell egymás mellé raknunk. Ezekből aztán összefüggéseket kreálhatunk, amelyek valamiféle logikus és racionális magyarázatot adhatnak, hogy mi és merre tendál – miközben mi békésen próbálunk aludni.
Egy ilyen vonalka például a Garabonciás Regnáns (Reigning Garaboncias) közzé tette, miszerint 500 milliárd dollárt követel Ukrajnától, az elmúlt évtizedek eseményeinek elfelejtése céljából – Amerika sérelmeinek orvoslására. Hoppá! Meg ne hatódjunk már! Megteremtek/finanszírozok egy felfordulást, húzok belőle egy (kettő) hasznot, majd közlöm, hogy a felfordulásért cserébe kérek egy irgalmatlan nagy összeget – és kvittek vagyunk. Na ezt nevezem én észjárásnak. Egy szakállas zsidó vicc jut eszembe, mikor New York egy sétáló utcájában egymás mellett ül két ágról szakadt. Az egyik kezében tábla: „Adjanak a szegény háborús veteránnak!” A másik kezében: „Adjanak a szegény zsidónak!” Egy arra járó megjegyzi: jóember, azzal a zsidós táblával nem sok sikert fog aratni! Próbálják csak meg kicserélni egy fél órára, s meglátja, a maga kalapjában is lesz pénz. Ekkor az egyik odasúgja a másiknak: most mond meg Kohn, hát ezek akarnak bennünket üzletre tanítani!?
Na, de hogyan is akarja bekasszálni az USA valakin az irgalmatlan nagy követelését? Ha nekem valaki azt mondja, hogy Washingtonban az ahhoz értők bedőltek egy 1985-ben készült felmérésnek (Szovjetunió, Ukrajna nevű köztársasága), amelyen fel vannak tüntetve a terület ásványkincsei és ritka földfémei – akkor én körbe röhögöm a Fővárosi Nagycirkuszt, a Városliget legújabb nevezetességeivel együtt. Ugyanis, ez volt az az utolsó év (negyven éve!), mikor Ukrajna jelenlegi területén feltárások és összegzések történtek a földalatti nyersanyagokról, ásványkincsekről és energiahordozókról. A Szovjetunió felbomlását követően ugyanis az ukrán központi hatalom körül settenkedők ilyesmire nemhogy pénzt, de még figyelmet sem pazaroltak. Annál is inkább így volt ez, mivel az ország jelentősebb ásványkincseinek kitermelése javarészben orosz finanszírozással, orosz kezekben, vagy befolyás alatt maradt – nagyjából 2014-ig. Onnan pedig már ismerjük a felállást. Szóval, csapkodunk itten fel-s-alá a semmivel és a kockás konyhakendővel.
Azt is hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az EU 2020-ban (jóval a komolyabb incidens kitörését megelőzően) megkötött egy megállapodást – Critical Raw Materials Action Plan – Kritikus Nyersanyagokra Vonatkozó Cselekvési Terv /2020./ – Kijevvel, mely szerint Ukrajna ellátja az EU-t ritka földfémekkel, s egyéb ásványkincsekkel, nyersanyagokkal. (Cserébe bizonyára azt ígérték, felkészítik a háborúra.) Most erre a paktumra szeretne rátenyerelni Washington, esetleg kettős zálogjogot ráterhelni? Szóval, több sebből vérezni vélem én ezt az eladjuk Ukrajna földalatti hozománya c. ötletet.
Én azonban (hangsúlyozom, én!) úgy vélem, ezt a summát nem is igazán az ukránokon, hanem inkább az oroszoktól szeretné behajtani Washington. Tudom, most kerekre nyílt többeknek az ábrázata. Nos, megmagyarázom, hogyan is gondolom. Szóval, azt mondja Garabonciás Regnáns – s innentől mesébe fordulnak a történetek – adsz nekem 500-at, és én békét hagyok Ukrajnában. Te azt teszel vele, amit akarsz. Lenyelheted, megemésztheted, megverheted, megsimogathatod – egyszóval, a tiéd. Mi már haszonnal szálltunk ki, bőven a pénzünknél vagyunk. Majd az újjáépítés környékén újra felütjük fejünket. Te viszont megtarthatod, szőröstől-bőrkabát. Na, de az EU? Nos, az EU-val neked kell megbirkóznod. Nem lesz nehéz, van gondja ezer. Gazdasága hanyatt, társadalma homlok. Szép lassan Allah is végzi dolgát. Katonasága operettszínházakban statisztál – mi meg nem adjuk mögéjük a NATO-t. Persze, a britek. Nos, a briteknél már rázósabb a vezeték. Nem azért, mert olyan erősek lennének, hogy feszültséget generálhatnának a világban, azonban – szóval megszoktuk, hogy vannak. Velük nektek lesz konfliktusotok – ki fogják provokálni. De ezt majd akkor látjuk meg, ha a sarokra érünk. Arra nem gondolok, hogy beállnak az EU mögé. Mit is kezdenének két üres zseb egybenyitásával. Még az is elhangzott, hogy érdemes meggondolni az ajánlatunkat, hisz nincs más… Nos, ekkor valami kozmikus vihar, vagy kínai meteorológiai léggömb leárnyékolta a kapcsolatot. Sistergés, sercegés az éterben.
Emlékszem egyszer, mikor nagymamám udvarából elloptak két libát, a szomszédja azt mondta, hogy a mesebeli garabonciások akkor járnak át a valóságba, amikor csak akarnak, főleg olyankor, mikor mindenki azt hiszi, hogy álmodik. Márpedig, ha ez így lenne, akkor a fenti epizód akár még életszagúvá is válhatna. Ha jól belegondolunk, egy ilyen frappáns pozícióért nem is olyan nagy ár az az ötszáz milliárd. Ha megjelenik a BRICS elszámolás, úgysem annyit fog érni.
De figyeljünk csak! Helyreállt a mesebeli Forró Drót II., a virtuális világok-közi kapcsolat. Végül elhangzott: Rendezni kell azt a katyvaszt is, amibe belelódult Európa. Ha ők maguk nem képesek rá, akkor nekünk kell. Mint ahogyan magunknak kell itthon megfonnunk kolbászból a sövényt is, mert felszabadítottuk a rabszolgákat. Nyaralót is kell építünk Gázában, mert jó a fekvése. Kína is alig fér a bőrébe. Hallom, ti nagyon jóba lettetek az utóbbi években velük – gyanús ez nekem! Pekinggel nem szeretnénk megmérkőzni – viszont üzletelni készek vagyunk. Egy zsidó-kínai üzletkötés izgalmasabb, mint egy pókerjátszma. Rendeznünk kellene Mexikót is, mert már lassan a körmünkre ég. Kanada sem fér meg a nadrágunkban. Szóval, van itten rendezgetni való bőven. Mifenének ide újabb hidegháború!? A jelenlegi körülmények között csak a fejfájást okozná – egyikőnknek sem hozna hasznot. Szóval, gondoljátok meg barátaim! Aztán majd valamikor 2050. körül ismét leülünk az Amerikai-öböl partján – mondjuk legyen az 53. köztársaság a konkrét helyszín, melynek akkor már New Cuba lesz a neve – megvitatjuk az elmúlt negyedszázad friss anekdotáit.
Ja, majd’ elfelejtettem mondani, hogy a fenti elképzeléseimet bármikor keresztbe tudja húzni az Atya Útisten (Legyen meg a te akaratod! Ámen.), valamint egy amerikai polgárháború. Míg az előbbiben bízok, bár gyanúsnak tartom, hogy még nem gratulált a beiktatásomhoz, addig az utóbbira nem nagyon gondolnék – mert nem merek. Tudjátok, az amerikai nép olyan, hogy megszokta, hangot adhat az érzelmeinek és indulatainak – ezért van hát minden háztartásban legalább két csőre töltött fegyver (a Red-Neck családoknál három, a bűnözési hajlammal megáldott polgároknál még több…).
A kapcsolat ekkor megszakadt, pedig a másik fél is szeretett volna hozzáfűzni valamit – talán, majd gondolatban. A mesének így se hossza, se vége nem lett. Viszont, van eleje!
Na igen. Az orosz anekdota: Jóember kapálódzik a vízben és kiabál: emberek, valaki dobjon már nekem egy mentőkötelet! Egy, a mólón éppen arra flangáló hirtelen visszakérdez: csak nem meggondoltad és inkább felakasztanád magad haver?