Kiskalácsom

„A mesterséges megtermékenyítés nem más, mit a Szentlélek találkozása az embriológussal.”

(Shayat Cout Pho)

A hatóságok jelezték, hogy az idei évben töménytelen mennyiségű hamis karácsonyfadísz lepte el a boltokat, piacokat valamint egyéb kis- és nagykereskedelmi egységeket. Kinézetre egy az egyben olyanok, mint a tavalyi, illetve az előző évek díszei, azonban az idén a megszokottnál jóval szürkébbek, fénytelenebbek és kevesebb örömet szolgáltatnak a vásárlóiknak. Ráadásul, egyik-másik tétel nyomokban kilátástalanságot, és jövő-félelmet tartalmaz. Megfigyelték például azt is, hogy az idén ingerültebben, idegesebben villódznak a fényfüzérek és egyéb villogásra alkalmas lámpatestek is. Egyelőre csak a kirívó tételeket vonták ki a boltokból, de azt tervezik, hogy átfogó vizsgálatot indítanak annak érdekében, hogy kiderítsék, mi mérgezte meg a közérzetet és a közízlést, közrendet, a köznyugalmat. Szakértők már nem első alkalommal hívták fel a figyelmet arra, hogy a mértéktelenség idén is ólálkodik, mint zsebesek a karneváli forgatagban. A gyanútlannak nevelt fogyasztó az idén is meg vesz fűt-fát, bokrot, csodasövény egyengető dimmert, valamint egyéb haszontalan praktikákat, melyek érzékszerveinek (szem-száj-fül-orr-bőr és megérzés) ingere. Ismét erőre kapott a szlogen: „Költsön sokat, mi adjuk alá a kölcsön lovat!”* (*THM 102,9999% + ing és gatya) Az idei karácsonyra két slágercikk jelent meg a világ piacon (számításon kívül hagyva a dubaji csokoládét…) A nyakló-nélküli hitel és a béketeremtő fegyver. A világ könyörtelenül két részre szakadt – hasznosra és haszonlesőre. A Jézuska pedig nem mer hazamenni szülőfalujába – fél, hogy civilben gyanút kelt…

De tegyük félre a tréfátlanságot és ne vegyük kesergőre az ütemet! Éppen most, mikor a béke, szeretet és egyéb lelket melengetni hivatott fogalom közeledik naptár szerte közel és távol környezetünket. Tekerjük hát fel a közhangulatot! Elvégre ez az egyetlen ünnep, mikor judaizmus követői, keresztények, antiszemiták és felekezeten kívüliek mind-mind együtt ünneplik egy zsidó kisgyermek megszületését – belefeledkezve a consumat (fogyasztói) egyház katedrálisainak, a plázáknak forgatagába.

Kezdem jó hírekkel: Az idén, egy-ugyanazokon a napokon ünnepeljük a kis-karácsonyt és a nagy-karácsonyt. A kis- és nagykalács azonban már pénztárca szerint válogat magának tulajdonost, hiszen csak a matematikában van egyenlőség, s még a nap-éj egyenlőség (latinul aequinoctium) is csak egy pillanatig tart.

Úgy vélem, így karácsony táján – főleg a nagy étkezések, rokonolások lecsengését követően – több szabadideje van mindenkinek, s a facebook/Tinder stb. böngészésén túl (mikor már lement TV-ben a Törjetek be reszketők! c. filmsorozat 102. epizódja is) valami más dologgal is le szeretné kötni figyelmét az elégedett olvasni vágyó. Arra gondoltam az, aki egész évben nem kapott herótot írásaimtól, annak még belefér egy történelmi szaggal bíró legenda. A napokban lettem figyelmes az esetre, s megosztom mint ékes példát arra, hogy az emberi hülyeségnek még A. Einstein sem ismerte a határait. Magam is ki tudtam volna találni egy hasonló történetet, de nem érkeztem, mivel a történelem, saját kézzel jóval korábban megírta helyettem. A sztori hitelessége érdekében utánanéztem autentikus leírásoknak is (© The Erfurt Latrine Disaster Of 1184, When 60 Nobles Drowned In Excrement – All Taht’s Interesting), mivel nem szerettem volna, ha valaki plágium és hiteltelenség alkalmából csípi meg a füleimet.
Ha azt gondoljuk, hogy ember-ember között csak napjainkban van értelmetlen – közvetlen, szemtől-szembe és világra szóló – torzsalkodás, akkor nagyon tévedünk. Mióta kitalálta valaki az enyém-tiédet, azóta nincs, és soha nem is lesz nyugalom világunkban.

Előzményként az szolgáljon, hogy III. Lajos türingiai tartománygróf és Konrád Mainzi Érsek megorroltak egymásra. Bizonyára valamelyikük beleevett a másik rakott krumplijába, vagy letaposta frissen vetett ágyását (esetleg valami nőszemély furakodhatott a dolgok mögé). Tény, a dolgok odáig fajultak, hogy Lajos erődöt épített Türingia és Mainz határára, felhívva ezzel Érsek úr figyelmét, hogy „Nem oda Türingia, amerre Mainz!”. Egy alapból gyengén induló napon azonban az érsek egy jókora adag haragot betolt reggelire és tiszteségesen bepöccent. Tarka köntösében kiállt a püspöki palota erkélyére, belekapaszkodott mindkét kezével a kovácsolt vas korlátba, s teljes tüdőből leszórta szitkait az éppen arra hintózó III. Lajosra. Na, Lali sem volt ám rest. Berántotta kéziféket, feltépte járműve ajtaját, hanyatt-homlok-egyenest kiugrott, s felsercintett a balkonra egy „ott rohadj meg te vén pópa” kezdetű szidalom-csokrot. A heves szóváltás a lehető legrosszabbkor csattant el, mivel ugyanabban a pillanatban érkezett meg a térre korhű seregével, maga VI. Henrik – a hivatalban lévő király. Elegáns, tekintélyt parancsoló mozdulattal lefordult lováról, s a két pereskedő jóember közé állt. Megtehette, hisz már 18 éves is elmúlt, s tarsolyában ott lapult a jogar, mellyel úgy osztotta az igazságot, mint majom a gluténmentes lisztet. – Mit köcsögösködtök itten srácok!? – kiáltott feléjük. E szigor hallatán íziben lehiggadt a két vöröslő fej. Látván a hatást, a király így folytatta: – Most éppen nem érek rátok, mert megyek kirámolni Lengyelországot, de mikor visszatérek, rendet vágok közétek! Azzal ráállt serege élére, s lóhalálában elporoztak történelmi mélységekbe. A királyok nem feledékeny emberek, hiszen könnyen szavukon lehet őket fogni, ezért az Úr 1184. esztendejében, egy verőfényes július 25-i napon VI. Henrik német király összecsődítette a Német-római császárság habját, krémjét, nemeseit Erfurtban. Feltett szándéka volt ugyanis, hogy királysága szerte megszünteti a békétlenséget, és alattvalóit összekovácsolva, valami nagy dobást ötöl ki. A pontos helyszínt máig nem tudták kideríteni a történészek. Nem is csoda, hisz végül egy olyan esemény tarkította meg a zsinatot, ami aztán egy igen büdös szégyenfolt lett az akkori idők krónikáin.

A történet úgy kezdődött, mint mostanában is szokott – a sajtó nagy palávert csapott az esemény köré. Feljegyzések szerint száznál jóval több nemesi rangú-rendű atyafi, valamint udvartartása sereglett össze. Ennél lényegesen nagyobb volt azonban a nemeskedők, bámészkodók és szájukat kézzel tátók száma, akik a világért ki nem hagyták volna az adott összeröffenést. Kiváló alkalom adódott ugyanis celebekkel szelfizésre, magamutogatásra és egyéb kirívó idétlenségre. Az elit számára egy arra alkalmasnak tűnő épület első emeletén terítettek svédasztalt, míg az alantasabb csőcselék a földszinten várták az események sodrát. Javában folyt az egyezkedés, bratyizás és a benchmarking, mikor a nehézsúlyú versenyzők alatt megreccsent a padló. Az emelet ugyanis nem bírta tovább az esemény súlyát – leszakadt. A lendület nem állt meg a földszinten sem, s egyenesen a pincetérben létesített pöcegödörbe zuhant az egész díszes társaság. Ha valaki arra gondol, hogy a sors keze garázdálkodott már megint, annak felhívom a figyelmét, hogy a történtek pillanatában VI. Henrik éppen Konrád érsekkel, az Úr szolgájával egyeztetett a világbékéről, valamint az empiriokriticizmusról (© görög nyelv: tapasztalatkritika) egy félreeső sarokban, így ők időben meg tudtak kapaszkodni a Szentlélek serpenyőjében, valamint a lélekjelenlétükben. III. Lajos, a türingiai tartománygróf pedig az ablakrácsban talált megmentőt. Az Úr úgy vélte, neki még akad dolga a határra épített erődítmény befejezése körül. Az uralkodóosztály – és az ahhoz közel állók – azonban jelentős számban (becslések szerint 60-80, de meglehet akár száznál is több fő) a pöcegödörben és a trutymóval összekeveredett törmelékben lelte halálát. Pufogtathatnánk olyan frázisokat, mint „Aki nem bír magával, annak nem lesz jó vége!”, vagy „addig jó, míg nem rossz.” – de ne tegyük! hisz egy szomorú, szerencsétlen esetről van szó. Azt is felhozhatnánk mentségül: nem kell ahhoz hülyének lenni, hogy rosszkor légy rossz helyen…
Sokszor emlegetjük, hogy van értelmetlen halál, s van csak úgy magában a halál (mert ugye az értelmes variációt alapból kizárjuk). Nos a végeredmény egy és ugyanaz. Bizonyára érdemes elmorfondírozni azon, hogy az adott eseményt egy egyszerűnek látszó tyúkper indította el, s lám tömegek halálát okozta egy pöcegödörben.

Aki valaha beleolvasott a Szent Lajos király hídja (1927) c. regénybe (Thornton Niven Wilder 1897-1975.), legalább az első fejezetig, az tisztában lehet azzal (ha akar), hogy nincsenek véletlenek. Utólag lehet morfondírozni a „miérteken”, a „talán, ha” feltevéseken, de annyi biztos, hogy azok, akik akkor és ott a történet részesei voltak, azok nem otromba tréfa áldozatai.

Van egy mondás azokra az esetekre, mikor nem hisszük el, hogy a dolgoknak kiszabott menete van: Ilyesmi még soha meg nem történt – erre most megismétlődött! Hogy mi köze a fenti történetnek a Békés Karácsonyi Ünnepekhez? Nos annyi, hogy az nyáron esett meg, karácsony pedig télen van. Tehát senkinek eszébe ne jusson valamiféle párhuzamot keresni a világban zajló események és a pöcegödör eset között!

Mint egyfajta asszociációt érezve, rendhagyó módon had’ idézzek ide egy méltatlanul elfelejtett verset, melyet Csörsz István (1942 – 2018.) Sírig tartsd a pofád! című regényében (1971.) tett közzé. A költői szabadság jegyében nem pontozom ki az érzékeny részeket, hisz azokat már a nyomdafesték is megtűrte.

A szar balladája (vers)
Tavasszal a dombtetőn, a fű között
Az őszi erdőben az avar fölött,
Ha bárhol meglátsz, vándor vagy idegen,
Kérlek, ne nézz rám soha ridegen.
Ha már a bűz
Messzire űz
A bokortól,
Hol a portól
Belepetten
Megrepedtem;
Futás közben ne átkozz el,
Inkább egy percet áldozz fel
Rám, ki nyugszom árny alatt,
Gondold el, mennyi árnyalat
És mennyi szín a tetemem,
S a madarakat etetem…
S ha bántaná a szemet a réteken
Csekélységem, melynek sora végtelen,
Gondolkozz el, milyen is a táptalaj,
Miből nő a kövér búza s a paraj?
Bár kutatom
Az utakon,
Hogy egy napon
Félig vakon
(szerencsémre)
Belelépjek,
Legyen az ember vagy állat
Egyik sem emelhet vádat;
Hisz általam könnyül a test,
És bár ez ijesztően fest,
Jusson eszedbe, ha eszel:
Szarból lettél, s szarrá leszel!

Ismerjük a két kismalac meséjét? Ja, hogy miért kettő!? Elvégre karácsony egyszer van egy évben! Apropó! Bennem felmerült a kérdés: miért érezzük azt, hogy karácsonykor – de úgy általában minden ünnep alkalmával – búbosra kell ennünk magunkat? Bizonyára tradicionális öröklődés, meglehet már beépült géntérképünkbe (a még felfedezetlen szektorba), hogy a szűkös hétköznapok után valami felemelőt, valami testet lelket melengetőt tegyünk – így, hát eszünk és persze iszunk. Aztán fordult a világ, mi pedig maradtunk a régiben. Most az történik, hogy nap-mint nap teleesszük magunkat, s mikor beállítanak az ünnepek még erre is rálökünk egy szívlapáttal. Apropó! Emlékszik még valaki arra, hogy mi is az a szív-lapát? Hát elárulom (mindazoknak, akiknek most felugrott a szemöldöke): semmi köze a karácsonyhoz, de még a legfontosabb emberi szervhez, a szívhez sincs közvetlen kapcsolata. Nevét az alakjáról kapta. Valaha a szenesemberek szerszáma volt ez a lapát típus. Konkrétan ezzel lapátolták a szenet a széntelepen, valamint az IFA platójáról. Annak pedig, akinek újat mondtam azzal a szóval, hogy IFA, elmondom, hogy a szén egykoron fűtőanyag volt. Olyasmi, mint ma a gáz, és a villany – csak sokkal koszosabb.

Sanyika, aki egész évben nem bírt magával és kegyetlenül elrendetlenkedte az időt, nem mert levelet írni a Mikulás bácsinak. Félt, hogy valami olyasmit kap válaszként, amire számított. Úgy vélte, inkább karácsonyra kér valamit: Kedves Télapó Bácsi, én egy dolgot kérek tőled – így utólag, küld már meg lécci Jézuskával nekem azt a listádat, amelyre azokat a lányokat írtad fel, akik egész évben rosszul viselkedtek!

Karácsony békessége összerántja a családot, mint citrom a békaszájat. Ilyenkor az egy tőről fakadók úgy érzik, megszólaltak a lélekharangok és meg kell keresniük a közelieket. Mint aztán kiderül, többnyire ekkor jövünk rá, hogy az év maradék részében miért is élünk külön ezektől a jóemberektől. Úgy kezdődik, hogy „Ne nyúljatok hozzá, ez karácsonyra!” aztán pár nap múlva: „Egyetek még, mert a nyakunkra rohad!”

Nem kell nagy fantáziát bedobnom, hogy megjósoljam: az idei karácsony olyan lesz, amilyenné tettük. Ha röviden jellemezhetném: mindent megvettünk, mindent felfalunk és (némi félénk mosollyal arcunkon) bízunk abban, hogy jövő ilyenkor is megtehetjük ugyanezt, dacolva a változásokkal. Apropó! És azt tudják, hogy melyik az első ország, amelyet meglátogat a Globális Jézuska? Természetesen Kína. Nem azért, mert átálltak volna a keresztény gyökerekhez – ott szerzi be az összes ajándékot…

Na, így a végére az orosz anekdota:

Házaspár előkészült az ünnepi vacsorára, mikor feleség azon kapja, hogy párja eltűnt. Rácsörög.
– Hol a fenében vagy!? Egy fél óra és itt vannak anyámék.
– Kedvesem, emlékszel, mikor három évvel ezelőtt éppen ilyenkor, a karácsony előtti tülekedésben jártunk veled egy ékszerboltban? És te megláttál egy gyönyörű, briliánsokkal kirakott arany gyűrűt? És akkor én azt mondtam neked, hogy egyelőre nem engedhetjük meg magunknak, talán pár év múlva.
– Igen, emlékszem drágám! – válaszolt remegő hangon az asszony.
– Nos, én most itt ülök ezzel az ékszerbolttal szemben lévő kocsmában…

Na jó, nem lehetek ennyire illúzió romboló ebben az emelkedett pillanatban, így előjövök egy másikkal:

Család nagy áhítattal vacsorázik az ebédlőben, mikor éktelen csatazaj csapódik be a nappaliból. Családfő kardot ránt, s beront a helyiségbe. Megdöbbenten konstatálja, hogy a tetőtől-talpig feldíszített fenyőfa és a család szeretett macskája közelharcot vívnak az aranyesőért és a leggyönyörűbb üveggömbökért…