III. Nagyfejlődés
„Aki nem veszi fáradtságot a megújuláshoz, az belefárad a régi megtartásába.” (Shayat Cout Pho)
A természet egyik alapkódja, hogy ami nem fejlődik az sorvad. Nincs harmadik állapot. A stagnálás tehát illúzió, ami azzal hiteget, hogy még nem ment totálisan rottyá, de már elindult az örök vadászmezők irányába. Biztosan más is kifigyelte, hogy zavaros idők vannak, jönnek és még egy darabig nem állnak tova. Optimista megfontolásból kitették a 12 – 98 éves karikát, bejelentették: a nyugalom megzavarására alkalmas évek következnek. Kisebb gondunk is nagyobb annál, hogy éppen azon morfondírozzunk, hogy mifene az a fejlődés és mi köze ehhez az innovációnak. Akkor mondok valami érdekeset: éppen a fejlődés egy igen intenzív szakaszába léptünk, mely elengedhetetlen ahhoz, hogy a humán egy újabb szintre emelkedjen. Miként jutottunk ide? – egyelőre még azt sem vettük észre, hogy ide jutottunk. Azt is csak sejtjük, hogy a változás elindult. Kevesekben tudatosodott, hogy fejlődés, s egy sajátos innováció rombolási szakaszát éljük meg mostanság. Ha akarjuk, ha nem részesei lettünk. Kinőttük a régi cipőt, kitapostuk a sarkát, lyukassá csoszogtuk a talpát. Ugyan van, aki úgy érzi neki még így is megfelelne, de azért jelzem, (szépemlékű Hofi Gézát idézve) „dagadagadagadagada… Uraim, a hordó nem áll meg. Természetesen – mint mindig, most is – egyetértek, mindenkivel, aki nem ért velem egyet.
Arra gondoltam, menjünk egy kört (én tartom a lámpást) és nézzük már meg, mifene is ez az innováció és egyáltalán, mi az a fejlődés – persze, általam leegyszerűsítve, és a magam módján összerakva. A végén, mikor visszatérünk – majd jó tíz év múlva, nem a kiindulási pontba – akkor újból gondolja át mindenki (aki most egyet gondolt velem), jól láttuk e a jövő irányait, anno 2022. őszén, a tél beállta előtt pár nappal.
Tisztázzuk, mi is maga a fejlődés? „A fejlődés fogalma alatt általában olyan folyamatot értünk, amely minőségi változásokkal és egyre differenciáltabb szerveződéssel jár.” (megoldaskozpont.com) Nem szeretnék szőrös bundát hasogatni, de az adott megfogalmazás szerint, például egy tönkrement vállalkozás is fejlődésnek minősül, hiszen minőségileg rendesen megváltozott, megszüntetése pedig olyannyira differenciálttá vált, hogy azt már maga az adóhatóság sem képes átlátni. A wikiszótár némileg „differenciáltabban” fogalmaz: „Jobbra jutás. Egy alacsonyabb állapotból, szintről, kisebb mértékről fokozatosan egy magasabbra lépés; haladás.” Egyetértek, de az alábbi kérdéseim merülnek fel: mi a jobb? Ami nekem jobb, az másnak simán lehet rosszabb – kollektív jó pedig nem létezik, csak rákényszerítés, megalkuvás, elfogadás, beletörődés. Mi a haladás? A világon minden mozog, ebből kiindulva rettenetesen relatív, hogy mi halad és mi tesz úgy, mintha haladna.
Azt kifigyeltem, hogy a fejlődésnek két komolyabb osztályozása van: a kisfejlődés és nagyfejlődés. A kisfejlődés békés napokban teszi a dolgát. Ide tartoznak a tudományos, társadalmi gazdasági és egyéb olyan fejlődés fajták, amelyekhez elég a mikrokörnyezet rombolása – építése. A nagyfejlődés azonban ennél jóval nagyobb étvággyal bír: világ, de legalábbis regionális felfordulást.
Egyetlen állandó szenvedő alakot azonban mindkét esetben fel tudunk mutatni: a humán, mely folyamatos átalakuláson megy át, s az ösvényt, amin halad elneveztük személyiségfejlődésnek. Ez egy megállíthatatlan (és reméljük nem véges) folyamat. Igazodás a környezetünkhöz, ami persze a mi áldozatos munkánk következtében is újabb és újabb kihívások elé állít bennünket. Minden más gondunk mellé még belénk sütöttek egy úgynevezett nyughatatlansági kódot is, ami azt diktálja: nem elég a lenni, hanem a jobban lenni a cél. Határozzuk meg tehát (elhamarkodottan), hogy a fejlődés motorja nem más, mint maga az emberi elégedetlenség. A körülményeinkhez igazodva mindig jobbat és többet szeretnénk. Ha magunk nem bírjuk ezt előállítani, akkor elővesszük a birodalmi expluatátort (kizsákmányoló gépezet) és magunk alá gyűrjük a gyengébbet. Elvesszük az övét, kihasználjuk a képességeiket, energiáit, tulajdonát – majd vele megteremtetjük a fejlődésünket. E csodálatos találmányt az állatból kijövet hoztuk magunkkal, s cipeljük, míg ember az ember. Hozzátettük a természet ajándékát, a tudatot, s a lehető legegyszerűbben kamatoztatjuk: lefölözzük az emberi képességek különbözőségében rejlő hasznot.
Egyszer láttam egy dokumentum filmet, mely egy „felsőbbrendű” céget mutatott be, ahol bemutatták, milyen tökéletes módszerrel ellenőrzik a munkavégzést egy alárendelt országban. A műholdas megfigyelő rendszerrel még azt is követni tudják, hogy az éppen szántást végző traktoros mikor és milyen okból szellentette el magát. Arról pedig szó nem lehet, hogy az alkalmazottként nyilvántartottak valamit lenyúljanak a termésből (a gazda vagyonából), hiszen a struktúra telemetriával van körbe építve, s (akár) azt is követni tudják, ha a melós kifújta az orrát, vagy munkaidő alatt megkönnyebbült. Egy anno halivudi film mókás jelenete jutott eszembe, mikor az ültetvényen, rekkenő hőség árnyékában üldögélő munkafelügyelő megtörölte verejtékező homlokát, majd elpanaszolta a körülötte görnyedő rabszolgáknak, mennyire nem bírja a meleget és pláne a pimasz legyeket. Nagyot fejlődtünk azóta, a rabszolgaság már (törvényben és papíron) a múlté.
Akkor most nézzük át, mi is az innováció. „Az innováció egy kreatív ötletből születő folyamatot jelöl, amely megvalósítja az ötletet.” (Wikipédia) Az innováció elméleti atyjának Joseph Alois Schumpeter, osztrák-amerikai közgazdász és politikatudóst tartják, (Ausztria pénzügyminisztere 1919-ben). Schumpeter arra jött rá, hogy a piacot (kereskedést, fogyasztást) azzal lehet hathatósan feldobni, ha új terméket vezetünk be, megváltoztatjuk a gyártási módot, új piacokat hódítunk meg, új nyersanyag- vagy félkész termék-forrásokat szerzünk meg (nyúlunk le mástól), továbbá átszervezünk iparágakat. Ne feledjük el, hogy Alois éppen az I. Nagyfejlődést követően tudta elsütni ötleteit, amikor is minden gallyra ment és a semmiből, a romokból igen könnyű volt újat produkálni. Mindenekelőtt új piacot kellett építeni, mert a régit lebombázták. Új termékre pedig égetően szükség volt, mert a régit elégettük a háborúban. A gyártási módot azért kellett megváltoztatni, mert a termelő gépeket átalakították a hadi termelésre. Nyersanyag, energia és félkész termék minden termeléshez szükséges, hiszen csak az tud termelni, aki birtokában van ezen tételeknek. E folyamat levezetésével akár el is juthatunk arra a következtetésre, hogy maga a világégés egyetlen célja – magyarázhatjuk azt, akár filozófia, ideológia, politika vagy bármely tudományág szemszögéből – az átfogó innováció, mely karöltve sétafikál a Nagyfejlődéssel. Azt, hogy ezen összefüggésen a háború kitörése előtt elgondolkodott e valaki vagy más folyamatok indították el az egész őrületet és Schumpeter az elcsendesedés pillanataiban kapott a fejéhez – ma már senki meg nem mondja biztosra. Az azonban tény, hogy az éppen aktuális birodalom annyira ráérzett az innováció lényegére, hogy alig húsz év elteltével belefogott a II. – már jóval tervezettebben, távirányítással működő – Nagyfejlődés megszervezésébe. Úgy érzem, a helyzeti (információ és ismereti) előnyöket kihasználva sikerült is betakarítania az innováció és ezzel az akkori Nagyfejlődés minden fellelhető hozamát. A harcokban kimerült, alulmaradt államok pedig jutalmul megkapták a fejlődés lehetőségét. Ki így, ki úgy, de végül rendbe hozta a portáját és visszatért a világ a békés kerékvágásba. Sajnos, azonban nincs az az éléskamra, amely ne fogyna ki egyszer. Nagyjából a második ezredforduló magasságában jelezhette a kincstárnok, hogy az XXXL életforma felette a tartalékokat, ideje újabb – nagyobb horderejű – innováción törni saját és idegen fejeket, ezzel pedig beindult az újabb Nagyfejlődés mechanizmusa. A változás elkerülhetetlenné vált, s pénzt, fáradtságot, baráti egységet, fehér galambot nem kímélve bele kellet vágni. Én azt hiszem, többnyire a mindent – vagy jóval kevesebbet alapon.
A körülmények azonban – a békés kisfejlődések következtében – rendesen megváltoztak. A részletekben elért eredmények összefonódtak és körbe érték a világot – amely ilyen formában globalizálódott. A birodalmi sajátosságok is jócskán átformálódtak. Míg a történelem eddig felvonult dominánsai (többnyire) lokálisan uralkodtak és uradalmi központokból kiindulva hódítottak, majd uralkodtak, addig a jelenlegi birodalom világra kiterjedően szétterpeszkedve próbál holisztikus hatalmat gyakorolni. Csakhogy, éppen a körbeért világ, egybefüggő gazdasága egyre feszélyezettebben viseli a korlátlan hatalmi attitűdöket, hiszen a kölcsönösség eszméje és az egymásra építkezés (utaltság) elvén állt össze. Egyszerűbben fogalmazva, az „egy főnök – egy tuti” elv testidegen (mint a demokráciában), egyre kevésbé működik.
Ha jó irányba szimatolok, akkor (Schumpeter ismérvei szerint) A Nagyfejlődés eszközének, az innovációnak első lépését éljük meg, s felrúgjuk a régit, az elnyűttet. Amint e téren célt értünk, meg kell szerezni új nyersanyag- vagy félkész termék-forrásokat. Ezt követi az új piacok meghódítása, ekkor pedig minden iparág átszervezésre kerül, megváltozik a gyártási mód és új termékek lesznek bevezetve – és készen is áll a Nagyfejlődés! Fantasztikus! Már csak az hiányzik, hogy e csodásan összerakott művelethez (rajtunk kívül) mindenki más bambán asszisztáljon. Nos, én ebben látom egyelőre a bibit.
Kifordítva a gondolatmenetet, akár még az is felmerülhetne bennünk, hogy jelentősen innoválni csak az tud, aki képes elvenni a másikét, és rákényszeríteni az általa (saját hasznára) összeállított fejlődési modellt. Ha ez így lenne, akkor adódik a kérdés: van e potenciál a jelenlegi birodalomban (és holdudvarában) az adott akcióhoz és van-e kész fejlődési modell, amelyet ismét rá lehet húzni a tisztelt alulmaradókra. Amennyiben a válaszunk igen, akkor a fényes jövő, kólamámor, burger-tobzódás, rakendroll… Na, de mi van, ha nincs, és mégis belefog a nagy műveletbe? Mert ugye, ha egy lapra pakol fel mindent az ember, akkor a kompromisszum ismeretlen fogalom – vagy te, vagy én a felállás. Nos, e fogós-fogas kérdésre bizonyára senki nem tőlem várja a választ! Azt se gondoljuk, hogy tisztábban fogunk látni az elkövetkezendő években. Több a baljós jel, mint a jobbnak tűnő, aki most okosnak látszik, az holnap hülyegyereknek számít. De mint azt már megszokhattuk, most se veszítsük optimizmusunkat – jókedvünket! Az se vegye el aktuális hangulatunkat, hogy egy – a napokban, odaát készült – felmérés szerint, a lakosság 79%-a (a szavazó hajlammal bírók körében tízből, minden nyolcadik) véli úgy, hogy országában kicsúsztak a dolgok a kontrol alól. Derék. Már csak azt nem tudom, hogy nekik van-e árnyékkormányuk? Felmerül ugyanis a kérdés: ha otthon nincs rend, akkor hol lesz?
Tizenvalahány évvel ezelőtt egy baráti társasággal Tisza parti kis községbe kirándultunk. Éppen pünkösd volt. Páran úgy döntöttünk, hogy vallási ünnep lévén, meglátogatjuk a helyi református templomot és belehallgatunk az Úr igéjébe. Meglepődtünk. A tiszteletes az egybegyült híveknek előadta a napi mannát, majd rátért a lényegre: elmagyarázta – az egyház olvasatában – mi is az a marketing és az innováció. Derék dolog! gondoltam, hisz a falu apraja, de még a nagyja sem gondolt arra, hogy a pünkösd ennyire beette magát a közgazdaságtanba, s most olyat hallhatnak, amelyre maga Jézus Krisztus a kereszten is felhúzná a bőrt homlokán. Mai napig nem jöttem rá az indíttatásra. Már az is felmerült bennem, hogy én álltam meg a fejlődésben, s innovációra szorulok (de marketingre mindenképpen) – tény azonban, hogy azóta minden pünkösd alkalmával eszembe jut az innováció.
Békésen miért nem lehet fejlődni? Nos, nekem úgy tűnik, a két Nagyfejlődés közötti időszakban ezt próbálgatjuk a Kisfejlődésekkel, lokális, sőt, akár fél-globális szinteken – de valahogy, az eredmény nem hozza azt, amit a Nagyfejlődés. Az eredmény nem jön be azoknak, akik nagyobbat szeretnének a nagynál. Aki nagyban gondolkodik az csak nagyfeszültségű áramot használ. A törpefeszültség az alulmaradók heppje.
Bevallom, én haragszom a Nagyfejlődésre, sőt még a Kisfejlődést sem szeretem – elveszi múltat és valami olyat hoz helyébe, amihez semmi közöm. Ismét erőmbe telik mire megszokom, elfogadom és mire már úgy érezném, hogy újra a helyemen vagyok – valaki beállít egy innovációs csomaggal és közli, hogy pakoljak, mert jönnek a fejlődők.
Miért nem szeretnek az emberek fejlődni? A humán – minden más komolyabb szortírozást mellőzve – két csoportra osztható: aki mindig, mindennel elégedett, és aki soha, semmivel nem. Középen pedig próbálgatnak igazodni. El tudjuk képzelni, hogy az első csoport esze ágában sincs feladni az általa megteremtett – viszonylagos – kényelmet, még akkor sem, amikor az, már szemmel láthatóan, bőrön érezhetően elfogyott. Az elégedetlenek táborában ezzel szemben soha nincs nyugalom, s hangyaszorgalommal arra keresnek újabb megoldást, amit már megoldottak.
Én úgy vélem, hogy a nőkben jóval erősebb a fejlődési hajlam. Sőt! megkockáztatnám, ha a nők nem úgy lennének összerakva, ahogyan, a férfiember többnyire megelégedne azzal, ami van. Amúgy is fáradt, várják a haverok és különben is kupadöntő… Ekkor jön a nő, s közli, hogy a teremtés kezdetén tartunk, a nap pedig 24 órából áll, s még ott van az éjszaka is!
Egy Joseph Fouché (1759 – 1820, francia politikus, az 1789-ben kirobbant francia forradalom idején nemzetgyűlési képviselő, majd rendőrminiszter) még idejében megfejtette a világ és az emberi fejlődés kulcsát. Egy magába fordult ködös vasárnap este, éppen üldögélt a kandalló előtt, s a pattogó tűz háborítatlan magányában azon töprengett, megnyissa e a második üveg bordóit, mikor a konyhából, mint villámcsapás berobbant egy kenyérvágó kés formájú nő hang: „Joseph! ideje elmosogatni…” Fouché félrerántotta fejét, s mintegy maga elé meredve csak annyit mondott: „Cherchez la femme!” «keresd az asszonyt – mint minden történésnek az okát, előidézőjét». Persze ez a jóember, csak dühében kente ám rá a hölgyekre a világ fejlődésének kiprovokálását. Igaz, azóta történészek, politikusok, lezüllött és felemelkedett férfiak, továbbá egyéb, a történésekben jártas szakemberek milliárdszám találtak bizonyítékot. Van egy másik, a történelem nagy csatáin és keserves veszteségein keletkezett mondás: „The failure of every victorious warlord was caused by a woman\’s panties.” – Minden győztes hadvezér egy női bugyin csúszott el. Nem szállok vitába, hiszen nálam jóval okosabbak, alapos gondolkodás után tették közzé e verdiktet.
Tessék kérem tudomásul venni, hogy fejlődni soha nem elég! Aki pedig úgy érzi, nincs hova fejlődnie, mert már mindent elért és mindent ért ebből a világból, az vegyen egy mély sóhajtást, s töprengjen el magába fordulva, hiszen többet ésszel, mint kultúrház!
Van egy orosz mondás: egy kapcsolat fejlődése során az egyik fél – előbb-utóbb – elpofátlanodik. Igen fontos, hogy te légy az első!
Ha már itt tartunk, akkor a végére meghagyok egy – inkább tanulságos, mint sem vicces – orosz anekdotát:
Egy fürge pisztrángot helyeztek a nagy akváriumba. A hal szabadon úszkálhatott fel s alá. Egyszer azonban az akvárium felét lerekesztették egy üveglappal. A hal nem értette a helyzetet, de lassan megszokta, hogy nem mehet át a túloldalra. Egy szép napon azonban elvették az üveg akadályt. A pisztráng soha többé nem ment át a túloldalra, annak ellenére, hogy már birtokba vehette volna a víz teljes terjedelmét. Csak a saját térfélen, szűk területén úszott élete végéig.
A tanulság? A múltbéli tapasztalatok, a belénk sulykolt korlátok nem engednek fejlődni. Holott, sokszor egy határozott lépést kellene csak előre tenni ahhoz, hogy rájöjjünk már régen nincs is ott az üveglap.