„Aki cél nélkül képes elindulni, az céltalanul fog visszatérni – mondotta a mesterlövész és belefújt füstölgő puskacsövébe.” (Shayat Cout Pho)
Meglehet nem mindenki vette észre, de reggelenként egyre kritikusabb világban találjuk magunkat mostanában. Nem kerülheti el figyelmünket, hogy itt valami/valaki nagyon elindult.
A lenti sorokban anélkül, hogy vészkolomp kongatásába fognék, összefoglalnám napjaink eseményeit. Nem térek ki a részletekre, a miértre és a hibásra, de előre szólok, hogy a végén meg fogunk ijedni. Így arra kérem a hozzám hasonlóan meleg szobához és fotelhez szokott hősöket, fogják majd meg a karfát, mikor billegni kezd a helyiség.
Mint ismert, a napokban kiújultak a harcok Izrael körül. Nem mintha nagyon elültek volna, de most még annyira sem. Mi, a tátott szájjal bámészkodók csak figyeljük, hogy az arab oldalon – mondhatni a semmiből, egyesek szerint EU és USA segélyekből – egy olyan takaros fegyverarzenált hordtak össze, amely meglepte még az állandóan készenlétben álló készenlétieket is. Mint ilyenkor szokás, nem maradhat el a megtorlás. Ne keressük az arányokat, hisz már a bibliában is meg vagyon írva (lex talionis – oculum pro oculo, dentem pro dente) – azt nem részletezi az adott könyv, hogy kinek hány szeme és foga van. Na de! mi van, ha ennél többről van szó!?
Azt mondottam egyszer, a fejlődésnek két alappillére van: a békétlenség és az igazságkeresés. Azt egyelőre nem tudjuk ki és hova szeretne felfejlődni, de azt látjuk, hogy a világbirodalom már felvonultatott egy rakás elrettentő vasat a környéken. Olyanokat, mint sivatagi harcokra idomított repülőgép anyahajót, gyaloglásra betanított tengerészeket, továbbá kamerákba nyilatkozó szigorú tekinteteket. Azt alapból ne feltételezzük, hogy a környéken lakók, mint például Szaúd-Arábia, vagy talán Irán bele szeretne avatkozni a felvonulásba, hisz ők (egyelőre csak) tétlen szemlélők. Éppen nemrég hallottam, hogy a mindössze száz millió lakost számláló Iránban, az első gondolatra három millió (hazánk lakosságának majd egyharmada!) fegyverfogásra alkalmas elszánt egyenruhás éppen csak arra vár, hogy valaki elkiáltsa magát. Na akkor lesz valami. Én arra sem gondoltam ám, hogy az arab világ népei – akikben még elevenen él a „Jóságos Arab Tavasz” projekt keserves emléke – szétszóródva a világban, otthontalanul nem fog erőre kapni a mindenható hívó szavának hallatán. Anélkül, hogy rontanék a helyzet komolyságán, úgy vélem, hogy elég puskaporos a hangulat.
Szóval, én egyre aggódóbban kíváncsiskodok, lesz e ennek rossz vége – mert jó már tuti nem. Azt tudjuk, hogy Szíriában két olyan orosz hadibázis van, amely a legmodernebb hadászati szinten van felszerelve? De arról bizonyára már mindenki hallott, hogy Kína hat hadihajót indított el a Közel-keleti térségbe – csak úgy spontán, hátha találnak valami csipegetni valót, egyúttal jelezni szeretnék az érdeklődők számára, hogy már nem csak a gagyiban utaznak.
Putyin orosz elnök a napokban – éppen Kínában jártakor jelentette be, hogy a Fekete tengeri orosz felségvizek felett folyamatos légi őrjáratot tartanak. Erre a hírre még senki nem kapta volna fel fejét, ha nem teszi, hogy a nap 24 órájában keringő gépekre hiper-hangsebességű rakétákat ragasztottak (celluxszal), melynek hatótávolsága éppen akkora, hogy elér oda, ahol sérülni látják az orosz érdekeket.
Bárkiben felmerülhet a kérdés: miért nem férnek az amerikaiak a bőröndbe? Ahhoz értők úgy tartják, egy birodalom akkor erős, ha az általa meghatározott – és neki kedvező – rendet fenn tudja tartani. Ha nem, örökre elveszett. Napokban az éppen regnáló birodalom első embere olyan bölcsességet osztott meg velünk, hogy a világban új világrend készül, melynek rendezője maga az Amerikai Egyesült Államok. Mondhatnánk jó, volt már ilyen és van is – de. Nem teszek fel kérdést és nem is okoskodok én itten, mindössze az futott át rajtam, mint gondolat: ha egyszer van egy amerikaiak által diktált rend, minek csinálni még egyet? Nem történhet-e meg, hogy a két tuti rend – főleg, ha ugyanabból a forrásból, ugyanazzal a céllal létezne – egymást zavarni fogja? Nem értek az orvosláshoz (sem), de utána olvastam. Van egy elmezavaros állapot a disszociatív vagy többszörös személyiségzavar. Könyvek szerint ezen egészségi anomália főbb jellemzője, hogy „az egyénnek két vagy több elkülönült személyisége van saját névvel, emlékezetkieséssel vagy a nélkül, melyek között kisebb-nagyobb mértékű átjárás lehetséges.”(webbeteg.hu) Vitray Tamás, a 92 éves nagy üldögélő most csak annyit mondana „a betyárját!” Én pedig hozzá tenném: ostorostúl!?
– Minek neked fegyver?
– Hogy megtanuljak hinni az emberekben.
E rövidke dialógus megér egy magyarázatot. Az ember soha nem hitt embertársában – inkább a véletlenben, az Istenben, a sorsban és egyéb tőlünk független jelenségben, de (a látszat ellenére) nem a másikban. Ha valamilyen oknál fogva mégis megtette, akkor azzal önmaga helyes előérzeteit írta fölül. Ne higgyék el! nem így van. A biblia azt tanítja, előbb higgy önmagadban, majd ezután higgy embertársaidban. (természetesen azok után, hogy az Úrban már eleve hiszel…) Miként tud az ember önmagában hinni? Mindenekelőtt fel kell vesse a gondolatot: lehet-e bennem hinni? A művelet roppant egyszerű: majd azt mondom, és azonnal el is hiszem. Ha netán belülről kétkedés, bizonytalanság merül fel, jobb, ha hagyjuk az egészet. Ha viszont azt a hangot halljuk, hogy igenis, te vagy az, akinek akár még a hazugságát is elhiheted – ne habozz! ragadj azonnal fegyvert és próbálj meg hinni másokban is…
Anno őseink azzal cselezték ki az általuk levadászandó állatokat, hogy fogtak egy husángot és jól odaütöttek. Később a husáng végére követ erősítettek. Ma ott tartunk, hogy a bot végére atom arzenált erősítünk és már rég nem az állatokra, hanem a főemlősre – haj és bőr színtől, vallási hovatartozástól függően – vadászgatunk. Nagyot fejlődött a világ! térben és minőségben is. Anélkül, hogy belemennék a mélyébe, ami rendesen el van zárva a hétköznapi szemlélődők elől, ma a következő arányokat lehet felfedezni: az orosz „Avantgard” típusú rakéta sebessége a hangsebesség 28-szorosa (9,6 km/sec). Csak a poén kedvéért jegyzem meg, hogy ez a sebesség 15-ször gyorsabb, mint mondjuk a frigyládás Harrison Ford revolveréből kilőtt töltény sebessége. Érdemes azt is kiszámolni, hogy a Budapest-Győr szakaszt nagyjából 12 másodperc alatt teszi meg. Igaz, neki nem kell pótló-buszra szállni Tatabányánál. A kínaiak sem emelik panaszra hangjukat, hanem hadrendbe állították a DF-ZF névre keresztelt rakétájukat, mely ugyan „csak” ötszörös hangsebesség elérésére képes (3,4 km/sec) – de még így is leér Győrbe kicsivel több, mint fél perc alatt.
Az idei év nagy majdnem-felfedezettje – mely ugyan még nem érkezett hadrendbe állni, de már kis híján készen áll akár a kipróbálásra is – az amerikai AGM-183A ARRW. Hosszú neve ellenére 2,7 km/sec sebességet képes elérni, vagyis nyolc másodperccel később érne be Győrbe, mint a kínai versenyző. Csak poénnak szánom – az orosz addigra már vissza is ért Budapestre… Arról pedig már nem is szeretnék szót ejteni, hogy ezek a fegyverek nem utazásra, hanem pusztításra készültek. Megérkezésükkor a kő elmozdul a kőről és nem marad ott, ahol megszoktuk. A fogadóbizottságnak pedig annyi ideje sem marad, hogy szája elől a szeme elé tegye kezét. Ja, és ez még csak nem is az atomkodás!
Az élet csatáit nem mindig
Az erősebb, gyorsabb nyeri,
És előbb-utóbb az győz,
Aki, hogy győzhet, elhiszi. (Walter D. Wintle)
A napokban az Egyesült Államok kérésére összeült az ENSZ Biztonsági Tanácsa. Az amerikai fél előadta aggályait, miszerint Oroszország valami olyan titkos légi kísérleteket folytat, amelyet Washington (Pentagon épülete) nem is ért. Történt ugyanis, hogy az oroszok kötelék repülést folytattak (saját légterükben). Egyszer csak – mintegy hipp-hopp – a gépek eltűntek az amerikai radarokról – pedig azok érdeklődéssel figyelték volna tovább az előadást. Hiába keresték őket árgus szemekkel, műholdakkal, nagyítóval, többé nem kerültek elő. A nyugat képviselői magyarázatot követeltek Moszkvától, miként történhetett meg ilyen szemfényvesztés. (az lett volna az igazi poén, ha az oroszok reklámot játszottak volna be a két gép eltűnt helyén…) V. A. Nyebenzi, az Orosz Föderáció állandó ENSZ-képviselete vezetője röviden tájékoztatta a világot, hogy „senki ne aggódjon, minden rendben van!” A hibát a Nyugat oldalán, a megfigyelő hálózatukban kell keresni. Egyúttal feltette a kérdést: „Önök azt szeretnék, hogy Oroszország elálljon a fejlesztéseitől, vagy netán azt, hogy orosz mérnökök felújítsák a NATO elavult radarhálózatát?” Bizonyára nem tréfálni szeretett volna az úr, de arra mindenképpen felhívta a figyelmet, hogy a világ szereposztója nagyon megszokta, hogy rajta kívül senki nem szerepelhet a színpadon, csak akinek ő epizódszerepet juttat. A színpad azonban mára benépesült olyanokkal, akik akár még a főszerepet is képesek eljátszani. Ha már a színházi világba tévedtünk, felteszem én a kérdést: ki a fene írja ezt az egész komédiát!? Költői volt a felvetés, így megkérek mindenkit ne hamarkodjunk, várjuk meg, míg a költő választ ad.
Míg a felelet megérkezik, én újfent előhozakodnék a legfentebb feltett kérdésemmel: Hová megy az elindult? Csak nem valami helybenhagyásos baleset előkészítése folyik itten a nagyvilágban már megint? Mert ha igen, akkor akár még az is felmerülhet, hogy nem lesz hely, amit elhagyjon, aki még megmarad, és nem marad törmelék, amit eltakarítson a sivatag szele. Csak nem Vabank kockázata forog kockán? (franciául: Va banque – a hazárd játékoknál használt kifejezés, amikor kártyában valaki mindenét felrakja egy tétre.)
Sokszor nem tudom kinek a könnyebb, aki megjátssza, vagy aki valóban az.
Hol van már az ukrán-orosz konfliktus!? Anélkül, hogy bagatellizálásba fognék, jelzem, hogy az ottani affér mindössze hangzavarnak tűnhet majd amellett, ami a Közel-Keleten seregleni látszik. Úgy vélem a szláv – nyugat mérkőzés a tél beálltával szép lassan magára marad. Azt, hogy a bíró mikor fújja le a meccset, igen nehéz megmondani – talán, mikor megtalálja a sípját. Feltehetően akkor a felek is magukhoz térnek, besöprik a csetepaté hozamát (marok-röhögés), kiadásait (kilátszó ülep). A romokon, mint komposzton jövő tavasszal új fű sarjad. A sebek idővel begyógyulnak, a harag azonban jóval később fog elülni a lelkekben.
Én elhiszem, hogy a világ egyik legnehezebb dolga egy túl nagyra nőtt arcból lefaragni. Sajnos azonban úgy szokott történni, mint a sarki kocsmában – ha nem mi magunk, akkor az arra jogosultságot és bátorságot formáló környezetünk el fogja végezni e munkát.
Még nem késő, de már nem korán. A helyzet komolyságára való tekintettel azonnali pontosítást eszközölök: Félre ne értsenek kérem! Jelen gondolatomban nem azt a bizonyos vallási könyvet citálom elő. Az nagyon is korán. E tényt hamarosan minden biblia forgató is meg fogja tapasztalni. Rögvest azt is bevallom, hogy e pillanatban némi félelem ült a nyakamra az áremelkedés, életszínvonal huppanás és jövőtlenség mellé. Az merült fel bennem, hogy csak nem a fasirt kezd visszaváltozni oldalassá!? Csak nem a keresztes háborúk antagonisztikusan (összeférhetetlenül) besült emléke fordul itten a visszájára!? Na ne mélyedjünk csak el, mert tényleg megijedünk! Annyit azért már engednek sejteni a körülmények, hogy nem vendetta készül – ha egyáltalán készül –, hanem dzsihád. A kettő között az a parányi különbség, hogy az egyiket bosszúnak fordítjuk, a másikat „Allah útján való küzdelemnek”, avagy az iszlám világban „szent háborúnak” nevezik. Márpedig ez utóbbi történet olyan, hogy vagy te, vagy én. A harmadik vezeték, amelyet régebben békének neveztek, ki van kötve.
Nagyjából itt szerettem volna gondolat-soraimat bezárni és elköszönni. Azonban felötlött bennem, hogy túl aránytalan a kép, hiszen nem taglaltuk ki, mi történne akkor, ha valaki meggondolná magát és kitörne a béke? Mindenki hazamenne – mármint, akinek maradt otthona. Folytatódna tovább az élet, jönne a karácsony, várnánk a tavaszt. Én e variációnak esélylatolgatásakor a tízes skálán 1,5 pontot adnék. Megindoklom: Sajnos, nem csak annak nem maradt otthona, akinek lebombázták, felégették, földön (sivatagban, nagyváros aszfaltján, Nyugaton, Északon) – futó lett – hanem annak sem, aki az utóbbi fél évszázadban felette a saját hajlékát és annak környezetét. Nem ügyelve arra, hogy élhető és fenntartható jövőt hagyjon maga után utódainak. Az idő pedig eljött, mikor saját bőrünket kezdi sütni ez a tény és rémülten keresgetjük önnön jövőnket. Nagyon elkelne egy korszakalkotó ötlet! Mondjuk egy újabb földrész felfedezése, esetleg egy balek, de szorgalmas nép leigázása, netán egy új (világ) vallás, vagy… Nos, jobb ötlet nem lévén, fokozódik felfordulás. Gurítgatják a „Push Capor” feliratú hordót fel s alá (Ukrajnától, Izraelen keresztül Tajvanig), míg valaki nem nyúl mellé…
Mi, a hétköznap embere, mit tudunk most tenni? Szép csöndesen leballagunk és leülünk a rakodópart alsó kövére és nézzük, hogyan úszik majd el a József Attila által elfogyasztott dinnye héja. Az egyre vaskosabb időkre való tekintettel pedig azt javaslom, hogy a hozzám hasonló beszari alakok, akik csak a földi síkban képesek gondolkodni, egy jelentősebb változás alkalmával tényleg jobb, ha erősebben megragadják a fotel karfáját. Ha már visznek, akkor legalább a kényelmes fotelestől, meleg gyapjútakaróstól tegyék.
Ennyi tréfa után úgy vélem jól esik felhörpinteni egy orosz anekdotát:
- miért jár ön a sörözőbe?
- mert ott jó a zene,
- miért nem jár akkor inkább az operába?
- mert ott nincs sör…
(V. V. Majakovszkij 1893 – 1930)
És egy másikat is:
- képzeld, tegnap anyósom beleesett a kútba,
- és minden rendben van vele?
- gondolom igen, mert ma már nem kiabált…