„Ha egy problémát nem szeretnél megoldani, tégy úgy, mintha nem is lenne. Egy idő után körülötted mindenki más úgy fog tenni, mintha a te problémád nem is létezne.” (Shayat Cout Pho)
A napokban megkérdezték tőlem, hogy milyen műfajban írok. Be szerették volna határolni, kategorizálni személyemet, ha netán valami katalógusba szeretnének elhelyezni, akkor melyik polcon szorítsanak nekem rést. Kétségekbe estem. Én eddig ugyanis úgy éreztem, hogy amit írok, az egyszerű elmélkedés az élet azon dolgai felett, amelyeket csak én nem értek, s mindenki más tökéletesen tisztában van vele – s így, az én dilemmáim pusztán az olvasóimra szorítkoznak. Másfelől pedig úgy vélem, ha kellően bonyolult vagy, bármit mondhatsz/írhatsz, úgysem értik. Mikor pedig elmeséltem, hogy belekezdtem mostani életem második könyvébe, melynek címe „A stílus ma gazember.” – az illető úgy vélte, jobb, ha hagyjuk még egy picit ülepedni a kérdést.
Én pedig folytattam a morfondírozást – csak úgy magamban. Így jöttem rá a quantum elmélet sajátos értelmezésére: feltételeznünk kell a lehetetlent! Létre kell hoznunk egy olyan teret, ahol minden elfér, amit a valóságban nem tudtunk elhelyezni. Amennyiben e műveletet sikerre visszük, és egyfajta alapnak tekintjük azt, képesek vagyunk felhúzni rá egy lakóteret, melybe beköltözve gond nélkül éljük az életünket, hisz minden ott van, ahová elképzeltük. Az apró bibi akkor merül fel, mikor ránk csönget a postás a sárga csekkel.
Mikor nagyjából itt tartottam világmegváltó elmélkedéseim közepette, egyszerre csak rám zúdultak az elmúlt napok eseményei, melyek kapcsán egy újabb felismerésre jutottam: Örömmel jelentem be, hogy a quantum térben megoldódtak a világ megoldhatatlan problémái – is! Ünneplejünk, jöhet a nyár! 😊 E felismerésemhez az első, és egyben legfontosabb adalék az volt, hogy a világnyi birodalom feje bejelentette, mindenki akkora hitelt vesz fel, amekkorát csak akar. Senki ne törődjön többé a törlesztéssel, vegye és egye fel a körülötte lévő ehető falatokat és éljen jól. Tehát a jólét fokozódik, folyhat a zsír, a tobzódhatnak a hormonok, szaporodhatnak a genderek, szisszenhet a kólás/sörös doboz, serceghet a tudat-mámor, csúcsra járhat a burger-mánia. Biztosan én látom rosszul, de nekem ez az egész olybá tűnik, mint mikor a megveszekedett drogos engedélyezi magának a soron következő utolsó belövést és közli, hogy ezzel elhárította az akadályt a holnapi elvonókúra elől.
Sikerült feltalálni azt a kölcsönfajtát, amelyet nem kell megadni! Ez kérem a quantum-kölcsön, amely akár egy új kommunizmus alapja is lehetne, hiszen mindenki igénye szerint (telhetetlenül) akkorát karmolhat fel, amekkorát el tud képzelni. Beteljesedni látom P. S. jövendölését: \”… a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet.\” Itt jegyezném meg, hogy nekünk, Közép- és Kelet-Európaiaknak lépéselőnyünk van e téren – hisz már tudjuk mi az a kommunizálódás – mikor mindenki egyenlő mértékben elveheti az enyémet.
Tudom, pesszimista vagyok (e téren nagyon is), de én nem tudok önfeledten örülni. Kételyek és kérdések halmaza merül fel bennem. Mi lett volna, ha az a fej azt mondja, hogy nem! Igenis reformok kellenek, mindenki vegyen fáradtságot, fogjon egy pénztárcát és törlesszen! Ásóra, kapára és kergessük ki rókát a határba! Alakítsuk át a pénzügyi rendszert, tegyük rendbe azokat a gazdasági folyamatokat, amelyek még képesek fejlődés irányba tendálni. Legyünk újra a globális világgazdaság tevékeny tényezője! De nem ez történt – hisz, ha jól belegondolunk, ilyen lépések megtételére sem erő, lelkesedés, potenciál, sem pedig környezet nem áll rendelkezésre. A fej tehát bedobta gyeplőt a lovak közé és felkiáltott: mindenki menjen arra, amerre lát – majd kezet rázott önmagával. Felmerül a kérdés: meddig lesz mozgásban az a szekér? A lovak hamarosan kifáradnak, az úttalan-utakon maga a szekér sem bírja sokáig… De ne csüggedjünk! Nézzük csak át, mi is történt azzal a szekrétáborral, mitől is lett akkora, amekkora.
Kezdődött azzal, hogy a II. VH. valódi élelmesei (de már az I. VH. szemfülesei is) ők voltak. Ezen lehet vitatkozni és nagyon is egészséges, hogy nem értünk velem egyet. 1944-ben (mikor még javában tartott ideát a civakodás, odaát, a világ azon részén, ahová nem szállt át még a füstje sem – uszkve hároméves tanakodást követően tető alá hozták a Bretton Woods-i rendszert. Lényege, hogy minden valuta árfolyamát rögzítették a dollárhoz, mely árfolyama ekkor még kellő aranyfedezettel rendelkezett (Don\’t ask me how I made my first million!). így minden valutát áttételesen (a dolláron keresztül) rögzítettek az aranyhoz. A lépés lényege, hogy az összes – akkor még háborúban lévő – állam az USA kezébe adta monetáris rendszerének kezelését. Volt is rend rendesen, egészen 1971-ig (hivatalosan 1973-ig). Ez idő tájt ugyanis a forgalomba került dollár értéke elérte a mögé rendezett aranyfedezet nagyságát, s feszegetni kezdte a korlátokat. Nos, ekkor pattant ki az évszázad legzseniálisabb ötlete és egy határozott csavarral megfordították a 69-es pózt. Az arany jegyzését kötötték a dollárhoz – ennyi. Innentől pedig a világ minden prosperáló és feltörekvő pénzközpontja számára ki lett jelölve a fejlődés iránya – New Yorkon keresztül. Napjainkra pedig odáig merészkedtek a folyamatok, amennyiben ezek a gazdaságok nem szeretnének áldozattá válni – a hátukon kell, hogy cipeljék (jelenleg, alternatíva híján még egy jó darabig) a csíkos-csillagos lobogóval borított szekértábort. A képlet ugyanis roppant egyszerű: amennyiben hagyja a világ, hogy a dollár hamvába haljon – mint azt normál gazdasági törvényszerűségek már rég kierőszakolták volna – akkor saját valuta tartalékaiknak mondhatnának búcsút. Szorgos munkánk jutalmaképpen pedig (quantum alapon) elképzelhetjük, hogy mi is ott ülünk valahol a szekéren, és bekapva egy falat életérzést úgy érezhetjük magunkat, mint aki velük együtt jól él…
Most, hogy kitárgyaltuk a herce mibenlétét, javaslom, térjünk át egy jóval nagyobb jelentőséggel bíró esemény, a napokban lezajlott Wagner-durca botrány felszínes elemzésére.
Újfent kiderült: a fene se érti az orosz logikát. Megtoldanám azzal a gondolattal: maguk az oroszok sem. Itt van példának okáért Zsenya esete a kamngyirral.
A történet úgy kezdődött, hogy Zsenya, nagyjából a múlt század hetvenes éveinek közepén betévedt a városba. Mivel idegen volt számára az urbanizált közeg, úgy döntött, hogy eddigi tapasztalatait kamatoztatni fogja, s összeszedett néhány hasonszőrű alakot, majd kollektívát alkotva garázdába kezdtek. Szórványos fosztogatás, enyhe zsarolás, lopás, és egyéb könnyű testi sértés fémjelezte munkásságukat. 1979-et írtunk. Nehéz idők jártak akkoriban, nem csoda hát, ha a hatóságok – pusztán igazságtalan félreértésből – némi szabadságelvonással honorálták a lelkesedésüket, s két évre kivonták a csapat vezérét a közforgalomból. Zsenyát nem törte meg az adott epizód, s szabadulását követően újult erővel vetette magát az alvilági tevékenységek sűrűjébe. A maga kezdeményezőkészségével és rátermettségével olyat tett, hogy a hatóságoknak is tátva maradt szája, s ezúttal mindössze 13 év fegyházban letöltendő feddést kapott. Nem nagy dolog – gondolta, és elkezdte magát olyan jól viselni, hogy kilenc év leteltével még a bírónak is megesett rajta a szíve. Mikor ismét szabaddá tették a lábát, megígérte, hogy többé csak a jó úton jár majd, s hot-dogot kezdett árulni. Annyira bejött az üzlet, hogy pár éven belül, már saját bolthálózattá nőtte ki magát a kis bádog-bódé. Mivel még akkor is zavaros idők jártak, és az orosz gazdaság olyan tempóban kapitalizálódott, hogy a hatóságok nemhogy szemet hunyni nem érkeztek, de kénytelenek voltak ők maguk is belefolyni a fekete katyvaszba, ezért nem is vehették észre, hogy Zsenya két év alatt megnyitotta az 5,6 milliós város legdrágább éttermét. Ezt pedig még öt hasonló kaliberű vendéglátóipari egység beindítása követte. A legvirágzóbb időkben ez a szám felugrott 20-ra. Jó társasági kapcsolatai révén beszivárgott a közétkeztetésbe is és az orosz második város (Észak Velencéje) egyeduralkodója lett e szektorban. Mivel későn reggelizett (összevonta az ebéddel), így a félretett reggeli pénzéből, sebtében beruházott az építőiparba is, ahol felhúzott 45 darab háromszintes villát XVIII. századi stílusban (csak a tehetősebbek igényeihez igazodva), továbbá szárba szökkentett egy 42 ezer négyzetméteres plázát. Még mindig csak 2016-ot írtunk. Hol voltunk akkor még Zsenya Fekete seregétől! De már közelítünk, hisz ebben az évben a vállalkozás nagy üzletet kötött a honvédelemmel, és átvette a környező laktanyák és egyéb katonai oktatási intézmények takarítását az akkorra már megfáradt kiskatonáktól. A katonai vonal olyannyira betalált, hogy rövidesen több katonai objektum építésére is megbízást kapott az akkorra már rendesen felhízott vállalkozási konglomerátum. Ezen a szinten nem is csoda, hogy Zsenya belekeveredett a politikába. Valami véletlen folytán létrehozott egy hacker és troller csapatot, amelyet 2016-ban Washingtonból azzal vádoltak meg (természetesen alaptalanul), hogy beavatkozott az Egyesült Államok elnökválasztásába, s nevét bevésték a nemkívánatos személyek panteonjában elhelyezett márvány obeliszkbe. Minden eshetőségre felkészülve, fejére 250 ezer dolláros vérdíjat tűztek ki. Zsenya nem is lehetett volna igazi gézengúz, ha nem grundol maga mögé egy média birodalmat is. Óvatos becslések szerint, kb. 36 millió emberhez jutott el hangja és keze. Egy kósza gondolatot elkapva, kedvet kapott a katonásdira is, s ez idő tájt kezdte verbuválni mára rendesen elhíresült Fekete seregét, önkéntesekből, akik többnyire had és börtönviselt jóemberek voltak. Nagy szükség ütötte fel fejét e téren (is), hisz éppen kialakulóban volt az ukrán helyzet, továbbá Szíriában és a világ más forró pontjain is akadt teendő a föld alatt. Az, hogy a társult miért éppen egy zeneszerzőről kapta nevét, számunkra, földi halandók számára örök rejtély marad. Annyi bizonyos, hogy a névválasztáskor nem merült fel a zene, mint műfaj. Fellépéseket többnyire az afrikai kontinensen szerveztek, rendesen belekontárkodva az ENSZ békefenntartó muzsikusainak repertoárjába. De minden valószínűség szerint megérhette fenntartani a vállalkozást, hisz folyamatos virágzásnak örvendett. Olyannyira sikereket sikerre halmozott a csapat, hogy maga Zsenya is berezelt a hirtelen jött nemzetközi figyelemtől és 2022. szeptemberéig le is tagadta, hogy bármi köze lenne ehhez az intézményhez. Egy hónapra rá azonban nyilvánosan is megjelent egy bejelentéssel, mely egyértelművé tette, hogy voksát áthelyezte a Fekete seregre, s innentől nyilvánosan is e hobbijának fog élni. A továbbiakat már ismerjük a sajtóból. Arról is értesültünk, hogy be szerette volna venni „Bécsnek büszke várát”, de beletört a ceruzája, s lehajtott – de nem leszegett! – fejjel visszavonult oda, ahonnan vétetett.
Nem tudható, mi történt, mint az sem, hogy Zsenya melyik szerepet játszotta el a Borisz Godunovból. A szereposztás nem nyilvános. Tudom, most becsapva érezzük magunkat, hiszen vártunk valami csattanót, valami katarzist, valami olyat, amitől tátva marad a szánk – nos, nem így történt, menjünk tovább. Magyarázatot csak az tudna adni, aki soha nem magyarázkodik. Ez a probléma is megoldódott, mint ahogyan megoldódik minden probléma, amit mi magunk vetünk fel.
Sokszor elmélkedtem már azon, hogy mitől álmodik az ember és miért éppen azt, amit. Vannak Krúdy-féle megközelítések és van a tudományos magyarázatok, amelyek még az előzőeknél is zavarosabbak. A napokban Szolzsenyicinnel (Солженицын, Александр Исаевич – orosz író, dramaturg, esszéista – publicista, költő, köz- és politikai aktivista) találkoztam álmomban. Magas, vékonydongájú, megtört emberke képében jelent meg előttem. Nyűtt valamikor-fekete zakóban, tépett szürke nadrágban, sárga-nyakú gimnasztyorkában, saras, porlepte bakancsa messzi útról árulkodott. Éppen dolgomat végeztem, mikor a nagy gondolkodó egy tarisznyával a hátán rámtolta a WC ajtót és közölte, hogy keljek fel, mert neki most nagyon kell. Mit tehettem? A probléma megoldásának reményében én dolgom-végezetlenül felálltam és átadtam helyem a haladásnak.
Mint ahogyan átadta helyét az a szegény tanárnő is, akivel a napokban futottam össze a világháló valamelyik közösségi portálján. Szegényt annyira felpaprikázta az új tisztség-törvények rendszere, hogy előkapta asztalfiából a durcát és behajította – úgy a semmibe, a világhálóba. Szimpatizánsokat, támogatókat, együttérzőket, kapaszkodót remélve 6 pontba szedte fájdalmát, amely miatt 23 év pedagógusi múltat félrelökve új szakma, új kihívás és az élet további kegyetlenségei irányába fordult. A teljesség igénye nélkül vázolnám a kiáltványnak is beillő pontokat: 1. jogfosztás; 2. az oktatás lehetetlen helyzete; 3. munkaterhelés tanárnak, diáknak; 4. szellemi szabadság hiánya; 5. a kormány és az illetékes miniszter cinizmusa, hajthatatlansága; 6. kiégés – amelyet magán tapasztal a fenti problémák elburjánzása miatt. Ekkor pedig valóban nincs mit tenni, be kell dobni a durcát és nyomában a törölközőt! Egyet értek vele. Ugyanakkor nem értem meg, hogy egy tanult és tanító ember, aki a jövő felnőtt nemzedékét, a ma gyerekeit türelemre, problémamegoldásra és frappáns helyzetfelismerésre kell, hogy tanítsa – hogyan lehet ennyire összeszedetlen? Szerintem inkább az elkeseredés, a mártírság-hajlam és a tehetetlen düh az, ami hatalmába kerítette (esetleg a tudatformáló környezet? olyan ajzószerek, mint például a szakszervezet, pártpropagandisták, ideológiai mágneses vihar stb.?), mintsem azok az ismérvek, amelyekre a jövő nemzedékét tanítania kell. Most bizonyára sokan haragszanak rám azok közül, akik ugyanígy tettek, mint az említett hölgy. A harag rossz tanácsadó! (ezt nem én találtam ki…) – inkább a megoldáson töprengjenek és ne a hibás keresésén fáradozzanak! Tudom, én nem vagyok képes átélni a ma pedagógusainak helyzetét, (mint ahogyan a vájárok, rákászok, halászok-vadászok, ornitológusok, fodrászok és egyéb embert próbáló szakma körülményeit sem), ugyanakkor éppen kívülállóként látok rá tisztán bizonyos részletekre, amelyekre azoknak, akik dühükben durcához folyamodnak vakfoltjuk van. Fokozom az izgalmakat és elmondom véleményem a hat megnevezett ponttal kapcsolatban: 1. világunkban ahhoz van jogunk, amit kiharcolunk és a társas közeg elismer számunkra – de nem úgy, hogy felállok és távozóban hátra szólok a köz édesanyját szidalmazóan. 2. Az az elegy, amit oktatásnak nevezünk, folyamatosan változik és ennek az átalakulásnak éppen maguk a pedagógusok a vezérlő elemei – a felsőbb irányítók csak keretet adnak. Egy tanár akár viselkedésével, magabiztosságával, tudásával, képességeivel példát kell mutasson a gyerekeknek úgy, hogy kialakítja bennük az igényt és megágyaz a tudás befogadáshoz. Az oktatandó anyag csak másodlagos, mintegy kelléke a tanításnak. 3. felturbózott világban élünk, amit mi magunk tuningoltunk fel ennyire. Sajnos, most e pörgést neveztük el fejlődésnek. XXI. század kérem! nincs már palatábla és a kréta sem fog a tableten… 4. a szellem szabadsága örök talány marad. Amennyiben a 2. pontban említett feladatokat elvégeztük, szabadon szárnyalhatunk. 5. a cinizmus és a gyarlóság emberi tulajdonság, stílus-kellékek. Van, aki tréfál és gonosz, Van, aki gonosz, de jópofa. Van, aki határozott, de mosolyog – mindenki másképpen látja célja elérésének ösvényét. A rendszer olyan, hogy két résztvevője van – egy, aki diktál és egy, aki végrehajt – irreverzibilis folyamat. Ugye ismerjük a mondást: nehogy már a nyúl vigye a puskát, mikor a nagymamának is üres a keze… 6. meg ne haragudjon rám se az idézett hölgy, se más, aki empátiával (szimpátiával) viseltetik iránta – de én nem csodálkozom, ha ennyi düh egymásra pakolása után konkrétan kiégett – hisz a piszkavas rossz végét fogta. A közéletből táplálkozva pedig megjegyezném: A tudás nem megvehető, de pénzt kell adnunk a megszerzéséért. Hogyan is mondta az öreg bölcs? Tudják, aki mindig olyan jókat mond – most nem ugrik be a neve, de nagyon találóan fogalmazott…
Ismerik azt a mesét, mikor durcás megy az utcán és szembe jön vele egy kiskacsa, aki éppen a libamájjal sétálgat karonfogva. Libamáj szemmel láthatóan tele van jövedelemmel, hiszen előbb kitömték, majd jó pénzért piacra dobták – nagy karriert futott be. Durcás, se szó, se beszéd odalép hozzájuk és gyomron vágja libamájat. Az szegény szóhoz sem tudott egy jó pár percig jutni, s a rémült Kiskacsa karjaiban remélt menedéket találni. Mindketten kérdően tekintettek durcásra, aki azon nyomban magyarázattal állt elő: tudják, kisemmiztek! szellemi martalékká váltam és meg is aláztak, lenyúlták életem értelmét! A jóindulatú libamáj és párja a kiskacsa megértően bólogatni kezdett és egy ártatlan kérdést tettek fel, csak úgy empátiából: És mi, hogyan jövünk ebbe a képbe? – hát maguk jöttek szembe velem, nem én magukkal – vágott vissza durcás, és pufogva továbbállt.
Na jó, egy komolyabb (orosz) anekdotával oldom a feszültséget:
- képzeld, kirúgtak a munkahelyemről. A főnök azt mondta, a fenekemből nőttek ki a kezeim és semmire nem vagyok alkalmas.
- jelentsd fel, hogy diszkriminálja a fenék-kezűeket, mint kisebbséget!
- ááá, már megtettem, de a bíró azzal utasított el, hogy szó sincs itten kisebbségről…