„Mindaddig, míg a vandált ugyanaz a törvény védi, mint az alkotót – addig lesz olyan, aki a vandalizmust is alkotásnak tekinti.” (Shayat Cout Pho)
A támadók nem tudnak jól védekezni, a védekezők pedig támadni. Ezért van az, ha egy támadó személyiség inzultust vél felfedezni irányába, azonnal támad – holott elég lett volna védekezni – de ő erre nem képes. A védekező pedig komfort zónáján kívülinek érzi a támadást – akkor is védekezik, mikor már régen támadnia kellene.
Megfigyelték már, hogy ebben a világban csak védelmi miniszerek és minisztériumok léteznek. Olyasmit senki be nem vallana, hogy valaha támadásra készülne. Miként lesz a védekezőből akkor mégis támadó? Nos, ezt a gondolatot járom én most körbe-s-körbe.
Képzeljük el azt az elképzelhetetlen szituációt, hogy a demokrácia ős-dédnagyapja, az Egyesült Államok (függetlenül a választások eredményétől) gondolna egy merészet és őszintét, s kijelentené: bevallja, eddig csak áltatta a világot, hogy a védelemre koncentrál. Igenis elismerik, hogy az utóbbi száz év védelmi politikája nem is az volt, aminek beállították. Mi történne? Semmi. Egy pár napig újsághír, szenzáció, majd minden menne tovább a régi mederben. A világszerte telepített amerikai bázisok (nagyjából 758 darab a világ 80 országában) pedig ugyanúgy a védelemre koncentrálnának, és csak akkor támadnának (előre megfontolt érdekek mentén) kiszemelt célpontokat, ha már elegük lenne a folyamatos védekezésből. Talán a látszat sérülne, amelyet eddig olyan szorgalmasan, PR-t nem kímélve fenntartottak. Mert a látszat, az nagyon fontos taktikai eszköz. Sokszor még fontosabb, mint az elhangzottak, vagy maga a cselekmény. A látszatra azért kell ügyelni, hogy kellően meg legyen zavarva a publikum. Hisz a környezet nem arra készül, ami történik, hanem arra, amire fel lett készítve. Aztán amikor mégsem az történik, első lépésben nem hisz a környezetének, majd kisvártatva a fülének, végül saját szemének sem, tehát összezavarodik és felkészületlenül kapkod, s próbálja kivédeni az agressziót – amit sajnos, jól felkészítetten rá is fognak mérni. A meglepetés ereje azt érinti igazán, aki képes bedőlni. Aki elhiszi, hogy ebben a világban mindenki védekezik, az áltatja magát, s a nyugalom illúziójában hempereg mindaddig, míg valaki rá nem ébreszti, hogy a természet törvényei akkor sem alszanak, mikor mi bezárkózunk a komfort zónánkba.
Azóta érzem magam jó fizikai kondícióban, mióta futok a realitások elől. De csak óvatosan, hisz tudjuk: „a gentleman will walk but never run”. (© Sting)
Ezért van hát, hogy minden kis- és nagyhatalom a látszat és a demokrácia zászlaja alá bújva fennen hangoztatja, hogy a fegyverkezni azért kell, ha – és amennyiben – egy ellenség megtámadja államukat, vissza tudjuk verni a támadást. Nem szeretnék mélyebben belebonyolódni közgazdasági elemzésekbe, de az tény, hogy a fegyverkezés békeidőkben egyfajta teher, béke utáni időkben szükséges és termelést serkentő beruházás, hadi állapot esetén pedig az adott állam teljes gazdasági gépezete átáll a hadigazdaságra.
Érdemes észrevenni, hogy az Európában zajló támadó-védekezési állapotokat egyedül Oroszország veszi komolyan. Ott 2024. május 14-én hivatalosan is elindították a hadigazdaságra történő átállást. Ekkor nevezték ki ugyanis Belouszov Andrej R. (Белоусов, Андрей Рэмович) tudós-közgazdászt az Orosz Védelmi Minisztérium élére. Ettől a naptól a felállás megváltozott. A hadsereg az első vonalban harcol, véd-támad – mögé pedig felsorakozik az állam tejes gazdasági gépezete.
Az EU egyelőre ott tart az adott kérdésben, hogy tervezgetnek, morfondíroznak a politikusok és már majdnem fontolóra veszik a gyakorlati lépéseket is. Szarkasztikus megjegyzésem: nagy segítség a háborús felkészülés közepette, hogy az EU gazdasága éppen szárnyal. Tele vagyunk energia és nyersanyag forrással, s a termelő potenciál dagad az erőtől. Ha pedig Amerikára gondolunk, mint háttérre, akkor biztosan jó ötletekre számíthatunk…
Na de térjünk vissza a támadó védekezéshez! Valójában az ember úgy van összerakva, hogy ha képes lenyúlni a másik megsült gesztenyéjét, előbb-utóbb el is fogja venni. Az egyensúly pedig úgy áll helyre, hogy valaki ahhoz ért, miként kell megsütni a gesztenyét, valaki pedig ahhoz, hogyan fújja meg.
A védelem egyébiránt egy roppant relatív kifejezés. A védelem ereje csak támadás esetén mérhető fel. A katonai taktika lényege ugyanis az, hogy a védelem felkészültsége soha ne haladja meg a támadás erejét. Emlékszem, mikor én a katonaságnál voltam (szándékosan nem írtam azt, hogy katona voltam, hisz az csúsztatás lenne…) körbejárt egy felvetés, miszerint hazánk nagyjából 2 perc harminchét másodpercig lenne képes védeni önmagát. Pedig akkor még itt állomásoztak a szovjet védelmi erők is. Azt, hogy ki számolta ki ezt megdöbbentő számot, nem nagyon tudtuk (s meglehet blöff is volt), de elkezdtem morfondírozni azon, hogy adott esetben az a végtelennek tűnő két és fél percben én mit tennék. Azt elhatároztam, hogy ellenkezni nem fogok, hisz teljesen felesleges energiapazarlás akár magam elé kapni a két kezemet is. Elköszönni szeretteimtől nem érkezek, mivelhogy ők ilyesmire rá sem érnének, hiszen a két perc harminchét másodperc hatékony kihasználásával foglalatoskodnának. Mire pedig rám kerülne a sor, én már nem is leszek. Végül úgy döntöttem (hedonista megfontolásokból) felnyitok egy üveg sört és kényelmesen megülök a fotelben, s várom a megsemmisülést – vagy a sör, vagy a sors végét…
Na de, ha mindannyian védekezünk ebben a csodálatos világban, akkor miért és honnan születnek a támadások? Én úgy vélem, hogy a katonaság is olyan szerzet, mint a tűzoltóság. Ez utóbbi társaság szerint ugyanis, aki nem tűzoltó, az gyújtogató. Anno Kádár ”elvtárs” János ezt úgy facsarta ki, aki nincs velünk, az ellenünk. A világ ugyanis minden körülmények között kettéosztható: mi és ők. A társadalomban pedig nem csak hangyák, hanem a hangyákon élősködő paraziták is élnek. A paraziták pedig időről-időre megküzdenek egymással a pozíciókért, a hangyák által összehordott javakért (a kikapart sült gesztenye esete). E hadi helyzet úgy áll össze, hogy a parazita megteremti parazitával a konfliktust, majd beküldi hangyát harcolni. Egy valamire való parazita soha nem ragad fegyvert! Gyártat és kézbe ad. Finanszíroz és hasznot hajt. A koncepciót tehát úgy foglalhatjuk össze: felkészülés konfliktus – összecsapás – haszon lefölözés. A humán csak járulékos veszteségi tényező, amely pótolható – hisz, halunk-születünk-halunk. A vagyon azonban konstans – csak formát és gazdát vált.
A hangya hadsereg pedig (gondos mérnöki és pszichológiai munkával) úgy lett megtervezve, hogy az élteti, ha létezik ellenség. A két szembe állított katona pedig le kell, hogy győzze egymást ahhoz, hogy hős lehessen. Béke-hősök márpedig nincsenek. Létre kell tehát hozni egy felfordulást, ahol a szembeállított felek (mi és ők) megmérkőznek, s eldől, ki a hősies védelmező és ki a hősies támadó.
Van egy régi mondás: a barátság olyan, mint a gyémánt. Nehéz megtalálni, ezért értékes – viszont sok belőle a hamisítvány. Ha valaki azt gondolja, hogy a barátság nélkülözi a hasznot, azt ki kell ábrándítanom. Meglehet a jól fenntartott látszat el tudja venni az emberi számítások élét, de egy késből nem csinálhat hurkapálcát. Azt is szokták mondani, hogy a harcokban, csatákban nincs barát, csak ellenség – legfeljebb az érdekek egy-egy irányba terelnek támadót és védőt.
Gondolom nem árulok el nagy titkot, ha megosztom megfigyeléseimet: harcra felkészülés stádiumában van a világ. A védelmi bárányok védekező harcra készülnek, hisz akinek gumibot van keze ügyében, az előbb-utóbb rendezkedni fog. Nemsokára pedig el fog kezdődni a gondatlan öldöklés, óvatlan erőszak és a jószívvel elkövetett garázdaság időszaka – cáfoljon rám a közeljövő!
Európában (egyelőre) az ukrán és az orosz vív defenzív harcokat egymással. Míg az előbbi hangyák mögé a Nyugat állt be, addig az utóbbiak mögött saját hangyabolyuk és a (látszat, vagy valós) szimpatizánsok tömörülnek – hasznot remélve. Mára már nyílt titok, hogy a harcok finanszírozása amerikai, brit és Európai Uniós kezekben koncentrálódik. Közvetlen kézitusába nem szándékozik a Nyugat belebonyolódni, hisz az ellenkezne több évezredes hagyományainkkal, mely szerint „Egy valamire való kolonialista más kezébe ad fegyvert, önmaga soha nem ragadtatná el magát!” Ne higgyünk tehát a hirtelen mozdulatoknak, a „majd mindjárt megmutatjuk!” felkiáltásoknak. Másfelől pedig úgy vagyunk itt mindannyian, mint én szoktam reggelente: jó lenne lábra állni, de kevés a felkelésre fordítható erőm… Így tehát, az utolsó ukránig harcolunk… aztán, majd meglátjuk.
A Közel-Kelet egyetlen Nyugatnak vélt állama Izrael érezte úgy, hogy elérkezett az ő ideje, hisz mindenki rossz szemmel néz rá és felkészültnek érezte magát egy védekező offenzíva elindítására a szomszédok, továbbá Irán ellen (felkészül Törkország?). Rendre utasította (illetve, Izraelben nem kívánatos személynek minősítette) az ENSZ főtitkárát, aki felszólította Tel Aviv-ot, hogy az ENSZ alapokmányaiban lefektetett nemzetközi megállapodásokat tartsa be. Azt, hogy mennyire cselekszik saját szakállára és mennyire más ötletei alapján, nem tudhatjuk, mivel a hangyák mögötti paraziták körvonalait a látszat jól elfedi. Az offenzív-defenzívitás eddig mint kés a vajban csúszott, azonban Irán összeszedte magát, s jelezte: neki is joga van a védekezéshez. A helyi illetékeseken, továbbá és az oroszokon kívül – akikkel nemrégiben nukleáris együttműködési megállapodást kötöttek – senki nem tudja biztosan, hogy milyen stádiumban van az állam nukleáris programja. Az azonban tudható (közvetlen Teheráni bejelentésekből), hogy tíz nukleáris robbanófejjel ellátott rakéta már hadrendbe lett állítva. A helyzet komolyságát támasztja alá, hogy hivatalos iráni térképeken nem szerepel Izrael. Az adott ország területét Palesztina felirattal látták el. Az pedig számomra most derült ki, hogy a két ország között semmiféle diplomáciai kapcsolat nincs. Szóval, a békés viszony (1979 óta) soha fent sem állt. Napi hírekben olvastam, hogy Izrael fontolóra vette – mintegy védekező szándékkal – Irán atom-létesítményeinek megsemmisítését. Értem én, hogy a fontolgatás még nem cselekvés, de ha én fontolgatok egy pofont, és megnevezem a címzettet, számítanom kell, hogy az felkészül a válaszra – hisz, a látszatot megkerülve hangosan, előre megfontoltam a szándékom. Persze, meglehet ez maga a csel, hiszen én nem pofozok, ő felkészül, aztán…
Egy dolgot én nagyon nem szeretnék, hogy itt e nagy tülekedésben a Nyugat úgy járjon, mint szomszédom kutyája. Ez az eb, kertünk végéből meglátott egy (még akár támadásra is hajlamos) nagyobb testű kutyát az utcán. Azonnal területe védelmére kelt és lerontott a kapuig. Azonban elmérte a távolságot és kellő sunggal nekiesett a kapunak, minek következtében átcsúszott feje a rácsok között. Vonyítás és rászorultság lett a vége…
Bennem még merülnek föl igen érdekes kérdések gondolatok, például olyanok, mint: a terrorista védekező, vagy támadó? Egy felfordulás producere az előkészítésből (fegyverkezésből) az összecsapásból (hadi állapotból), vagy az újjáépítésből gazdagodik? A béke helyreállítása a nagyobb üzlet, vagy a szétrombolása? Mi az az egyre többször emlegetett vörös vonal? Ki húzza meg és miért? Hol húzódik meg és mekkora jelentőséggel bír a rajzoló és az átlépő szemszögéből?
Mielőtt elhamarkodnánk a választ jelzem, hogy e kérdéseket következő írásaimban részletesen is boncolgatni fogom – természetesen a magam módján. 😊
Most pedig egy orosz anekdotával bezárom írásom: Bármennyit eteted a farkast, mindig jobban fog kinézni, mint az ember, hisz gyorsabb az anyagcseréje, és nem képes túlenni magát.