„A jelen mindaz, amit megélünk. A jövőt tervezzük, találgatjuk, álmodjuk. A múlt pedig csak a csomagolás” (Shayat Cout Pho)
Ugye mindenkiben felmerült már a kérdés: mi lett volna, ha…? Meglehet, eddig nem vettük észre, de a kérdésben eleve benne lakozik a válasz – tehát nem úgy történt, és már nem is fog úgy történni. A fantáziánkat hiába kergetjük fel-s-alá, az általunk elképzelt történés már csak teória marad. Talán majd máskor – ha előre gondolkodunk. Természetesen a máskor már nem fog hasonlítani arra a szituációra, amit mi elképzeltünk, s nem is lesz odavaló. Ha pedig úgy teszünk, mintha az történt volna, ami nem – konkrétan hülyén állunk a jelenben, s csak annyit tudunk feltenni magunkban, mint kérdést: mi vaaan!? Total paradoxon: mi volna, ha arra gondolnék, amire nem is gondolok? Most ennyit a filozó-faragásból.
Bármennyire is ellene vagyok a „mi lett volna, ha…?” feltevésnek, most konkrétan arról fogok néhány gondolatot összerakni, mi lett volna, ha 2014. tavaszán nem robban ki a „Majdan”, és Moszkva nem dönt úgy, hogy 2014. április 12-én leválasztja a Krím-félszigetet Ukrajnáról, valamint kaput nyit a frissen megalakult Donyecki és Luganszki Köztársaságoknak Oroszország irányába. Nem bajlódok a valós és vélt tényekkel, a kronológiával, hogy mi is történt ezen időpont és 2022. február 21. között, mikoris a Kreml (hivatalosan is) elismerte a fent említett két köztársaságot. Az azonban vitathatatlan, hogy ezt követően egy-két-három nappal, deklaráltan is bevonultak az orosz seregek a két önállósodott területre – elkezdődött a régiók összecsapása. Én még mostanában is találkozok olyan emberekkel, akik szörnyülködve kérdezik tőlem: miért kellett Oroszországnak az a Dombaszi terület? Miért kellet rátenyerelni a Krím-félszigetre? Én azt hiszem, ha valaki nyitott szemmel járkált az elmúlt húsz évben, és nem 2022. tavaszán ébredt, akkor ilyen kérdéssel nem áll elő. Ha pedig mégis felmerült benne e kétely, akkor jobb, ha nem foglalkozik többé ezzel a dilemmával. Hagyja a fenébe az egész eseménysort. Igyon meg valami finomat…
Valaha a szovjet polgári repülésben tanultam. Mint tudjuk, akkoriban (nyolcvanas évek közepe) a polgári és a katonai blokkok nemcsak átjártak egymáshoz, hanem szervesen össze is fonódtak. Volt egy tantárgyunk, amelyet Taktika névvel illettek. Egy háborús veterán katonatiszt volt az előadó. Őszinte leszek, akkoriban nem sok minden maradt meg bennem az előadottakból (mivel Lenin elvtárs útmutatásai voltak még az irányadók, s mi magyarok, egy picikével már előbbre jártunk), inkább csak az öreg sztorijai. Viszont az alaptétel rögzült bennem: a taktika nem más, mint a szabadságfokoknak megfelelő stratégia kidolgozása. Mit jelent a szabadságfok? Lehetőségeink összevetése a környezetünk adottságaival. A matematikában úgy fogalmazták meg: „A bázistranszformáció során fent maradt x-ek, úgynevezett szabadváltozók. A szabadságfok a szabadváltozók száma, tehát ahány X𝑖 fönt marad.” (mateking.hu) Az életre letranszformálva: mindazon lehetőség, amellyel élni tudunk és kihasználásával számunkra kedvező megoldást tudunk elérni.
Nos képzeljük csak el, hogy apa egy jó pofa sör és két zacskó csipsz elmajszolását követően – a meccs is döntetlennel ért véget a TV-ben – kezdi szorosnak érzni a fotelt. Elégedetten nyújt egyet, majd döntött: kiruccan az erkélyre, a szabadba. Földszint, tél van, hó-eső. Tételezzük fel, hogy mesterlövészektől, farkasoktól és egyéb rá fogat fenő ellenségektől mentes a környék. Szabad mozgásának (szabadságfokainak) egyetlen tétel szab határt – milyen meleg holmival van felszerelve. Mi van azonban, ha apa – nagy kényelmében – nem jól mérte fel a terepet, és mégis szembe találja magát valami/valaki váratlannal? Nos, hazamenekül, s asztalfiából előkapja a taktikát. Összeveti a reá leselkedő veszélyforrások és saját szabadságfokait. Pl. a farkas éhes, rendesen ki van fenve a foga. A mesterlövész utasítást kapott, hogy apát ki kell iktatni – csak úgy, indulatból, fajra, nemre, vallási hovatartozásra, ideológiai meggyőződésre tekintettel. Mind ordas, mind sniper tele van szabadságfokokkal, apa repertoárja viszont egy jó meleg télikabát, bélelt kesztyű, valamint bárányszőrös, márkás hótaposó csizma. Esélyei a túlélésre, mozgástere a menekülésre nem vethető össze a rá leselkedő veszélyekkel – tehát a szabadságfoka nulla közelében pang. Nem megy ki tehát szabadba, hanem taktikázni kezd és stratégiát agyal ki – egyszóval: felkészül.
Ugye, van az a mondás: ami fent, az lent – ami kicsiben, az nagyban. A nagy nagybani felkészülést, nyugodtan nevezhetjük tehát fegyverkezésnek. Nem akartam idecitálni a halmozottan elcsépelt latin mondást, de jobbat nem találtam: “Ha békét akarsz, készülj a háborúra” (Si vis pacem, para bellum) Világunk úgy lett összerakva – az egyensúly kedvéért –, hogy senki, soha ne lehessen nyugalomban. Így viszont biztosított a fejlődés. Én veszek egy kést, te veszel egy pisztolyt. Holnap nekem már gépfegyver kell, te pedig ágyúra gyűjtesz. Megállíthatatlannak hitt folyamat – mindaddig, míg el nem dörren az első lövés. Ekkor a taktika még fontosabb szerephez jut, mindenki, aki addig csak készülődött, most előáll saját arzenáljával és úgy dönt – megmérettetünk.
Ha valaki úgy érzi, hogy 2014. és 2022. között béke keresés, és kompromisszumok találgatásával teletek a hétköznapok, az téved. Angela Merkel (Német szövetségi ex-kancellár) egy interjúban (2022.12.07.) elmondta – s nem hiszem, hogy elszólta – „A Minszki Egyezményekkel egyetlen célunk volt, hogy Ukrajna időt nyerjen és az ország megerősödjön” Szóval, szóba sem jött a béke. Fel kellett készíteni (fegyverezni) egy szláv államot, hogy szembe lehessen fordítani Oroszországgal – testvérháborút kreálni. Ma már nem titok – mind Washington, mind Brüsszel nyíltan hangoztatja – elfedve ezzel a valós célt –, az egész konfliktust azért kellett elvinni a robbanáspontig, hogy Oroszországot meggyengítsék. Érdekes taktika. Azonnal felmerül a kérdés: miért is? Még mielőtt mélyebben belebonyolódnánk, javaslom, gondoljuk végig a szabadságfok viszonyokat – kinek nőtt és kinek zsugorodott a tarsolya a zseniális ötlet kipattanása óta.
Térjünk vissza az eredeti példánkhoz és azon keresztül szemlélődjünk az eseményekkel. Veszélyt érezve, vagy csak úgy taktikai megfontolásokból (a szabadságfokok száma rendesen leredukálódott) apa úgy dönt, nem megy ki a frissre – túl sok a visszaverhetetlen veszély. Kerüli a rizikót, s letol még egy sört a nagy ijedtségre. Mivel az utolsó üveget hörpintette ki, így a pánik elkerülés végett kiküldi gyereket a sarki fűszereshez. Ad neki egy ujjatlan bekecset és egy címeres svájci sapkát, valamint beígér neki egy tábla tejcsokit – ha vissza is jön, továbbá, mintegy munícióként megosztja vele a bölcs példabeszédet: Mindentudó baglyot felkeresik a nyuszik. – Te bölcsek bölcse, mond meg nekünk, mit tegyünk, mert a héja rendszeresen lecsap ránk és elviszi csemetéinket? – Hát változzatok sündisznóvá! – hangzott el az éleselméjű uhu válasza. Taktikai szempontból feltételezhető, hogy bontatlan lesz az a csoki. Sebaj, majd apa megeszi! Apa viszont eddig jól taktikázott, szabadságfokai azonban nem nőttek, viszont egyre ingerültebb rá a család. Ráadásul most azt tervezi, hogy – míg ő sör híján, belső feszültségét csillapítandó feleszi a maradék csipszet – taktikai megfontolásból, csak úgy csalinak kiküldi anyát is a friss levegőre. Anya – akitől apa, a miheztartás végett az utóbbi években megvonta a konyhai alapanyagok felét, tartalékra tekertette a gázcsapot, hogy még véletlen se kezdhessen féktelen sütögetésbe, valamint rászabadította a hithű szomszédokat, s azok éhes gyerekeit – szintén felkészületlenül, szabadságfokok nélkül vág neki a farkashadnak, s néz farkaszemet az orvlövészekkel. Apa neki nem ígért be semmit, viszont jelezte, ha épen hazatér, egész nap süthet-főzhet és elláthatja finomságokkal a szomszédok siserahadát. Ha most valaki azt gondolja, hogy apa igazságtalan, az gondoljon bele, hogy a taktika tudománya szerint, ha nincs kellő számú szabadságfokod, akkor ne mozdulj. Tégy elterelő mozdulatokat és várd ki, míg az ellenfél rést hagy a pajzson. Tehát, apa kivár, míg a gyerek és anya tesz valami hasznosat.
„Taktika nélküli stratégia a leglassabb út a győzelemhez. A stratégia nélküli taktika csak a vereség előtti felhajtás.” (A háború művészete – Szun Vu (孫武); kb. i. e. 544 – i. e. 496) Az adott jóember volt az, aki lefektette a hadviselés máig érvényes alapszabályait. Olyan gondolatokat, mint „A háború nem más, mint a béke kiharcolása”. Vagy „Minél zseniálisabb a terved, annál kevesebben fognak egyetérteni veled.” Ez utóbbi gondolat mentén haladva érdemes végig pásztázni a jelenlegi nemzetközi felállásban (konkrétan az ukrán krízis kapcsán) kinek van stratégiája, kinek taktikája – illetve kinél van mindkettő egy kézben. Segítsek? Nem teszem. Mindenki a maga észjárásának megfelelően gondolja csak végig, mekkora szabadságfokkal bír Oroszország, Ukrajna, az EU, valamint az USA. Ha még marad egy kis energia, átnézhetjük Kína, és a globálisan mérvadónak vélt (akár létszámban, akár gazdasági súlyban) államokat. Csuda jól fogunk mulatni!
Míg a fenti feladattal megbirkózik valaki, addig a szép számban itt maradottaknak feleleveníteném a Paretto-elvet. (Vilfredo Paretto – 1848-1923 – olasz mérnök, szociológus, közgazdász és filozófus) Ez nem más, mint a 80-20 szabály: számos jelenség esetén a következmények 80%-a az okok mindössze 20%-ára vezethető vissza. Tehát, a jelen konfliktus okait elemezve rájöhetünk, hogy a következmények nem azért fajultak el idáig, mert 2024. februárjában valaki bal lábbal kelt fel, s nem is azon oknál fogva, hogy az EU szankciót vezetett be önmaga ellen az oroszokkal szemben. Ha most zavarosnak tűnnék, javaslom inkább csatlakozzunk a szabadságfokok számbavételével próbálkozókhoz. 😊
Azt hiszem, nem mondok újat azzal, ha megemlítem – a világ készül valami olyasmire, ami, ha elkezdődik, sokan fogják találgatni: mi lett volna, ha nem kezdődik el? Sajnos (vagy talán szerencsére?) nem a hétköznap emberére van bízva a döntés. Nagyobb tétek mozognak annál, hogy a demokratikus alázatra nevelt társadalmakra hagynák a választást. Gondoljunk csak arra, hogy a NATO főtitkára 100 milliárd dolláros összeget lengetett meg a nyilvánosság előtt, valami zavaros, naaagy ötlet kivitelezésére – képzeljük el, hogy akkor mekkora tételek mozoghatnak a háttérben. Csak úgy röpködnek a milliárdok! (a fene se tudja miből és kinek) A Napokban ült össze a Kupak Harács és azon morfondíroznak, hogy lehetne lenyúlni (természetesen csak hivatalosan!) 9 milliárd EURO-t az orosz aktívákból, mely összeggel (teljesen legálisan!) megvásárolnák Ukrajnában a Nyugat békéjét – attól, aki eladja.
Sajnos, az elkövetkezendő évek a nagy bizniszek, a grandiózus fegyverkezés évei lesznek. Hobo mester szavait kiforgatva: kell a pénz harácsra. A kisült harácsot pedig nem az egyszerű emberek fogják kalácsra költeni – most sem. A mérvadó befolyással (értsd: fegyvergyártással) bíró államok szép csendben ki fogják üríteni a vazallusok erszényét. Azok pedig úgy fel lesznek fegyverkezve, hogy csak na! És mit kezdenek azzal az elrettentésre elegendő, azonban háború megnyerésére szánalmasan kevés harci eszközzel? Hát fenyegetőzni. A medve-sárkány ellenségkép már készen áll, csak keretezni kell. A napokban hallottam egy orosz katonai elemzőtől egy banálisnak tűnő, de valójában igen életszagú megfogalmazást: „Az ellenségnek csak egy neve van – ellenség. Nekünk mindegy, hogy hol és ki ellen harcolunk, legyen az ukrán nacionalista, vagy akár zsoldos, esetleg NATO szövetséges katona. Ha az érdekeinket kell megvédeni, akkor nincs érzelmi kötődés.” Szóval, egyre keményebb a helyzet és jelét nem látni annak, hogy valaki a békét egy fehér asztal mellett, szalonnás rántotta munkareggeli kíséretében szeretné leegyeztetni. Sőt! amikor Svájc – a valaha semlegességével még a II. V.H.-t is kibekkelő állam, a pénzvilág bukszája – egyre mélyebbre sodródik az eseményekbe, akkor igen komolyan feltételezhető, hogy nagy kirakodó vásár készülődik itten. Az örök független svédek, a mindig higgadt és béketűrő finnekkel karöltve egy gyékényen fognak árulni. A franciák kakastollat tűznek a rohamsisakjukra és a Marseillaise a felgyorsított ritmusára elkezdenek szaladni előre – egészen addig, míg melegük nem lesz. A németek… Nos, az ottani vezetők nagyon elszántnak tűnnek. Ugyanakkor kíváncsi vagyok, rá tudják e még egyszer bírni a „végső küzdelemre” azt a népet, amelyik az elmúlt hetven évben megszokta, hogy rendezetten éldegél és senki nem rángatja lába alatt a szőnyeget. A Britek. Úgy vélem, a sziget-érzés még mindig ad egyfajta magabiztosságot, nyugalom illúziót számukra. Ugyanakkor ők is tisztában vannak azzal, hogy ma már a távolságot egy elhajított üveggolyó is le tudja győzni. A szövetséges kapcsolatok azonban köteleznek. Eljátszott már valaki azzal a gondolattal: mi lenne, ha az imént felsorolt európai államok valamelyike – esetleg a nem említett vazallusok bármelyike – azt mondaná: nem. Nem szeretne csatlakozni a karavánhoz, nem kíván standot nyitni a nagy kirakodó vásárban. Ugye, hogy nem tudjuk még vizionálni sem? Így hát jó, ha lelkiekben is felkészülünk.
A napokban találkoztam egy amerikai barátommal. Igyekeztem kerülni a témát, ő azonban felhívta figyelmemet, hogy a Nyugatnak – ha valaha – most nagyon össze kell tartania. Lelkesen bólogattam, azonban óvatlanul kicsúszott számon egy kérdés: mondd már el nekem, hogy milyen célból kell nekünk most, soha nem látott mértékben összetartanunk? Erre ő lemondóan legyintett, és csak annyit mondott: te nem akarod megérteni a helyzetet! Meglehet, igaza van – pedig, ha tudná, mit nem iparkodok, hogy összeszedjem magam…
Na, de kérdem én: a nagy lózungok mentén miként tovább? Minek is ez a fene-nagy összetartás? Feltételezhetően, roppant szkeptikus vagyok a kérdésben, mi több, akár még borúlátó is, sőt a pesszimista köpönyeget is felvetették velem. Azt a bizonyos célt csak nem vélem körvonalazódni. Talán, ha lenne akkora potenciál a Nyugatban (USA, s csatlósok) esetleg a NATO meg tudna villantani valami nagyot, amellyel egy világ-felfordulás kitörésekor egyetlen kardcsapással rendezni tudnák a viszonyokat – térdre kényszerítve a világ másik felét. Márpedig tudható, hogy az ellen nem fogja hagyni magát. De, ez a csoda-képesség -a látható jelekből ítélve – nincsen meg. Akkor viszont felmerül a kérdés – persze, mint általában szokott, csak bennem – mifenére számítunk? Elhúzódó civakodásra, vagy (oda-vissza) felőrlő hadműveletekre? Feltételezhetően a védelmi célokra felkészített NATO szövetségesek védekezni szeretnének (ugye!? – A NATO alapító szerződésének 5. cikke kimondja a szövetség alapelvét, miszerint a NATO egy kollektív védelmet hirdető szövetség).
Kérem, ne nézzen senki engemet perverznek, de figyeltem Jens Stoltenberg NATO-főtitkár arcát, mikor kijelentette: „… a NATO-tagországok által az Ukrajnának átadott fegyverek ukrán tulajdonba kerülnek, ezért már csapást mérhetnek velük legitim oroszországi katonai célpontokra.” Akkorát nyelt szónoklása közepette, mikor e történelmi szavakat elmakogta, mint jóember, akinek megparancsolták, jelentse már be a III. Világháború kezdetét – mert az illetékesek most nem érnek rá ilyesmire. Vagy, csak én vélem rosszul? Cáfoljon már meg valaki, mert én egyre morbidabbnak látom a képet: magunkra rántunk egy medvéből és sárkányból mondva csinált szörnyet, és utolsó csepp vérünkig, torkunk repedéséig küzdünk, hogy legyőzzük? Óriási ötlet! És mi van, ha alul maradunk? Tudjuk jól, akkor is lesz valaki, aki hasznot húz valamiből…
Engedjék meg, hogy a fentebb idézett kínai jóembertől (Szun Vu – 孫武) ide hozakodjak egy másik gondolattal: „A bajok akkor jönnek, amikor az emberek lustaságukban elfelejtenek vigyázni magukra.” Ja és ne feledjük! az ellenség soha nem fog rájönni stratégiánkra, hogy milyen taktikát agyaltunk ki – ha nem gondoltunk ki semmit!
Aki pedig idáig kihúzta velem, annak egy orosz anekdotával még megfejelem:
Roppant bonyolult műtétet hajtanak végre, s ekkor a műtőben elmegy az áram, sötétbe borul minden. Mikor visszatér a világítás, megdöbbenten látják, hogy eltűnt a beteg. Fősebész megszólal: – mindenki őrizze meg nyugalmát! mélyaltatásban nem juthatott messzire és a mája is nálunk maradt…