A fenntartható fejlövés

„Az ember nehéz pillanatokban üljön le és foglalja össze gondolatait. Nem is a merre-, hanem inkább a miheztartás végett.” (Shayat Cout Pho)

Nos, én most valami ilyesmit szeretnék tenni. Semmi újat nem fogok kitalálni – a régi tételeken rágódok. Alap gondolat: Minden, ami nem öl meg, megerősít … gazdagabbá tesz. Ha esetleg nem bennünket, akkor azt, aki meg akart ölni, vagy a kezelőorvosunkat.
Már egészen jól mentek a dolgok az érthetetlenség és zavaros elméletek irányába, mikor a demokrácia bölcsőjéből (komfort zóna) kilépve, kisvártatva betoppant Kijev nagyvárosába a porcelán mosolyú szenior-szenátor, Lindsey Graham és elmagyarázta a világnak miről is van itten szó – mert eleddig nem ezt tudtuk. Ha nem is szó szerint idézte Winston Churchill 1940. május 13-án elhangzott szavait: “Nem tudok mást felajánlani, mint vért, fáradságot, könnyeket és verejtéket.” (“I have nothing to offer but blood, toil, tears and sweat.”) de megnyugtatta az ukrán vezetést és annak népét, hogy a jó már volt. Graham mondandóját nem kommentálnám, inkább annyiban foglalnám össze: Tessék meghalni, mert ezért fizetjük magukat! Felidézem azonban gondolatait, hisz megérik a beléjük fektetett bizalmat, és a vért-verejtéket-könnyeket.
Értetlenségét fejezte ki, hogy miért ilyen kevesen halnak meg!? mint szóvá tette: „több emberre van szükségünk a frontvonalban! Maguk az életükért harcolnak, ezért szolgáljanak – nem ám 25 vagy 27 éves kortól!” (“You’re in a fight for your life, so you should be serving — not at 25 or 27… We need more people in the line,”) Az amerikai támogatást – hitelt érintően tisztázta a helyzetet: „Nem számít mi mit teszünk, önöknek harcolniuk kell.” (“No matter what we do, you should be fighting,”) Sajtótájékoztatójában pedig felidézte: „Nagyon egyenes voltam Zelenszkij elnökkel. Ön számíthat rá, hogy én mindig ön mögött (sarkában) leszek, de ugye az nem egy tisztességtelen felvetés részemről, hogy megkérjem önt és szövetségeseit: Fizesse már vissza az útiköltséget, ha tudja. … Úgy gondolom, hogy a hitel ötlet nagyon népszerű lesz, nemcsak a Republikánusok, hanem a Demokraták körében is.” (“I was very direct with President Zelensky. You can expect me to always be in your corner, but it’s not unfair for me to ask you and other allies: Pay us back down the road, if you can,” … “I think the loan idea is going to be pretty popular, not just among Republicans but also among Democrats.”
A rangidős Graham szenátor nem rejtette zakó alá indulatait sem. Mint elmondta az amerikai ATACMS (ballisztikus röppályán közlekedő, többféle robbanófejjel és gyújtószerkezettel felszerelhető rakéta) már tegnap itt kellett volna, hogy legyen. Majd hozzátette: „ATACMAS birtokában le tudják dönteni azt az átkozott hidat, amely összeköti a Krím-félszigetet Oroszországgal.” (“get ATACMS so you can knock the damn bridge down linking Crimea to Russia.”The Washington Post, March 18, 2024 at 5:03 p.m.)
Mint fentebb ígértem, nem füzök magyarázatot a nagy arcot viselő szenátor gondolataihoz – bízok benne, hogy nem csak ő Amerika. Azt azonban felrepíteném, mint felvetést, mi lenne, ha egy orosz parlamenti képviselő aképpen hadonászna a nyilvánosság előtt, tegyük fel egy Amerikát nem nagyon kedvelő társaság (pl. Huszik, esetleg a Tálib testvérek) köreiben – „Milyen jó lenne, ha adhatnánk pár olyan rakétát önöknek, amelyek romba dönthetnék mondjuk azt az átkozott Claiborne Pell Newport-hidat, amely összeköti Rhode Island-et a szárazfölddel.” Na akkor lenne csak szemöldök felhúzogatás világszerte! – most nincs.
Kiderült hát, hogy a szülinapi ajándékot kölcsönbe kapta az ünnepelt – pedig olyan jól megtalálta a helyét – zsebekben szétszortírozva, mint a húsvéti locsolópénzt. Mostanában rendre felbukkan szemem előtt a mondás: Ingyen sajt csak a második egérnek jut. Nos, felfigyelhetünk immáron évek óta arra, hogy az első egér merészen kacérkodik az egérfogóval – a második pedig igencsak lökdösi, mert elképesztően vágyik a sajtra. Ez a tejtermék ugyanis nem más, mint a befektetett tőke, haszonnal megfejelt hozama. A probléma sajnos az, hogy közben családostól odavész az első egér – de mit érdekli ez a másodikat…
Szóval, aki szeretne tisztán látni, az a körvonalakat már jól ki tudja venni. Aki nem, annak javaslom, továbbra is takarja el szemét (huzamosabb ideig) kabátja gallérjával, s csak akkor nézzen ki, ha valaki szól – már nyugodtan kinézhet, azt fogja látni, amit szeretne. Higgyük el, a vastagja csak most jön…
A darázsfészek most bolydul csak meg igazán! Ráadásul, jelen esetünkben nem akármilyen és nem is szokványos darázsfészekbe nyúlt bele a gazda (Red-necked, a farmer). Úgy vélem, a viszkető érzés rohamosan fokozódik test szerte. Egy, a sok farmer-mézesmackó közül, bizonyos Jake Sullivan (Az Egyesült Államok nemzetbiztonsági tanácsadója), bizonyára nem csak jó dolgában, de szintén felkereste az ukrán fővárost a napokban – és nem a télbúcsúztató népi ünnepre tette oda tiszteletét. (Масленица március 11-17). Ő már némileg konszolidáltabban jelezte a helyi lakosoknak, hogy nem hozott se jó hírt, se pénzt. Csak úgy jött s, ha már erre vetődött, látni szerette volna, hogy a 2014-ben elültetett Majdan-fa sarjad e rendesen. Nos, (talán, nem meglepetten) azt tapasztalta, a fa nemhogy nem kapott szárba, de már arra sem emlékeznek, hogy valaha hova ültették. Bizonyára, egy félreeső pillanatban még a kasszába is szeretett volna bekukkantani, hátha azóta megfialt ottan valami, hisz évek óta erre várnak. Érdeklődésére azonban az illetékesek közölték vele – mint anno, mikor Angela Merkel rákérdezett az amerikai bankokban féltve őrzött német családi ezüst hollétére – inkább menjünk vacsorázni! Vacsora közben pedig megemlítették a messziről érkezett látogatónak, hogy ideje lenne beállni a sorba (akár az EU elé, de lehet mögé is), mely a kassza előtt kanyarog, és eszközölni a soron következő befizetést, mert sok az üres zseb és az éhes száj. Nagy kérés ez? Nem sokkal nagyobb, mint azt kérni, hogy Kijev fizesse meg annak a szülinapi tortának az árát, amit ajándékba kapott és rendesen el is csapta vele a hasát és békés jövőjét.
Azt figyeltem ki, hogy az utóbbi időben egyre több, a fentiekhez hasonlatos félreértés kap világos színezetet. Például már azt sem takargatja senki, hogy nagyjából 20 éven keresztül készítgették fel Ukrajnát az orosz hatáskörből való kilépésre. Hangsúlyozom, nem a valahova (EU, NATO, egyéb preferenciális övezet) történő belépésre, hanem a szembefordulásra. Valahogy olyannak érzem én ezt a munkát, mint a barbár vandalizmus meghonosítása az atomarzenál árnyékában (figyelem! direkt nem használtam a terrorizmus szót – azt csak üldözzük továbbra is!) – de nevezhetjük e folyamatot akár a demokrácia piszkos eszközökkel történő kiteljesítésének is. Ugye arról van szó, hogy keresek (kinevelek) egy rátermett „humbler” (kellően degradált, kevés önálló, ésszel kontrollálható cselekedetre képes) személyt, akit felkészítek arra, hogy beverje a szomszédom ablakát – ugyanis, „haragszom a tökére, mert rámásztam a kukorica földjére!”. Figyeltek már önök oda olyan tételekre, hogy valaha egy terrortámadás után (vagy akár előtt) valaki petíciót tett közzé: miért folyamodok ilyesmihez, és mit szeretnék elérni. Áááá! már a terrorizmus sem a régi. Megbízásos alapon, távirányítóval odaküldik zombit, az lelő százszámra ártatlan embert. Az igazi buli ezután jön! Manipulálni a közvéleményt. Micsoda művészet úgy sugallani, hogy a gyanútlan járókelő akár, még úgy is érezhesse, az ártatlan, random emberek provokálták ki sorsukat… Itt tart ma, az emberiség egy része – akik megérdemlik, hogy felkerüljenek a szégyentáblára!
Van egy orosz mondás, amelyet az orosz ember mint védekezés, de mint támadás gyanánt is elő szokott kapni kritikus helyzetekben: „Ütésre ütés a válasz.” (на удар удар ответ) De van egy másik jóval elmésebb is: „Vigyázz azzal, aki nem válaszolt az ütésedre!” (берегись того, кто не ответил на удар!) Ez utóbbi olyan magyarázattal él, hogy aki nem üt vissza, az nem indulatból reagál, hanem szabadon cselekszik, higgadtan átgondolva cselekedeteit.
Bizonyára másban is felmerült már a kérdés, mifenéért hagyták az oroszok elfajulni idáig a helyzetet Ukrajna körül, hisz az orosz lélek tapossa agyon önmagát? Azt hiszem ez a kérdés jóval bonyolultabb és összeszedettebb választ sejtet, minthogy itt pár mondatban körbe írjam. Így csak annyit fűznék: más dolguk is akadt, miután kijöttek a barlangból – van, aki bádog B. Hugo B. öltönyt vett, üveg gyönggyel kivarrva és akadt, aki vetett – aratott. Felnőni nem könnyű!
Had’ kérdezzem már meg – így a sorok közzé beékelődve: jelen játszmában ki lesz a nevető harmadik – ha lesz egyáltalán? Már hallom is a választ a falon átszűrődni, hát az okosabb! Én mindig csodálkozva bámultam arra a fene-nagy bölcsességre, hogy „Okos enged szamár szenved!” Én úgy vélem, az okos soha nem enged, a szamár pedig szamár volt és szamár is marad. A helyzet ugyanis az, hogy mindkét fél meg van győződve arról, hogy ő az okos – különben nem keverednének perpatvarba. A végén pedig – elkerülhetetlenül kiderül (dől el), hogy melyikük a szamár.
Most pedig felvetek egy költőknek szegezett kérdést: Hány kanál kell ahhoz, hogy egy ember megegyen egy tál levest? Rá fog-e valaha jönni a humán, hogy egy kanál bőven ellátja ezt a funkciót? Minden következő kanál tartalma a mellvédünkre fog csorogni! Az emberi telhetetlenség, a több imádata azonban kódolva van – mértéke pedig változó. Van, aki csak a saját kis gesztenyéjét szeretné megsütni a másik tüzén, de olyan is akad, aki a szomszéd (elhajtott) tehéncsordáját tereli rá a másik tűzhelyére. Soha nem értékeljük azt, amink van, csak azt, ami nem a miénk. Azt pedig mindig túlértékeljük, ami nekünk soha nem lesz.

A természet – látszólag – egyformán bánik a jó és a rossz emberekkel – a szegény embert azonban még az ág is húzza. Úgy tűnik (innen, alulról nézve), a gazdagot viszont egyenesen a tenyerén, puha párnák között cipeli. Emlékszünk ugye a „másnapos költő-zseni” Ady Endre (1877 – 1919) örökérvényű soraira: »Mért fáj neked az égő élet? Nincs benne részed soha. Ne sírj, grófodnak lesz azért Leánya, pénze, bora.« (A grófi szérün – 1907.) Tehát, ne aggódjunk, ha minden rosszabbra fordul, akkor is lesz, aki hasznot fog húzni és lesz, akiből hasznot húznak. Arra a kérdésre pedig, hogy mikor lesz már ennek az egésznek vége, én azt felelném, hogy akkor, mikor a gombóc átgördül a nyelésküszöbön. Majd szép lassan legurul a gyomorba, ahol annak rendje-módja szerint emésztésre kerül – az elkövetkezendő évtizedekben.
Előkapva, és felöltve az optimista lajbit elmondhatjuk, roppant szerencsések vagyunk, hisz szemtanúi, megélői lehetünk annak a taktikai manőverezésnek, amely arról szól, miként fogja visszaszerezni a jelenlegi káoszba befektetett tőkéjét és elvárt jussát a nemzetközi nagytőke. Ritka alkalom ám ez! Gondoljunk csak bele, hogy mi nem élhettük meg az I. Világégés azon pillanatát, mikor a Nagyhatalmak úgy döntöttek, olyan veszendő felé megy a tőkéjük, amire nem is gondoltak – be kellett avatkozni. Természetesen a hétköznap embere ebben a formában nem értette volna meg az üzenetet, így az akkori amerikai elnök elmondta: „… az igazság sokkal fontosabb, mint a béke, és harcolnunk kell azokért a dolgokért, melyek mindig is a legközelebb álltak a szívünkhöz – a demokráciáért, azok jogaiért, akik alávetik magukat a hatalomnak, hogy beleszólhassanak a saját kormányzásukba, a kis nemzetek jogaiért és szabadságáért és a jog egyetemes uralmáért […] hogy így békét és biztonságot hozzunk minden nemzet számára, és végre szabaddá tehessük a világot.” (Részlet Woodrow Wilson elnök 1917. április 2-i kongresszusi beszédéből) És a világ szabad lett – egy darabig.
A II. Nagyfejlődést – mondhatni természetesen – ismét a nemzetközi nagytőke kezdte el finanszírozni. Mikor pedig ismét veszélybe került a befektetés, be kellett avatkozni – partra kellett szállni. Vissza kellett szerezni a pénzt – kamatostól és a haszon teljes mértékű lefölözésével. Ráadásul a német bajszos-vérszem már odáig merészkedett, hogy kezdett beletörni a foga Oroszországba, mely akár a kudarc totális esélyét is magában hordozta. Egyúttal le szerette volna nyelni az egész világot (szőrös- bőrös kiskabát). Ami még aggasztóbb volt, hogy kinőtte a fazonra szabott kényszerzubbonyt is. Nos, sokunk ezt a diadalra ittas pillanatot sem élhette meg.
Na, de most, a harmadik, éppen kibontakozóban lévő csetepaté során még van esélyünk! Sőt, még egy roppant huncut csavar is bekerült történetbe – a kezdeményező (hazardőr) úgy ült le a kártyaasztalhoz, hogy nincs is pénze, csak hitele – dögivel. Történt ugyanis, hogy a harács idején összehordott vagyonkát felette a jólét, elvitte a dőzsi. Ott tartunk, hogy anhozama nagyjából fele a kiadásainak. Ez persze a környék egyetlen kutyáját sem zavarja, hiszen egyszer élünk… A hivatalos kassza mögött álló nagytőke birtokosai (mert azért azok még mindig tudják, mint jelent a Vagyon– befektetés–kockázat–megtérülés függvény) pedig nagyon nem akarnak haszon nélkül segélyezni egy olyan költségvetést, amely nem képes ellátni saját magát sem. Na most mi lesz? Kardba dőlés – csodavárás – ködevés – pohárlebegtetés? (© Bereményi Géza) A fenét! El kell hitetni a világ nagy kártyásaival, hogy ismét a legnagyobb játékos ül az asztalnál – hisz ez történt az utóbbi száz évben is – és most is kifogja vágni a tuti blattot. Jó lesz itt minden – majd. A „hamis kártyák” (a halomba nyomtatott zöld papír fecnik) ugyan egyre nagyobb kockázatot hordoznak, de egyelőre uralják a játékasztalt…
A bölcs parasztember azt mondotta valaha: ha tele a latrina ßarral, áss egy másikat a kert túlsó végében! A közgazdaságban úgy mondják, a kipukkant búborék teret ad egy újabbnak, hogy növekedhessen.
Meggyőződésem, hogy ezek a tervek már ott lapulnak a Kupac Tanács (Heap Council, Совет вороха, 堆委员会 esetleg شورای انبوه) asztalán és tán’ már azt is tudják, hogy ki húzza majd a rövidebbet. Abban bizonyos vagyok, hogy már senki (beleértve a tulajdonosát is) nem gondolkodik hosszú távon a dollárban. Hamarosan magára fog maradni ez a jószág és táplálék hiányában hamvába fog halni – a beléfektetett bizalommal (állami valuta tartalékokkal) együtt. Viszont, akkor mi lép helyébe? Na, ha ezt meg tudnám mondani, engem még ma főbe lőnének. Micsoda szerencse, hogy nem tudom…
Na, de mit tegyünk addig se tétlenkedve? Hát vagdalózunk tengeren túl és innen – szavakkal és karddal. Csináljunk rágható botrányokat. A minap például a francia vezér (nem sokkal a brit hadügyminiszter hasonszőrű mondandója után) bejelentette, hogy háborúra készül. Nem kevesebbet szeretne, mint bejárni az I. Napóleon emléktúra útvonalát. El szeretné vezetni népét egészen Moszkváig. Az még nem derült ki, mit is szándékozik majd ott tenni, de az tudott, hogy a visszaútra – elővigyázatosságból – nem váltanának előre jegyet, hisz nem tudják, hogy a csomagtérben zászlóval letakarva, vagy a turista osztályon térnek majd haza. Hasonló nagy szavak más, majd-megmutatjuk-retorikus vezető szájából naphosszat elhangzanak – de értsük már meg! valamit csak kell mondani, ha már tenni egyre kevesebbet tudunk…
Tudomásul kell vennünk: a háború pénz – a pénz pokol. Ha nincs pokol, nincs pénz. Sajnos, felettük a legelőt.
Az orosz anekdotáról most sem mondok le:
Az ENSZ – lakbér támogatás fejében – az elmúlt év legboldogabb népének az amerikait választotta. A nagy boldogkodás közepette egyre többekben merül fölé a kérdés, micsoda pokol lehet ott kint a nagyvilágban, más országokban, ha mi vagyunk a legboldogabbak!?