O. L. Igarcha

„A pénznek nincs szaga – de minél több van, annál jobban bűzlik.” (Shayat Cout Pho)
Egyszer hallottam egy mondást: „Aki azt gondolja, hogy a pénz nem boldogít, az nem volt még boldog.” Nos, lehet vitába szállni, de az tény, hogy a pénz kell ahhoz, hogy komfortosan érezzük magunkat e világban. Ugyanakkor jó, ha tudjuk, a boldogságot és keserűséget nem a pénz megléte, vagy hiánya idézi elő. Az csak a körülményeket, a közeget változtatja meg körülöttünk. Azonban kellő mennyiségű pénz elcsavarja fejünket, uralkodási vágyat gerjeszt, ami megállíthatatlanul hatalmat követel. Ha pedig elhisszük, hogy a pénz nem minden, akkor belőlünk soha nem lesz uralkodó.
Bárki lemérheti, hogy mekkora hatalom birtokában van. Nem kell mást tennünk, mint a legközelebbi nagybevásárlás alkalmával figyeljük meg önmagunkat a pénztárnál. Kövessük nyomon az érzéseinket. 1. Szorongással fizetek, hisz ki kell húznom a hó végéig. 2. Közömbösen viseltetek, mert van annyi, hogy még elvergődök. 3. Tudatosan elszorítom magamban a negatív felhangokat, hisz güriztem annyit, hogy ne figyeljek a mértékletes költekezésre, érzem magam mögött a biztosnak vélt anyagi hátteret. 4. Lazán szórom, majd csak lesz valahogy. Akár még nagyzolhatok is, hogy nekem futja, tán még a vastagabb kolbászra is. Lefikázhatom a melós pénztárost, csak azért, mert nem tanúsított kellő tiszteletet a hatalmamnak. Amennyiben az iméntiekhez hasonlatos érzéseket véltünk felfedezni önmagunkon – akkor közünk sincs a valódi hatalomhoz. A néphatalom részesei vagyunk, ami olyasmi, mint a hazafias népfront – ismertebb nevén az árnyékkormány. Nos, ennyit a filozó-faragásból.
Aki a 15 perc hírnévre hajt, az soha nem lesz híres. Aki gazdag szeretne lenni, az soha nem lesz gazdag. Az ilyesmi nem elhatározás kérdése. Képesség, rátermettség, körülmények és gátlástalan, már-már gonosz kitartás. Mint minden e világon, a gazdagság is viszonylagos. Van, akinek Dárius kincse nem lenne elég. Van, aki pedig egy „mennyeknek országa” ígérettel, s a mindennapi kenyérrel vidáman kihúzza élete végéig, s meg van győződve arról, hogy gazdag élete rendeltetett.
Néhány gondolatban írnék azokról, akik nem elégedtek meg a kenyér és a paradicsom kínálatával. Ők azok, akik meg vannak győződve, hogy a menyországot itt, a földi létben kell megteremteniük, hisz a vallási tanok szerint nekik odafent nem készült befogadó levél. Ők a kőgazdaggá keményedett két lábon élő, magánrepülőkön, jaktokon közlekedő jóemberek, akik gazdagságukkal államot teremtettek, s birodalommá raktak össze egy szétesett, erejét vesztett nemzetet. Az ex-szovjet térség oligarcháiról.
Ki is az az oligarcha? Maga a szó a görög oligarkhia (kevesek uralma) nyomán, az oligosz (‘kevés’) és arkhé (‘uralom’) elemekből tevődik össze. Mivel az orosz lakta térségben kutakodok, így lehonosítom az Oleg Nyikolájevics Igarcha (O. L. Igarcha) névre, hogy senkinek neszúrjam meg a szemét és lekövethetetlen legyek. Nos, ez a jóember, teljesen egyszerű közegben, más halandóhoz hasonlatosan kezdte pályafutását – egy szülőotthonban/kórházban, anya által világra hozottan. Már most megjósolhatom, úgy fogja végezni, mint mindenki más: eláll a lélegzete és nullát ver a szíve. Egyéb földi halandótól eltérően, ő valami égi jelhez igazítottan éppen akkor kéredzkedett le a Földre, mikor arrafelé a szabadrablás aktív évei zajlottak – szakzsargonban, az eredeti tőkefelhalmozás ideje – hiszen neki ezzel kapcsolatos sorsfeladat adatott, amit kénytelen lett beteljesíteni.
Igazán gazdag kétféleképpen lehetsz: vagy te gyűjtöd be, vagy másokkal hordatod össze. Az első variáció határai a te limitjeid (úgy hívjuk: a vállalkozó), míg az utóbbi esetében olyan hatalmi pozícióval bírsz, amelyet nem lennél képes egyedül átfogni, s ezért a fejek fölött cipelteted magad, s osztod lefelé a tennivalót.
De kiből is lett O. L. I., a korlátlannak hitt hatalommal bíró oligarcha? Egyfelől elengedhetetlen a hányatott gyerekkor. Ugyanis a családi közeg kötelmekkel, szabályokkal, okoskodó apával, aggódó anyával, nem a megfelelő inkubátor az ilyesmire. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy akinek gyűrött kölyökkora volt, az tuti oligarcha lesz. A bűnüldözés által felállított korlátokat igen korán fel kell fedezni és tudni kell, hogyan kell átugrani, s mivel jár, ha beakad a nadrág. Felhívom a figyelmet, hogy a bűnözőt se keverjük össze az oligarchával, hiszen aki sitten végzi garázda és köztörvény miatt, az távolról sem garantált, hogy oligarcha lesz. Érdemes ide citálni egy jelenséget, melyet nemes egyszerűséggel „törvényes tolvaj” (Вор в законе) névvel illet az orosz közvélemény. Ő az, aki saját közegében a tiszteletben álló elit tagja, azonban törvénytisztelő társadalomban üldözött bűnöző. Nos, az oligarcha soha nem keveredik ilyen korpás disznók közé. A kor kihívásainak megfelelően, aktív pályafutást nagyjából a nyolcvanas évek közepén el kellett kezdeni. Apróbb lopások, nepperkedés, némi garázdálás, seftelés, szemfényvesztés, megtévesztés, átverés, szélhámosság, becsapás, átejtés, felültetés stb. Röviden, bele kellett szokni a szakmába. Meg kellett tanulni a fortélyokat, a cseleket, a az alvilág törvényeit, elsajátítani a védekezés-támadás cselfogásait és a menekülést. Két cél lebegett szemük előtt: jobb életet kreálni úgy, hogy elkerüld a sittet.
Amerikában ütötte fel fejét anno, a múlt század elején egy mondás: „Ne kérdezz az első milliómról, de el tudok számolni a maradékkal.” (Don’t ask me about my first million, but I can give a report about the rest.) Az oroszoknál pedig a múlt század végén ez a tréfa forgott közszájon: Hatóság éber őrei megkérdezték oligarchát – Igaz-e, hogy az ön svájci bankszámláján nagyjából öt milliárd dollár nyugszik? – Ugyan már! ez csak tréfa, bármikor ellenőrizhetik – válaszolt. Egy hónap elteltével ismét felkeresték a jóembert, s örömmel közölték, hogy a svájci rendőrséggel, valamint a bankfelügyelettel karöltve átvizsgálták a kontóját, és valóban nem találtak ott öt milliárdot. Oligarcha felugrott és miközben kirohant a szobából azt kiabálta: – A rohadt életbe! az meg hogy lehet!?
Átnézve több oligarcha életútját, úgy tűnik, nem a törvények hiánya vezetett oda, hogy egyesekből milliárdos lett. Van ugyanis egy fok a ranglétrán, ahova elérve már olyan tételekben gondolkodsz, amivel a törvényt is meg tudod venni. Tudniillik ekkor olyan anyagi háttér áll mögötted, amivel – akár korrupt, akár tisztességes közegben – képes vagy kiemelni magad bármekkora trutyiból. Úgy szokták ezt megfogalmazni, hogy a börtönt a pitiáner bűnözőknek építették. A ma köztiszteletben álló Roman Abramovics (Роман Аркадьевич Абрамович) például 1992. június 9-én lopás vádjával lett letartóztatva Moszkvában. A vádirat szerint lábát keltette 55 vasúti ciszterna gázolajnak (a szabványos ciszternába kb. 60 tonna fér el, így nagyjából 3300 tonna gázolajról beszélünk, mely akkor 3,8 millió orosz rubelt taksált. Ma kb. 6 és fél millió EURO), melyet az Uhtyinszkij Olajfeldolgozóból indítottak útnak. 1992. december 1-én, bűncselekmény hiányában ejtették a vádat, mivel az elveszett gázolaj árát megtérítette a károsultnak – valaki. (Dorofeev, Kosztyileva: Az Abramovics elv. A pénz-csinálás talentuma – 2011.)
A „nagy történet” úgy kezdődött, hogy a kilencvenes évek elején megjelentek Oroszország szerte az újgazdagok – ahogyan ott hívták: a „Нувориш” (újorosz). „Nálunk azok az ügyes üzletemberek váltak oligarchává, akik hatalmukat úgy erősítették meg, hogy saját embereiket tolták be a politikai vezetésbe, s így létrehozták a korrupt csinovnyik struktúrát. A privatizáció szabadrablás időszakában elképzelhetetlen vagyonokat halmoztak fel, s Jelcin országlása idején ez a réteg egybeforrt az államapparátussal, s különleges vezető státuszt harcolt ki magának az államvezetésben.” (Evgenyij Primakov 1929-2015.) Nos, ha valaki, ő biztosan tudhatta mi ment végbe az öltözőben, és a színpad alatt, hisz Brezsnyevtől Putyinig szorgoskodott a nagy kondér körül. Nyolcvankét éves koráig vállalt állami vezető tisztségeket.
Az oligarcha soha nem állhat meg a növekedésben. Nem arra kell törekedni, hogy te légy a legnagyobb, hanem hogy senkinél ne legyél kisebb. Meddig lehet gyarapodni? Míg egyszer valaki, a ranglétra alsóbb fokáról be nem kopogtat hozzád egy husánggal, te pedig nem vagy képes elzavarni. E jelenséget az orosz – nemes egyszerűséggel – rabló zsákmánylásnak (рейдерский захват) nevezte el. Gyerekkoromban egy húsvéti locsolkodás alkalmával megtanított nekem egy félrészegnél picit arrébb merészkedő bácsi egy locsolkodó verset: „Én kis görög göndörödök, ha betérek tojást kérek. Ha nem adtok mind meghaltok, s rám marad a vagyonotok.” Nos, a kilencvenes évek második felének Oroszországában ezzel a mondókával nagy locsolkodásba kezdtek az újorosz, oligarcha címre pályázó elemek. Nagy hal megeszi kishalat. Nagyjából az ezredfordulóra – véres-verejtékes-könnyes küzdelem árán – rafinálódott le, ki lesz az, aki az Oligarchátus alapító tagja lehetett. Mintegy 2005-re tehető, mikor kezdett formát alkotni az Orosz Állami Oligarchátus. Ez konkrétan azt jelentette, hogy mérvadó pozíciókban (gazdaság, pénzügy, törvénykezés és végrehajtó hatalom) betolt érdekképviselők foglaltak helyet. Úgy tűnt, ekkorra zárt össze az oligarchák-csinovnyikok alkotta hatalom. Aki kívül maradt, az már maximum gazdag lehetett, de oligarcha nem nagyon. Mert ugye ismerjük a bogár-darázs axiómát: nem minden gazdag oligarcha, de minden oligarcha gazdag. Az idill nem tartott sokáig. A csinovnyik társadalom maga alá gyűrte az újgazdag parancsolókat. A majd’ hetven éven keresztül – a szocializmus/pre-kommunizmus kemény sarát taposva – dörzsölődött, kupálódott állami hivatalnokokon nem tudott hosszan befolyást fenntartani a frissen felcseperedett újgazdag pénzemberek hada. Így történhetett meg, hogy nagyjából a 2010-es évtől elindult egy szalon-képesedési folyamat, amely lényege, hogy az államvezetési struktúra ráérzett: Oroszország államformája nem oligarchátus és az oligarcha alapvetően csak nyűg az államapparátus nyakán. A pozícióba tolt csinovnyikok visszanyaltak. Vagyis az oligarchák kiszolgáltatottá váltak a saját maguk kreálta konstrukcióban. Végül, két választásuk maradt: világgá menni, vagy feladni az irányító szerepet és kompromisszumot kötni. Mitagadás, a gyeplőt roppant nehéz kiadni a kézből, ha már egyszer megszoktad, hogy nálad van. Elég csak Borisz Abramovics Berezovszkij (Бори́с Абра́мович Березо́вский 1946.-2013.) orosz-zsidó üzletember, matematikus, akadémikus példáját előkapnunk. Ő nem volt hajlandó újgazdag, oligarcha hatalmától megválni. Képtelen volt megemészteni a kompromisszum vasgolyóját. Rossz nyelvek azt suttogták, nem bírta elszenvedni, hogy azok dirigáljanak neki, akiket ő maga ültetett pozícióba. Bűnvádi eljárások sorát élte meg. Az Aeroflot légitársaság magánkézbe kaparintása során elkövetett csínytevésektől, korrupciós botrányokon, államcsíny elkövetésén keresztül egészen a gyilkosság vádjáig meghurcoltatott, s elítéltetett. Braziliától Franciaországig üldöztetett. Végül brit politikai menedékjog ernyője alatt, mérhetetlen gazdagságában egy Berkshire-i kastélyban húzta meg magát. Testét 67 éves korában egy belülről bezárt fürdőszobában találták meg. Hivatalos források öngyilkosságot konstatáltak – állítólag megtébolyult.
Egy másik, ma még élő példát hozott nekünk e témában egy igen tehetséges és ambiciózus oligarcha jelölt, bizonyos Mihail Boriszovics Hodorkovszkij (Михаил Борисович Ходорковский) néven nevezett jóember. Őt belülről vetette ki az igen szigorú, íratlan törvények szerint igazodó környezet. Ő ott hibázott, hogy külföldi szálakat próbált bevinni Oroszországba. Oda, ahová már a saját illetékteleneket sem engedik be. Meghurcoltatott, leültetett és szabadon bocsájttatott. Személyét illetően annyi vád és kereset-ellenkereset merült föl, hogy aki tudja ki ő valójában, az blöfföl. Ma remeteként tengődik Svájcban, néha-néha úgy érzi meg kell szólalnia hazája ellen – „Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.” (A.J.) Megszűnt mérvadó lenni, pedig ő már tényleg nem volt valami kismiska! 2004-ben Oroszország első, s egyúttal a világ 16. leggazdagabb embere címet birtokolta.
Azon mérvadó alakok, akik egyezségre hajlamosak voltak, békében elhagyhatták az országot, s szerteágazó vagyonuknak köszönhetően éldegélnek szanaszét a világban. Vagyonuk kimenekítésével Oroszország szegényebb lett ugyan, de el nem szegényedett. mintegy, az átalakulás végét jelezvén, 2018-ban Arkagyij Dvorkovics miniszterelnök-helyettes kijelentette: Oroszországban nincsenek oligarchák. Két évvel később, Dmitrij Peszkov (Putyin elnök sajtó szóvivője) hangsúlyosan megerősítette ezt a tényt. Azóta Oroszországban csak gazdag és gazdagságával befolyást gyakorló, de nem uralkodó, tehetősebb vállalkozók éldegélnek – nem oligarchák. A Forbes által kiadott 2023-as gazdagszámlálás során 110 fő, egy milliárd dollárnak megfelelő vagyont meghaladó gazdagsággal bíró személyt soroltak fel. Közülük 37-en vannak, akik visszatértek a nemzetközi vizekről hazai kikötőkbe. Az adott lista csak tisztán Oroszországban tevékenykedő vállalkozókat számlál, nincsenek közöttük azok, akik döntően külföldi vállalkozásokban vendégszerepelnek világszerte.

Napjainkra az orosz tőkének kényelmetlen lett a nyugati gazdaság – vagy talán a nyugati gazdaságnak lett kényelmetlen az orosz tőke? Egy biztos, az utóbbi pár évben a kisebb ellenállás felé tendál az orosz vagyon és elindult hazafelé. Míg tíz-tizenöt évvel ezelőtt – minden bizonnyal a baljós előérzeteknek, valamint a nyugati propagandának köszönhetően – rekord mértékben hagyta el Oroszországot a tőke, addig az utóbbi években – a nyugati szankciók, a retorziók, a zabra – némi a kijózanodott pénzek elindultak hazafelé. 2023-ban 34%-al nőtt az orosz tőke hazaáramlásának mértéke. Gombamód megszaporodtak a cégalapítások, az aktívák áthelyezése oroszországi befektetésekbe, gazdasági termelő egységekbe. Sokat változott a hazai közeg is. Az állami szabályzókat is kiigazították, hogy a hazatérő tőke ne sérüljön, s gyarapítsa az ország vagyonát. Megjelent például az eddig testidegennek vélt Zárt Befektetési Alapok intézménye, melyeken keresztül névtelenül, a nyilvánosság megkerülésével lehet további ügyletekben részt venni. (ЗПИФ – jogi személy, mely képes vállalkozásokban, részvényt, akár közvetlen tulajdont szerezni). Az adott szervezeti forma csak a hatóságok felé tartozik kötelezettségekkel. Nem hoz nyilvánosságra azonban információkat az alapról, a tranzakciókról, a részvényesekről – egyszóval, inkognitóban maradhat a háttérember. A racionálisabbá, befogadóbbá formálódott környezetben, a ma még Euro és Dollár milliárdok szép csendben rubel hátterűvé formálódnak át, és veszítik el nyugati kötődésüket. Tény, hogy ma ezek a vagyonok jóval nagyobb biztonságban vannak otthon, az orosz állam védőernyője alatt, s hozamokat illetően is nagyobb perspektívák vizionálhatók. Amennyiben hitelt adunk a pénzügyi előrejelzéseknek, rövidesen olyan átalakuláson fog átvergődni a globális pénzpiac (digitális valuta, dollár hegemónia megszűnése, BRICS clearing valuta stb.), amely bizony igen kedvezőtlenül fog hatni a kint rekedt orosz kötődésű vagyonokra.

Javaslom, tegyünk egy kört az ex-szovjet térség más régióiban is, és vegyük számba, hogy az oligarcha v.s. állam párbajban arrafelé mi játszódott le. Belaruszt és Ukrajnát belülről tapasztaltam meg, így igazán e két államról bátorkodok gondolatot megosztani. Az előbbiben elmondhatjuk, hogy az orosz zajlás kópiája ment végbe – kicsiben és egyszemélyes irányítás alatt. A ma tapasztalható biztos államhatalom éppen e folyamatnak köszönhető – az ország tehetős, már-már befolyással bíró elemei állami felügyelet alatt vannak. A felépítmény pedig úgy lett rendszerré kovácsolva, hogy ma már a „one-man show” akkor is folytatódna, ha One Man nem lenne az élen.

Ukrajnában már cifrább felállást láthattunk. A nagy szétválást követően rövid időn belül 35 oligarcha érdekkör ütötte fel fejét. Azonban az ottani közeg, a mentalitás és a Nyugat – testi-lelki – közelsége gellert adott az oligarchizálódás, és az abból állammá formálódás folyamatának. A Nyugat befolyása alá kerültek. Előbb a nyugat-európai vállalkozások, majd vaskosabb tervekkel megjelenő tengerentúli multimamutok döntöttek úgy, hogy saját képükre faragják a frissen szárba szökött Oligarchátus sérülékeny tákolmányát. Nehéz eldönteni, hogy az ottani gazdagok bedőltek e mézes-madzagnak, vagy úgy vélték, nagyobb esélyük és főleg mozgásterük lehetne, ha nyugati térfélen rúgnák a bőrt. Arra nem is gondolok, hogy eltaktikázták magukat, esetleg valami lustaság, tán nemtörődömség folytán hagyták elúszni a dinnyehéjat… Egy azonban biztos, hogy az általuk kézben tartott és az ő érdekeiket képviselő államot már nem tudták létrehozni. Petro Olekszijovics Porosenko ukrán üzletember, politikus elnöklése eleven példát statuált arra, hogy az ukrán oligarchák nemhogy nem urai saját országuknak, hanem alárendelt szolgái lettek gyarmatosító hatalmaknak. Eleve összeegyeztethetetlen morbiditás, hogy egy oligarcha beül az elnöki székbe – vagyis felül a traktorra. Hisz neki – vagyonánál, s az ebből eredő hatalmánál fogva – nem az a dolga, hogy traktorozzon föl-s-alá a mezőn, hanem hogy alárendelje a traktorost. Ezt a jóembert annyira kézbe vették, hogy országlása során olyan intézkedéseket vitt véghez, amelyekkel bokán rúgta saját magát, s hason szőrmekabátban járó oligarcha társait. Példának okáért traktorjával elgázolta egy másik oligarchára emlékeztető pajtását, egy bizonyos Ihor Valerijovics Kolomojszkij (ukrán-zsidó mérnök, üzletember és politikus, haderővel bíró vállalkozó) jóembert. Pedig, sokan úgy vélték, ő lesz az, aki visszaragadja országa jogarát az idegen behatolóktól – de távolról sem lett ez így. Egy darabig az ő ötletének vélték Zelenszkij urat is. Annyi azonban tény, hogy még megmelengetni sem érkezett a kígyót, mikor az 2021-ben törvényt adott elő, mely az alábbi cifra nevet kapta: “A közéletben jelentős gazdasági és politikai súlyú személyek (oligarchák) túlzott befolyásával összefüggő nemzetbiztonságot fenyegető veszélyek megelőzéséről”. Kerülgethetjük a gondolatot, de valójában e lépés is egyfajta államvezetés általi oligarcha üldözés – oligarcha államosítás tényét foganatosította meg. A klasszikus esetektől eltérően a nagy hal, aki itten felette a kis halakat azonban az akváriumon kívülről felügyeli az eseményeket – néha kaját dobál be és megkocogtatja az üvegfalat, hogy ideje megszolgálni a jutalom-falatokat. Nem csoda hát, hogy jelenleg azt sem tudni hol áll a feje annak az országnak. A régi struktúra a gajra menés ösvényét tapossa, az újnak pedig még szagát sem látni – csodavárás állapota.
De térjünk vissza Oroszországhoz. Ha jól belegondolunk, harminc évvel ezelőtt azok a jóemberek, akik a szétesett birodalom törmelékében turkálva – törvények mellőzésével – értéket teremtettek, valójában egy, ma a világ öt legerősebb állama közé tartozó birodalmat hoztak létre. Nekik nincs dinasztiákon átívelő pedigréjük, mint Rothschildeknek, Rockefellereknek, királyi és egyéb, dúsgazdag családoknak. (Walton, Mars, Koch, Weltheimer stb.) – viszont van jelenük és hatalmuk, mellyel bele tudnak szólni a globalizált-hegemónizált világ dolgaiba. Bizonyára miattuk is van, hogy a világunk átrendeződésbe fogott.
Ha pedig úgy gondoljuk, hogy az előzőekben felvázolt orosz államhatalom létrejötte egy poszt-szovjet találmány, nagyon tévedünk. Világunkban minden államalakulat, birodalom és irányító hatalom ezen az elven és csapáson jön és jött létre. Az állammá szerveződés (rendszerek egymásba kapaszkodása és kölcsönös támogatása) elengedhetetlen ahhoz, hogy a külső betolakodókkal és befolyással szemben ellenállást tudjon tanúsítani egy nemzet. Az az egység pedig, amely az elmúlt harminc-egynéhány évben jött létre a Szovjetunió még ki sem hűlt helyén, roppant stabilnak látszik, s csak egy hasonló körülmények között létrejött, s legalább olyan erős blokk tudja megbontani.
Akkor most lazítanék a szorításon. A kétezres évek elején történt, hogy egy orosz oligarcha születésnapján fellépet Maria de Montserrat Viviana Concepción Caballé i Folc, ismertebb nevén Montserrat Caballé. A műértő közönség egy darabig viselte a hangoskodást, majd csöndesen megkérték a művésznőt, hogy a hangulat kedvéért, kottából, akár fonetikusan is, de énekelje már el a “Владимирский централ” című dalt (Vlagyimir Központi Börtön – Vlagyimir városában, különösen veszélyes bűnözők fogva tartására szakosodott intézmény). Arról, hogy végül sikerült e a feladattal megbirkóznia a hölgynek, nem szól a legenda.
Végül egy ide (is) vágó orosz anekdota:
Fiatal hölgy férjhez megy a koros oligarchához.
– Ugye kedvesem, mi úgy fogunk élni, mint a mesében!? – kérdi egy szép napon a feleség,
– Természetesen drágám hosszan és boldogan fogunk élni, és majdan egy napon fogunk meghalni.
– Ugyan már, hiszen én negyven évvel fiatalabb vagyok nálad!
– Ne aggódj aranyom, ma már a tudomány mindent meg tud oldani, vannak kifejezetten erre a területre képzett szakemberek…
A szerző további írásait az alábbi linken érhetik el: https://petozoltan.com