„Ha csupa jó dolgot szeretnél hallani, figyeld a másikat, amint önmagáról beszél!” (Shayat Cout Pho)
Azt mondják egyetlen hamisítatlan szeretet van, az önimádat. Minden más szeretet olyan, mint a cipó, akkor látod a belsejét, ha megszeged. Ahhoz, hogy tudd mennyire szeretet az, amit annak vélsz, meg kell bizonyosodnod a tartalmáról – vagy esetleg jobb, ha nem is? Nem tudni ugyanis, hogy a vágy, vagy a megélés élménye az erősebb. Lehet, jobb, ha elkönyveljük a szeretetet úgy, ahogyan érkezik és nem firtatjuk mibenlétét?
Nem szeretem a politikát. Van egy aszott és áporodott mondás: „Aki szereti a virslit és a politikát, az ne nézze meg, hogyan csinálják.” Jártam húsüzemben és voltam politika közelében is. Mindkét alkalom rádöbbentett, hogy a semmi sem azért semmi, mert annak látszik. Be kell, hogy valljam, lelkemben liberális, tetteimben azonban nem – inkább racionalista vagyok. Midőn a liberális szellemiség kettészakadt jobb és bal irányzatra, én a repedéseken keresztül eliszkoltam az eszme környékéről. E bonyolult tulajdonságom miatt nem vagyok képes alkalmazkodni ideológiai vonulatokhoz. Azt figyeltem ki, hogy a politikát, vagy inkább annak szeleit kedvelők (bizonyára az én bosszantásomra) olyan markánsan ketté oszlottak, hogy nekem, a középen ólálkodónak csak a szakadék maradt. A politikai hovatartozás egyenese (közép és jobb-bal) napjainkra körré formálódott. Ráadásul ezt a kört időről-időre valaki (talán a tréfa kedvéért, vagy érdekek mentén?) megforgatják, mint a szerencsekereket. A képzeletbeli kör alján igyekeznek helyet találni maguknak a bárány-eszméket vallók, akik nem a zavarost preferálják, hanem a tiszta poharat keresik, tiszta vízzel. Tőlük jobbra, a jobbos irányban, balra a balos irányban eszmét hordozók, ideológiai bajtársiasságot találók csoportosulnak. Ők aztán eszmeiségükben tartanak a kör legfelső pontja felé. Nagyjából 3 és 9 óra magasságától felfelé pedig a radikalizálódás folyamatában, szinte tök mindegy, hogy bal, avagy jobb oldalról közelítesz, alapból semmibe veszed az alattad elterülő alsó körfelet. Nos, éppen ezen megfontolásból napjainkban a liberális eszmék inasai igyekeznek felfelé kúszni és akár a jobb, akár a bal oldalon helyet találni a felső félkörben – a karzaton. Tehát nem szeretem a politikát, mert ottan mindenki mindenkinek ellensége. Csak az a kompromisszum és konszenzus létezik, melynek lényege: vagy te, vagy én – nincs harmadik megoldás a pakliban.
Van-e a szeretetben érdek? Persze, hogy nincsen! Aztán, amikor jól belegondolunk, rájövünk, hogy nagyon is van. Amikor valamit szeretünk, egyértelműen ott húzódik meg az érdek, hisz saját magunknak örömet szerzünk, amire annyira szüksége van a szervezetünknek (s főleg lelkünknek), mit bármely más, életet adó táplálékra. Mikor ember-ember közötti szeretetcseréről van szó, akkor sem nélkülözzük az iménti örömszerzés élményét, sőt még fokozzuk azt az érzelmi birtoklás impulzusaival. Egyszóval öröm adni és kapni.
De mi helyzet az érdek szeretettel? mikor azért adunk szeretetet, mert bizony abból hasznunk származik. Egy spontán példát hoznék fel: tegyük fel egy birodalom feje őszinte szeretettel fogad egy vazallust. (lásd Brezsnyev-Honecker, vagy korunk nagy öregje és a munkaruhás fiatalember duettje) Átölelik egymást, vigyorognak a villanások irányába, majd nyakig érő szeretet-mámorban pózolnak, míg bele nem zsibbadnak. Ismert tétel, hogy a birodalomnak szüksége van alattvalókra – az alattvalóknak birodalomra. Azon államok, akik – ha kell, ha nem – lakáj-politikát folytatnak, szükségét érzik, hogy legyen egy gazdájuk. Kényelemből? vélt, vagy remélt haszon érdekében? Ne firtassuk! Ők egyszerűen, félredobva az ellenkezést, a vitát, a harcot – beköltöznek egy birodalom meleg akoljába. Egy nyáj, egy pásztor. Kalauzhalként (Naucrates ductor) követik urukat – vagy inkább, mint azok a kis madarak, amelyek a rinocérosz bőrkabátján utaznak, s feleszik róla a parazitákat, majd jutalmul böngészhetnek egyet az aznap termelt ganéban. De tartoznak valahova! Szeretik gazdájukat? Szerintem a jóllakott könnyebben szeret.
Magad uram, ha szolgád nincs! Azonnal felmerül bennem a dilemma: ilyen márpedig nincsen! Olyan úr, akinek nincs szolgája? – az nem is úr. Az úr ugyanis nem képes szolga nélkül úr lenni. Na és a szolga? A szolga képes lenne úr nélkül szolgálni? Miért szolgál a szolga? Bizonyára nem szeretetből, emberbaráti tiszteletből, hanem kőkemény érdekből. A szükség hajtja – akár anyagi, akár társadalmi és egyéb rászorultságból –, hogy gazdára találjon.
Most egy picit arrébb megyek. Jó, ha tudjuk, „az árgyélus kismadár nem száll minden ágra” (Bartók Béla besorolása szerint vegyes stílusú magyar népdal – andalgó) Bizonyára emlékszünk még, amikor kocsmák mélyén, valamikor a múlt században, nagyjából az ötödik sör és a harmadik „na, de erre inni kell” felszólítás után – valaki asztalt rántott és rozsdás érchangján beleénekelte a helyiség áporodott levegőjébe e gyönyörű virágéneket. Általában ekkor kezdődött a szeretet-ömlengés. Felszabadultak az indulatok és mindenki kedvére kiöntötte magából, amit szeret és amit nem. Akkor még énekeltek az emberek. Ma már csak isznak. Abban az időben még volt olyan, hogy néhányan összekapaszkodva (egymás egyensúlyára támaszkodva) dalárdát alkottak, és igyekeztek szóra bírni az éjszaka csendjét – a nyugovóra tértek örömére. Ma ugyanez random ordítás-sikítás és egyéb belső hangok hallatása, népdalok és magyarnóták kísérete nélkül zajlik – csak úgy, állat-kerti hangulatban. Na, de kifene az az Árgyélus kismadár? Bárki gondolhat bármire – én azonban azt a variációt fogadom el, hogy a szeretet madara. Vajon miért nem száll e szárnyas élőlény minden ágra, csakúgy spontán felindulásból? Nos, elmondom: ugyanis nem mindenki képes szeretetet adni és szeretetet befogadni. Azt szoktuk mondani, nem olyan a természete…
Nehezen merem megosztani megfigyelésemet, de talán nem árt, ha kiszivárogtatom: hétköznapjainkból (továbbá vasár-, valamint ünnepnapjainkból) kezd elfogyni a kollektív szeretet. Egyre kevésbé szeretjük egymást – akár egyéni, akár társas szinten. Meglehet, ebből is csak egy egységnyi van – mint úgy általában mindenből – a világban, és sajnos az utóbbi években felettük (kibányásztuk, mint a lignitet) a javát. Mi lesz így velünk? Szeretet protézis? Bio-pótlószerek? Szeretet-otthontalanok? Géppé, mechanikus szerkezetté válunk? Esszük majd egymás lelkét, vagy haraggal kelünk-fekszünk, s reggeli-ebéd-vacsora gyanánt konfitált gyűlöletet és aszalt dühöt fogyasztunk, valami zöld körettel? Még akár az is előfordulhat, hogy fegyveres konfliktusokba keveredünk egymással (Vietnam II.), és olyan gondolatok fognak eszünkbe jutni, hogy „nekünk azért jó a háború, mert a másiknak rosszabb.”? Esetleg hibást fogunk keresni/találni a kegyetlen borzalmakért, akin port kezdünk el verni? Csak nem előkerül ismét a deres és gorombább testvére a bitófa, guillotine (ismertebb nevén, a nyaktiló) és a vesztesen igazságot vesznek a megroggyant, de még talpon maradt győztesek? Aztán pedig megnyugszunk és „…megfogyva bár, de törve is…” új szakaszt kezdünk az emberi faj történetében, s miután az ember millióinak szeméből felszárad a „gyászkönny”, magról kezdünk el nevelgetni egy újabb szeretet-palántát?
Wass Albert, A funtineli boszorkány című írásában azt írja: „Az örömnek bánattal van vége, és a bánatnak örömmel.” Ugye, nem hiszünk az ilyesmiben!? – én sem. Az élet azonban nem egyszer szembe tolta nekem is a visszaigazolást. Nagymamám nem volt egy wasalbert, ennek ellenére rendre hangoztatta: fiaim! a viháncnak sírás a befejezése! Arról nem szólt, ha jól kisírjuk magunkat, akkor hamarosan vígadni fogunk…
Félve merem megkérdezni, másokban felmerült már a kérdés: mi is az a szeretet? Lehet őszinte a válasz, úgysem hallom 😊 Én például meglepve tapasztaltam, hogy az általam ismert nyelvek egyikében sem szerepel az a szó, hogy szeretet. Van szerelem, van olyan, hogy valamit kedvelek, de az adott folyamat közvetítő közege nincs megnevezve. (pl. Love, любовь, lieben,) Eljátszottam a fordítóprogrammal is, és a szeretet szót beírva, majd ismét visszafordítva (telugu-tól a papiamento nyelvig) minden nyelvről a szerelem fordítás jött vissza. Ez azt jelentené, hogy csak a magyar tudja igazán megnevezni, hogy mi is a szeretet? Talán nem – csak mi kifejezést alkottunk arra, amit kifejezünk, mikor szeretünk valakit, vagy valamit. Olvasatomban háromféle szeretetet különítek el: ember és ember között, férfi és nő között (most a harmadik elhajlást ejtem), ember és tárgyak, dolgok iránti. A szeretet olyan, mint egy falatka cipó, melyet igazán csak ember embernek adhat. Amit a természet többi lényétől/lényének (állatok, növények, természeti jelenségek, alkotások stb. ) kaphatunk/adhatunk, az – a látszat ellenére – nem helyettesítheti ezt a darabka kalácsot.
Na és a szerető? Mi fán terem az ilyesmi? Most poénkodhatnék, hogy tuti nem a családfán… De ezt most hagyjuk! Többnyire szexualitásra, házasságtörésre, megcsalásra és egyéb, a köznyelvben negatív oldalra sorolt gondolatokra asszociálunk. Holott a szerető valójában egy igen tiszta kifejezés arra a személyre, aki önzetlenül szeret pusztán azért, mert vagy neki – akár családi, akár szabad kötelékben. Nincsenek hátsó gondolatok, anyagi megfontolások, nincs töprengés a következményekről, a közmegítélésről, a közszájról – csak tiszta és kendőzetlen szeretetről. A szerető az, aki olyan szeretetet ad valakinek, amit az nem képes mástól megkapni.
Válóperes ügyvédi irodában láttam egy karikatúrát: a férj rángat szarvánál fogva egy tehenet, feleség pedig a másik végéről, farkánál fogva ráncigálja ellenkező irányba. Középen egy kis sámlin békésen üldögél egy emberke, s feji az állatot. Egy nyíl mutat rá: ez vagyok én, az ügyvéd…
Biztosan más is észrevette, amikor egy társas kapcsolatból elfogy a szeretet, vele párhuzamosan csökkenni kezdenek olyan tételek is, mint a tolerancia, a tisztelet, a megbecsülés és egyéb, kapcsolatot összetartó erők. Ekkor szoktuk azt mondani, hogy kiégett a viszony. Egyszer mindennek vége lesz! – szoktuk mondani, s tudomásul vesszük a helyzetet. Pedig sokszor elég lenne egy parányi odafigyelés, szeretet-morzsa, amely megértést, toleranciát gerjeszthetne, és újra életre kaphatna a kapcsolat. De mi emberek ennél sokkal konokabbak, makacsabbak és rátartibbak vagyunk, s hagyjuk veszni a történetet. Kalandra vágyunk, és keresgetni kezdünk valaki mást, aki éppen a kezében egy maréknyi szeretettel azon töpreng, hogy az előző párkapcsolatából kilépve kinek adhatna valami olyat, amit vissza is juttatnának neki. Többnyire a csalódások országútjára keveredünk.
Abban a bizonyos pillanatban úriember megkérdi a hölgyet: – nem tudom, miként tudnám viszonozni szerelmedet? – csak próbálkozz nyugodtan, eddig már sokaknak sikerült! – jön a nyers és valóságízű válasz.
Ismerjük a taszítva ölelés szituációját? Egy kínai bölcselet azt mondja: két ember között tíz lépés a távolság. Ha megtettél ötöt és senki nem jön eléd, akkor jobb, ha odébbállsz.
Bizonyára emlékeznek arra a tréfának szánt viccre, mikor megy át a hídon egérke és barátja, az elefánt. Megszólal az egér: – ugye, milyen hangosan dübörgünk?! Akkoriban jót nevettünk. Nos, csak felnőttfejjel jöttem rá, hogy valójában tényleg együtt dübörögnek. Szinte teljesen mindegy, hogy melyikük adja a nagyobb hangot, a végeredmény a közös dübörgés. Arra gondoltunk-e, amikor közösen kell a kombónak cincogni, akkor ki fogja vinni a prímet? Hát tuti nem az elefánt! Szóval, a szeretet is valahol egy közös dübörgés, közös cincogás, melynek két egymással szimbiózist talált résztvevője van.
A napokban hallottam, hogy Chicago polgármestere előterjesztett egy javaslatot, mely megtiltaná a rivális bandáknak, hogy a nappali órákban (reggel 09:00 és este 21:00 óra között) lövöldözzenek a városban. A város első embere így szeretné kimutatni szeretetét, szeretett városa, szeretett lakosai (választópolgárai) iránt. Mint elmondta, ezeket a bandákat képtelenség békére bírni, viszont a statisztikák szerint nappal veszíti életét a legtöbb ártatlan városlakó utcai lövöldözésben… Ez még nem az orosz anekdota volt! az csak most jön:
Hogyan alakul egy jóízű éjszaka után a másnap reggel különböző nemzeteknél:
Franciák: a hölgy már elment, a tükörre rúzzsal egy telefonszám van felírva.
Németek: a hölgy már elment, egy papírfecnit hagyott maga után: „Nem volt rossz, de az ágy keskeny volt, nyikorgott. Ha még egyszer találkozni szeretnél velem, feltétlen pucold ki a cipődet!”
Oroszoknál: a hölgy melletted ébred és közli, hogy az ágyat át kell tenni a másik sarokba.