Békenyál

„Én soha nem vettem a fáradtságot – mindig keményen megdolgoztam érte.” (Shayat Cout Pho)

Kedves olvasó, csak a mihez tartozás érdekében jelzem, hogy ígéretemhez híven 2025. január elsején, délelőtt tíz óra magasságában megpróbáltam a javulás útjára lépni. Néhány megtett gyakorlati lépést követően (nagyjából negyed tizenegykor) azonban azon vettem észre magam, hogy sekélyesedek és süppedni kezdtem a közöny és közhelyek fertőjében. Sikerült időben szilárd talajra vergődnöm. Ígérem, a továbbiakban nem teszek semmit ellenemben! Az idén is maradok ugyanabban a formában, ugyanabban a stílusban. Mint korábban már közhírré tettem. Akit érdekel, azit így érdeklem, akit nem, annak pedig semmilyen formában nem tudnék megfelelni. Egyúttal egyre nagyobb felindulást érzek (onnan belülről) – el kezdtem könyvvé rendezgetni írásaim egy jelentős részét, valamint azokat a gondolatokat, melyek eddig még nem kerültek publikálásra. A címe – „A stílus ma gazember” – és a borítója már évek óta készen áll, de mindeddig nem hatottak rám inspirálólag – talán, majd az idén.

Még így az írásom eléjén hasznosnak vélem, hogy tisztázzuk: a békanyál poshadt állóvizekben tenyésző, nyálkás szálakból álló különféle moszatok kisebb-nagyobb tömege – nem tévesztendő össze az ökörnyállal és a béke látszatát nyomokban hordozó békenyállal!

Azt hiszem, még időben vagyok ahhoz, hogy felkeltsem a figyelmet: hamarosan itt lesz a béke! Már csak győzni kell – kivárni… Ki harcba megy érte, ki harcba küld másokat, ki pedig csak nézi, hogy mikor gurul le az asztalról ez-az – és azt elnevezi békének. A. Einstein, az ész etalonja megmondta: minden relatív. Tehát miért pont a béke húzná ki magát e körből? Jobb, ha tudjuk, hogy a béke – hasonlatosan más maszlaghoz, mint például a semlegesség, az egyenlőség, egyenjogúság, testvériség, szabadság, szólásszabadság, demokrácia, fizetésemelés, rendteremtés, jólét stb. – nem létezik. Csak a relatív hasonmása üti fel a fejét, mikor elégedettségnek tűnő állapotokat produkálunk. Nagyon bonyolult? Akkor lebontom a gyakorlatban: Van az Amerika/NATO – Oroszország konfliktus Ukrajnában. Vegyük sorra, kinek mit jelentene a béke:

Amerika akkor jelentené ki, hogy számára béke, ha elérné, hogy Ukrajna területét (valós és elképzelt állapotában) hatalma teljes erejével birtokolhatná – a demokrácia jegyében, Oroszország ellenében. Területén megvetné lábát a NATO, mint az amerikai hadsereg kibővített alosztálya, s felkészülne a továbblépésre – a béke érdekében, hisz ami megvan, annál mindig többet kell, ugyanis ami nem fejlődik, az sorvad…

Oroszország számra a béke már jóval egyszerűbb és megközelíthetőbb nagyságrendben jöhetne létre. Egyfelől magáévá tudhatná az általa orosznak minősített területeket, melyeket a szláv egységből ki szeretnének szakítani, mint eleven hús darabot. Nem a szovjet egységéről beszélek, hisz akkor a Balti államok, és egyéb ázsiai köztársaságok különválása miatt is hadakozott volna – Ukrajna esetében többről van szó: egy etnikai egység kikezdhetősége forog kockán. A geostratégiai és egyéb katonai megközelítések – szerintem – akár másodlagosak (és kezelhetőek) is lehetnek. Van még egy igen fájó érzelmi megfontolás is: a fasiszta eszmék. Meglehet, a világ innenső fele nem veszi komolyan és el is bagatellizálja a jelenséget, de az az orosz lélek, amely Európa békéje, a szovjet életben tartása érdekében mintegy 8,5 millió katona és több, mint 20 millió civil áldozatot hozott, az nem szeretné újra megélni a fasizmus újjászületését – ráadásul a nappaliban. Aki anno ráérzett, az nagyon ráérzett, hogy Ukrajnában mindig is lappangott a banderizmus vírusa, amely anno túllihegte még a német náci eszméket is. Amint a körülmények kedvezően alakultak, erőre is kapott. Ma nem tudni hol tart a fejlődés, annyi azonban biztos, hogy a fejekben – államilag táplálva – növekszik az eszme.

Ukrajna. Nos, az ukránoknak – legalábbis nekem ez jön le – egyelőre nincs elképzelésük a békéről. Nem azért, mert nem fogalmazták meg, hanem mert az elképzelésük legalább annyira irreális, mint gyalogszert a Holdra. Bármilyen furcsán is hangzik megállapításom, de ők mellékszerepet kaptak egy olyan előadásban, amely nem róluk, hanem egy világhatalomnak vélt birodalom terjeszkedéséről szól. Nekik egyelőre a harcon, a háborún kell gondolkodni, hisz ez az elvárás a szponzorok részéről. A belógatott mézes madzag, melyre az van felírva, ha rendesen viselkednek, akár jutalmat is kaphatnak – szintén nem béke-zálog, inkább békenyál. A szerződött fél (az ország vezetése), valamint az alkalmazkodásra kényszerített alattvalók – számára a jelen felállásban semmi nem hozna nagyobb hasznot, mint a fennálló békétlenség. Szomorú tény, de a béke, mint ötlet nem kapna anyagi támogatást a Nyugattól. Így hát tízezrével vesznek oda ártatlan katonává lett polgárok, s velük együtt egy ország jövőképe. Az életben maradottak pedig a jelen posványában próbálnak gyökeret verni, s e szerint összeállítani a közeljövő perspektíváit. Eklatáns példa erre, hogy a napokban a munkaruhás fiatalember egy olyan frappáns ötlettel rukkolt elő, amely akár szimbolizálhatja is Kijev elképzeléseit a békét illetően: az Európai Unió – miután lenyúlta az Európában befagyasztott orosz aktívák hozamát – tegyen egy merészebb lépést is, ha már a garázda útjára keveredett és nyúlja le magát az aktívát is! (ha ez idáig még nem tette volna meg) Az ebül szerzett vagyonkát pedig üstöllést adja oda az ukrán vezetésnek, akik már tudják is, hol lenne ennek a pénzeknek a legjobb helye. Azt természetesen feltételezni sem merjük, hogy kézen-közönre kerülne! A maradékból pedig amerikai fegyvereket vásárolnának, amelyekkel folytatni tudnák a jelenlegi békétlen állapotok fenntartását. Nos, az ötlet és gazdája biztosan nem gondolt rosszra, hiszen minden szándék tisztességes, míg ki nem derül, hogy nem az…

Hát hogyan lesz itten béke!? Nem lesz, és ne is ábrándozzunk róla szerintem legalább az elkövetkezendő tíz évben. Aki azt ígérte, hogy 24 órán belül rendet tesz, az jó pókeres és (valami máson) jól is keres. Azóta egyébiránt olyan kijelentések is elhangzottak Trump részéről, ha az oroszok nem lesznek hajlandóak elfogadni az ő felvetéseit, akkor ellenkező helyzet áll elő – és Amerika, minden erejével támogatni fogja Ukrajnát – miben is? Na, ez lesz az igazi becsinált! Higgyék el nekem, nem akar itten senki békét, hisz nem ilyen céllal indultak meg a béketeremtők. Jó, ha azt is tudjuk, hogy semmi nem fordul vissza oda, ahonnan elindult. Az ukránban sikerült gyűlöletet szítani a testvérnépével szemben. Az orosz közvélemény egyre inkább a banditákkal, a banderákkal, árulókkal azonosítja az ukránt, s a bizalmi index mínuszban van. Az ukrán lakosság legalább 20%-a (több, mint tíz millió fő) azért ment világgá, mert esze ágában sincs részt venne ebben a felfordulásban. Életét, családját, jövőjét fontosabbnak tartja, mint kockázatot vállalni egy hazárdjátékban. Higgyék el, az ukrán nagyon élelmes nép – asszimilálódik, mint anno az örmény zsidóság. Az elmúlt két-három évben (aki akart) az már gyökeret vert máshol. Ahhoz, hogy haza menjen, nagyon valami olyannak kellene történnie, ami egyelőre elképzelhetetlen.

Aki pedig Ukrajnába megy, vigyázzon, mert nem 110 volt van arrafelé és a villany felfelé van felkapcsolva! Arról sem szóltam, hogy ott más az elszámolási rendszer, mint Amerikában vagy a brit honban, esetleg a Nyugat más régióiban. A bevételi rovatba soha nem azt kell írni, amit oda szánsz, hanem amennyit viszont szeretnél látni. A becsület annyit ér, amennyit fizetsz érte. Az igaz szó pedig minden szájban új értelmezést kap. A korrupció, mint jelenség konkrétan nem létezik – jelenlétét tagadja mindkét fél. Márpedig, ha az érintettek nem tudnak róla, akkor minden más feltételezés csak a fantázia szüleménye lehet. „A korrupció a latin corruptĭo, romlás, rontás szóból eredeztetik. Olyan törvénybe vagy közerkölcsbe ütköző cselekedet, amely során valaki pénzért vagy más juttatásért vagy juttatásra való kilátásért cserébe jogosulatlan előnyhöz juttat másokat.” (© Wikipédia) A hangsúlyt a „jogosulatlan” szóra is ráhelyezném – ugyanis, mindenki jogosultnak érzi magát az ügyletben. Arra már fel sem szeretném hívni a figyelmet, mi is történhet akkor, ha ez a szemlélet beeszi magát Európa köztudatába. Neeem! Ne gondoljuk, hogy ki fogja szorítani onnan a tisztesség fogalmát – dehogyis! Szépen, békében meg fognak férni egymás mellett. Az egyik majd azt hiszi, hogy minden rendben, a másik pedig úgy fog tenni, hogy minden rendben legyen, s ezzel végérvényesen lezártnak is tekinthetjük a témát.

Az Ukrajnában maradottak egy jelentős számban azonban a helyzet áldozatai – ők valóban minden segítséget megérdemelnek, de rájuk egyelőre csak az együttérzés szintjén gondol a Nyugat érzékeny lelkülettel megáldott része. A háború most fontosabb tétel – nagyobb üzlet. Aki pedig a háborús forgatagban találta meg a megélhetését, az rendesen megszedi magát. Az már egy külön értekezlet témája lehet, hogy majd mit kezd ezzel a vagyonnal, ha („Majdan” – bocsánat!) mégis béke lenne.

Az EU számára is idegenül hangzik a béke szó. Nem szeretném századszorra is idecitálni a „jóöreg” leköszönt Josep Borrell Fontelles, EU Bizottság alelnöke, külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, valamint a még ki sem hűlt székében jelenleg feszengő „jófiatal” észt politikus-asszony, Kaja Kallas szavait, de ők lefektették a tutit: Oroszország nem győzhet az amerikai-ukrán-orosz konfliktusban. Mondhatom, szép. Ha harc, akkor legyen harc – gondolhatnánk. Azonban ezt a fejetlen húzást jó lenne, ha nem neveznénk béke missziónak! (tegyük fel hívjuk békenyálnak!) Ráadásul a cél sincs igazán megfogalmazva, hisz maga az a kijelentés, hogy az orosz fél nem győzhet, még nem takarja, hogy akkor ki fog győzni? Brüsszel, Washington, esetleg Varsó, Ravalpindi, vagy Vanwyksvlei? Kijevet én nem sorolnám az esélyesek közé, hisz saját erőből nem élnék túl a győzelmet.
Túl sok a nyitott kérdés, amelyekre csak hablaty és blöff válaszok érkeznek. Azt sem tudjuk például, hogy Oroszországot miként pozícionáljuk? Márpedig mielőtt harcba keveredik valaki valakivel, illene meghatározni, ki is az ellenség. Jelen esetünkben nincs támpont, hisz hol ledegradáljuk, hol pedig félelmetes erővé magasztaljuk Moszkvát. Egyfelől azt halljuk, hogy a Nyugat áldásos szankcióinak köszönhetően, az oroszok az utolsó leheletük vételére készülnek, s megmentőért könyörögnek, mint egy tehetetlen, partra vetett dögrováson vergődő fóka – de azért a zsírjáért még érdemes harcba keveredni. Másfelől pedig egy ravasz, mindenre elszánt róka képét vetítik elénk, amely (ha kell, ha nem) még az amerikai választásokat is képes befolyásolni. A tulajdonában lévő ásványkincsekkel, nyersanyagokkal, valamint energiahordozókkal – galád módon – sakkban tartja a fejlett nyugati államokat. Lerohanta Ukrajnát és hamarosan egész Európát be fogja rakni a gimnasztyorkája alá. Most akkor tartsunk tőlük, vagy ne? Jó lenne ezt is eldönteni, mert hiszen itt állunk a kapuban és nem tudjuk már megint, hogy ki jön, ki megy, ki töri ránk a kaput és ki szabadít fel bennünket és ki alól? A választ a saját vehemenciájának, a kollektív emlékezetének és a genetikai kódoknak megfelelően adjuk meg magunk, esetleg nézzünk utána a történelmi mérlegtárban.

Ha húsz évvel ezelőtt, a Nyugat emberének (úgy Ausztriától a skandinávokon keresztül Írországig, továbbá tengeren túlon és holdudvarán keresztül Ausztráliáig) feltettük volna a kérdést: mi a különbség egy orosz és egy ukrán polgár között? Nagyjából a 95% egyenlőségjelet húzott volna. Ma ugyanez az ember húsz évet „komolyodott” és az egyik fél mellé „+” a másik mellé „–” jelet tenne. Nos, drága barátaim, ennyire megvezethetők vagytok! Jelzem, hogy sem az orosz, sem pedig az ukránnak nevezett náció nem változott. Sem identitásában, sem karakterében, tradícióiban, mentalitásában – még a külső jelek is ugyanazok maradtak. Mi változott hát? Javaslom, ki-ki tegye fel magában ezt a kérdést. Ha jön belülről válasz, akkor higgyen neki. Ha nem, akkor hagyja a fenébe a témát – majd valaki megmondja a választ. Nyeljünk be mindent, mint énekesmadár a kalitka kulcsát (és az Északi Áramlatot). Végül pedig ne csodálkozzunk, ha ki szeretnénk menni és nincs, aki kiengedjen.

Tényleg komolyan gondoljuk, hogy az orosz már megint elmenne Berlinbe? Mit kezdene ott és kivel? Azt azonban tudom, hogy az amerikaiak mit akarnak Kijevben. Azt is tudom, hogy mit nem akarnak a Balti köztársaságok, de azt még nem sikerült összeraknom, hogy mit szeretnének – úgy általában. Azt már tudom, hogy a NATO nincs jelen az Ukrajnában zajló eseményekben, viszont azt nem értem, hogy az amerikai és nyugati NATO fegyverek, a NATO hadseregek vezénylő tisztjei, a felderítők, hírszerzők, műhold kombinátorok és egyéb támogatást nyújtó NATO egységek mifenét irányítanak Ukrajna szerte – tudom én, hülyén nézne ki, ha kijelentenénk: a NATO hadban áll Oroszországgal. Azt is tudom, hogy a német gazdaság talpon lőtte magát egy zöld tölténnyel, azt viszont nem tudom, hogy miért érzik mindezt az oroszok feletti győzelemnek. Azt is tudom, hogy a franciák soha nem vásároltak olyan mennyiségben, eddig nem látott magas áron orosz energiahordozókat, mint az elmúlt években – azt viszont nem tudom, hogy ebben mi a ráció. Azt tudom, hogy Amerikának az a jó, ha Európa ismét el-anyátlanodik – mind gazdaságilag, mind morálisan, hisz ekkor ismét megmentésünkre érkezhetnek – azt viszont nem tudom, hogy ki lenne képes segítségre sietni azok közül, akik maguk is egyre nagyobb – mentális, morális és materiális – segítségre szorulnak. Azt is tudom, hogy a világnak annyira szüksége van a dollárra, mint kutyának az ötödik lábra – azt azonban nem tudom, hogy mint kezdene magával a dollár és gazdája, ha a világ lakosságának 45%-a (tíz BRICS tagállam együttesen) úgy dönt vesszen, ami veszni akar – és lemond a dollár használatáról.

Más. A békenyál – amennyiben nem tudjuk valakire rákenni – saját szervezetünket fogja megtámadni. E jelenség élő tanúi lehetünk: Nyugat-szerte kezdi felütni fejét a kanibalizmus. Nem mennék bele e jelenség fiziológiai feltárásába, azt azonban kiolvastam szakirodalomból, hogy két alapvető esetben fordul elő kanibalizmus: mikor nincs mit enni, vagy mikor a jólét felkorbácsolja a lappangó ösztönöket. Szemöldököm felhúzva értesültem, hogy a megválasztott, s hamarosan trónra lépő új amerikai elnök úgy döntött, nem faca-lacázik itten az arabokkal, az afrikaiakkal és egyéb arra méltatlan harmadik országbeli népekkel – egyenesen a Nyugat sorait kívánja rendezni. Természetesen békés úton. Olyat üzent Kanadának, hogy megeszi ebédre, mint 51. fogást. A kanadai elnök azonnal egyetértett és be is adta felmondását (biztosan nem is ezért…) – lesz, ami lesz. Másutt pedig azt olvasom, hogy Londonban felmerült, akár a Brit Birodalom is lehetne az a bizonyos 51. tétel az ebédasztalom Washingtonban. Az étvágy már most határtalan, pedig még szóba sem került az ebéd. Ifj. Trump a napokban felkereste Grönlandot (helyi nyelven: Kalaallit Nunaat – Az emberek országa) és egy kocsmában leegyeztette a helyiekkel (akik már most amerikainak érzik magukat és piroska-Trump-sapkát viselnek), hogy mindenkinek jobb lenne, ha ez a terület az USA szárnyai alá kerülne – hisz Washingtonban szemet vetettek rájuk. Üzleti alapon egyezkednek (egyelőre). Az ajánlat úgy fest, hogy Grönland minden lakosa kap fejenként cca. 26 millió dollárt (1,5 milliárd dollár – 57 ezer lakosra), hogy eddigi életét-álmait-tradícióit, nemét, identitását felcserélje kokakólára és szivárványzászlóra. Állítólag ígéretet kaptak arra is, hogy még a drog is legális lesz! Trump könnyen osztogat, hiszen az államkassza nemhogy üres, de olyan, mint a svájcifrank-hitelesek buxája – van benne 34 trilliárd dollárnyi adóság. De ne aggódjunk, egy ekkora bagatel összeg könnyen elő tud kerülni! Akár E. Musk – saját zsebből összekaparva az aprót – egy reklámszatyorban le tudja tenni Nuuk-ban egy kávézó pultjára. Ott pedig eszkimó táncosok háncs szoknyában fogadják…

Egyelőre morbid tréfának tűnik ez az egész felvetés is, de ha jobban benézünk a színfalak mögé, akár össze is tudnánk kötni a szálakat – csak úgy a konteo mentén. És mit szól mindehhez a világ és közvéleménye? Nézzünk csak körül környezetünkben, figyeljük meg az arcokat, mikor meghallják ezt a hírt! Nos ennyit. Dánia már jelezte, hogy nem kíván szót emelni a kérdésben, hisz Grönland, földünk legnagyobb szigete kvázi önállósággal bír, s csak politikailag tartozik hozzá – meg amúgyis, náluk demokrácia van! Brüsszelnek sincs szava a kérdésben – és nem is azért, mert Grönland ugyan Európa része, de szerződésileg nem tagja az Európai Uniónak, hanem azon egyszerű oknál fogva, hogy az EU-nak már egy ideje nem osztanak lapot a világpolitikában – sikerült elérni (külső és belső indíttatásra), hogy már nem minőségi, hanem mennyiségi tényező.

Nem tudom, mi mindenre készül még Amerika az elkövetkezendő ciklusban, de ha csak a fele jön be annak, amit az utóbbi hetekben Trump és a Teszlás összehordott, akkor is lesz itten rendesen nemulass. Egy népi bölcs megfigyelés ötlött eszembe: sűrű fingnak hasmenés, sűrű csóknak pedig kamatyolás a vége – tehát vagy ez, vagy az nagyon készül.

Tudom, már megint borúlátónak festem le magam, pedig így is van. De tegyük egymás szívére kezünket és valljuk be – ha nem okoskodnék itten, akkor is ugyanúgy mennének a világ dolgai, csak így egy okoskodással megtoldottam.

A béke paradoxonja: Andrej Dimitrijevics Szaharov (1921-1989) akadémikus, fizikus és békeharcos, de mindenekelőtt a szovjet hidrogénbomba feltalálójaként vált ismertté. 1975-ben Béke Nobel Díjat kapott. Így egészítették ki egymást a dinamit és a hidrogénbomba, mint az emberiség béke nagykövetei.
Az orosz anekdota hely és időszűke miatt röviden: adj fegyvert az ember kezébe, azonnal ki fogja rabolni a bankot. Adj bankot az ember kezébe, azonnal kirabolja a világot.