Kedv – S – Öröm

„A kedv nem más, mint az élet alapvető építőeleme – ha nincs kedved, lehet bármid, az már nem tud a kedvedre lenni.” (Shayat Cout Pho)

Anno, mikor katonáskodást éltem meg, volt egy jókedvű őrmesterünk. Tudtuk, ha ő megvillantja jókedvét, nekünk tüstént rossz kedvünk támad. Alapvetően egy egyszerű, alul-tanult segédtiszt volt, aki próbált a maga primitív módján, a saját pozíciójában jópofáskodni – természetesen, mások kárára. Történt egyszer, hogy éppen valami jókedvben volt része a társaságnak, s vidáman nevetgéltünk – próbálván túltenni magunkat a szürke közeg lehangoló nyomásán – mikor e jóember megállt a körlet ajtajában, s kezét csípőre támasztva eképpen adott elő: – Látom jól mulat a hangulat, na majd mindjárt lejjebb tekerek én a derültségből! S lett nem móka-kacagás – kedveszegetten fel alá szaladgáltunk egy-egy felmosóronggyal az agyonmosott, koszosra koptatott folyosó kövezetén. Fél szemmel kilestem amint a parancsnok vigyorogva, határtalan jókedvét lelte a mi nyomorúságunkban – szánalmat keltő látvány volt…

Nemzetünk kollektív alapgondolata úgy indul: „Isten áld meg a magyart Jó kedvvel…” Aztán, mikor valaki lenyúlja jó kedvünket, ekképpen folytatódik: „…Kedv s öröm röpkedtek, Halálhörgés, siralom Zajlik már helyettek.” (© Kölcsey Ferenc – Himnusz) A költő konkrétan szembe állítja a kedvet, s nyomában az örömöt a másik véglettel. Tehát, ha elveszik a kedved – egyénileg és kollektíve is – ette fene az egészet. E a rövidke szó (s a mögöttes tartalom), a hozzárakott toldással, ki tudja fejezni (szinte) az összes kedélyállapotunkat. Tegyük fel jókedvem van, de a rosszkedv is utolérhet. A kedv meg tud jönni, de el is tud menni. Amikor pedig hiányát szenvedjük, akkor nincs kedvünk, vagy kedvtelenek vagyunk. A kedvünket meg tudja hozni egy kedvesünk és el tudja vinni minden olyan embertársunk, akit nem kedvelünk. Vannak dolgok a körülöttünk kerengő világban, amelyek kedvünkre vannak (kedvtelésünket leljük bennük) és természetesen olyanok is, amelyek nagyon el tudják venni a kedvünket – akár az egész életkedvünket is…

Azt szoktuk mondani, vigyázzunk, hogy a jókedvünk mindig megmaradjon! Hát persze, ki az a kelekótya, aki azon munkálkodik, hogy kiűzze magából a kedvnek azt a fajtáját, amely valami kellemeset, pozitívat ad az élet folyamatához. A fenét! A kedvet nem mi veszítjük le, hanem konkrétan elveszik tőlünk. De miért ragadják el mások tőlünk azt, ami nekünk örömet okoz? Azért, hogy nekik legyen onnantól netán’ két kedvük, és mi egykedvűek legyünk? Tehát az én kedvem tulajdonlása másnak meghozhatja a kedvét? Az ad neki örömérzést, hogy nekem nincs a továbbiakban kedvem? Esetleg embertársunk észre sem veszi, hogy mit vett el tőlem, és az is meglehet, hogy nem is tudja mire használni az én kedvemet, hiszen az az én életem része és nem helyezhető át más környezetbe. Csak nem valami kereskedelem (kedv kereskedelem?) folyik már a kedvvel is!?

Van egy régi-régi dal, melyben azt éneklik „Elment a kedved, mert rosszak voltak veled. Elment a kedved, de várj még, még megjöhet.” (© – Piramis, Elment a kedved) Nem kezdek itten irodalmi elemezgetésekbe, de egyszerű leszűrni a lényeget: a kedv jön-megy és független attól, hogy én hol szeretném tudni. Ismerős érzés ugye, mikor csak ülsz, minden rossz, hangulat nulla, a depresszió és a haszontalanság gyötör egész nap – és hirtelen eszedbe jut a hűtőszekrény… Ilyen könnyű lenne jókedvet varázsolni? Majd jön a mérleg és annyi.
Na, de mi van akkor, mikor én hozom meg (viszem el) valaki kedvét? Kinek szeretnénk kedvet hozni-vinni, honnan és miért? Egyszóval Kedves Olvasó, kedvem támadt körül járni a kedvemet – most ebben a pillanatban, mikor nincs a tulajdonomban kedvem egy jelentős része, mivel valaki nagyon elvitte. Első gondolatom az volt, hogy figyelmetlenségből nyúlta le, vágta zsebre, esetleg lökte le az asztalról – az, aki ilyet tett velem. Majd rájöttem, hogy a kihasználás zsákutcájába tévedtem be – ismét. Ebbe az utcába téved be rendszeresen minden olyan gyanútlan polgártárs, aki hisz és bízik embertársai jóindulatában, s úgy gondolja, hogy nem csak a vaddisznó uralja az erdőt, hanem a jóindult és a kölcsönösség – is.

Igen korai gyermek éveimben rájöttem én arra, hogy az embereknek csak az kell belőlem, amit saját hasznukra tudnak felhasználni. Mondhatnám, hogy micsoda gonosz gondolat! Hát nem is így van! Aztán szép lassan (ahogyan felnőttem) rávezettek embertársaim, hogy de… Na, de hol van akkor az önzetlenség? Nos, az egy karitatív cselekedet, amikor tudva tudod, hogy valami olyasmit adsz oda, ami (már) neked vagy nem kell, vagy saját hasznodra (kedvedre) önzetlenkedsz, mert megengedheted. Ennek persze megszabod a határát, amely számodra és a környezet számára is jel, hogy eddig és ne tovább. A kihasználás igen sok gyökérrel kapcsolódig az önzetlenségbe.

Azt szokták mondani, van az a típus, aki azért nem tanul a saját kárából (sem), mert szeretné újra és újra megtapasztalni saját igazát.

Jó pár évvel ezelőtt egy vidéki egyetemről felkértek, hogy mint vendég előadó tartsak előadásokat világgazdaságtan tantárgy keretében az ex-szovjet térség bomlás utáni helyzetéről, perspektíváiról. Nagy kedvem volt hozzá, hiszen saját, ismert terepen járok, s úgy vettem észre, hogy előadásaimat előszeretettel látogatták a diákok is, érdeklődéssel figyelték milyen újdonságokat fedek fel saját bőrömön szerzett tapasztalataimból, s illesztem be a klasszikus világgazdaságtan alapjai közzé. Felkérésem két szemeszterre szólt. Az egyetem elkésztett egy megbízási szerződést is melyet én elfogadtam, hisz a fizető fél szokta meghatározni a feltételeket – a másik oldal vagy egyet ért vagy nem. Nagy lelkesedéssel, töretlen jókedvvel jártam be szombatonként egy Budapest belvárosában lévő épületbe, ahol a hallgatói jókedvhez hozzátettem az én előadói jókedvemet – szóval, jókedv jókedvre halmozása történt. Hónapokig jókedvűsködtünk, míg egyszer eszembe nem jutott, hogy az én szerződésemet még senki alá nem írta, így honorárium sem fokozhatja a jókedvemet. Rákérdeztem, megnyugtattak, már csak pár formalitás van hátra és nyélbe is kerül a dokumentum. Sovány vigasz, de mégis vigasz – gondoltam.

Azokban az időkben még korlátlan volt a szabadrablás, így a szombati napon is fizetni kellett a parkolásért. Nem bántam, hisz olyannyira jó kedvvel adtam elő, hogy az a pár forint nem szegte meg a kerek egészet. Egy idő után azonban egyre nehezebben találtam parkolót az egyetem körül – de az a pár száz méter gyalogszert még jót is tesz az egészségnek. Eltelt a fél év. Alig vártam, hogy vizsgaidőszak vége legyen, s én újra előadhassam önmagamat. Hanem az én szerződésem csak váratott magára. Örömmel értesültem azonban, hogy a következő időszakra is számítanak rám, s még intenzívebb beosztással. Éppen egy újabb szombati napot írtunk, mikor – nekem legalábbis úgy tűnt – mindenki úgy érezte, hogy a belvárosban kell leparkolnia gépjárművét. Tudtam, hogy mindez nem az én bosszantásomra történt, de bosszús lettem. Úgy sikerült, hogy még tömegközlekedést is igénybe kellett vennem. Ekkor határoztam el, hogy megkérem én az egyetemi adminisztrációt, (ha már anyagilag nem nagyon igyekeznek kedvemben járni) legyenek már olyanok és egy parkolási lehetőséget biztosítsanak nekem szombatonként a belső parkolóban. Sajnos, darázsfészekbe nyúltam. Mint tudtomra adták, én ilyesmiről ne is álmodjak, hisz nálam jóval tekintélyesebb professzorok sem részesedhetnek ilyetén kedv-telésben, így e probléma megoldását az én hatáskörömbe utalják vissza. Nos, ekkor kezdett billegni az én kedvem először. Se pénz, se posztó!? Én hülye meg itt lelkesedek?

Már március végét írtuk, s a tavasz letépte rólunk a nagykabátot, s én még egy petákot nem kaptam jókedvű előadásaimért. Meglehet, én voltam a hibás, és nem voltam agilis, talán arra gondoltak (azok, akik ilyesmiben gondolkodnak), hogy az én kedvemet nem a pénz hozza meg, s ekkor a hiánya sem veheti el a lelkesedésemet. De elvette. Egy napsütéses szombat reggelen, mikor a madarak már rendesen melóztak a fajfenntartáson, a nap kikezdte a felhőket, s zöldelni kezdet mindaz, ami később őszig zöldel – az én jókedvem lábra kelt. A hetedik előadásomra már nem be, nem vettem fel telefonomat és nem reagáltam senkinek, aki ez ügyben keresett. Bizonyára sejtik, hogy pár nap elteltével (ajánlott levélben) megérkezett a szerződésem. De akkor már nem nálam lakott az a bizonyos kedv, amelyik hónapokon keresztül arra sarkalt, hogy feláldozzam minden szombatomat, fizessem a napi parkolásom, és tegyek valamit azért, hogy a jövő nemzedékének tágabb legyen a horizont. Szerződést bontottam – jogi út, egy fillért se stb… Örökre sikerült elvenni kedvemet az ilyesmitől – bár, még megjöhet 🙂

Tudom, most sokan megfogalmazzák irányomba, hogy naiv vagyok, átverhető és nem tudok kiállni önmagamért. Saját szemszögükből igazuk is lehet – de az én aspektusomból nem. Én ugyanis meg vagyok győződve arról, hogy az élet valahol visszahozza mindazt, amit adok és az önzetlenségeim határai megengedik, hogy kedvemre tegyek olyan dolgokat is, amelyeket mások már haszonszerzés céljából követ el. Anélkül, hogy önelemzésbe fognék, érzem, hogy lakik bennem rendesen altruista is (Az altruizmus populáción belüli, egyedek közti interakció, mely során egy egyed akár saját kárára is segíti egy fajtársát. © – Wikipedia) – de nem hiszem, hogy alapvetően e tevékenység kerítene hatalmába. Sokszor fel szoktam hozni egy orosz mondást, mely szerint az önzetlenség gyanús. (Альтруизм вызывает подозрения). Nem szeretném magam a gyanús alakok közé keverni, s én belülről szemlélve ennek jeleit sem látom, azt viszont tudom, hogy ismétlős típus vagyok, s azóta is jött már szembe velem hasonló történet, más felállásban, de ugyanazzal a végkimenetellel – én pedig rendre rá-rátaposok ugyanarra a gereblyére. Miért? minden bizonnyal az a bizonyos kedvtelés, amely kompenzálni tudja az anyagiak hiányát is – mindaddig míg kitart bennem az altruista.

Csak az tudhatja, aki hasonló cipőt hord, mint én, hogy hányan utaznak erre a tulajdonságra a kommerciális külvilágban, az ember-ember közötti kapcsolatokban. Az alá-fölé rendelt viszonyokat már nem is említem. Az emberek egy része ugyanis úgy van összerakva, hogy ösztönösen parazita üzemmódba vált, amint talál egy gazdafajt, amely elcipeli egy darabig. Kedvvel és örömmel kihasználja az ő szemszögéből baleknak minősített másikat – hisz (gondoljuk) az ingyen, az mindig jól jön. A folyamatnak határt pedig csak a gyarlóságunk szab – az pedig nem ismer határokat. Míg nincs megállj, addig tart a zsákmányszerzés.

Van egy mondás: ha mindig csak adsz és semmit nem kapsz – felborul az egészséges egyensúly és egyszer csak kimerülsz. Nincs meg az általad nyújtott, belőled kiadott jókedv ellentétele. Furcsa módon a fogyasztói társadalom zuhatagában egyre természetesebbnek veszik, hogy te akkor is adni fogsz, ha nem kapsz érte semmit – hiszen te már bizonyítottál önzetlenségből. Majd teljes (de nem jogos!) a felháborodás és meglepetés, mikor kifogysz a grátiszból és lezárod a történetet. Ekkor szembesül a túloldal, hogy nincs tovább ugyanis, amit nem értékelnek, az értéktelenné válik. „Amit szeretsz, erősen kell szeretned, mert egy napon eltűnik” – (What you love, you must love all the harder because someday it will be gone. © Stephen King – Black House) Higgyék el, tényleg szertefoszlik – átalakul, más lesz, s meglehet abban a formájában már nem is fogod szeretni.

Azt mondják a kedvet a problémák tudják csak igazán elvenni. Erre én egy rövidke történetet említenék:
Az abban hívő elmegy bölcs rabbihoz:
– Jaj, rabbi segíts rajtam! annyi a problémám, hogy már alig bírom,
– Tudod fiam, az Úr mindenkinek ad problémát, mégpedig annyit, amennyit az illető elbír. Tehát, vagy el tudsz boldogulni a problémáiddal, vagy pedig félre érted a helyzetet és azok a gondok nem is a te nehézségeid.

Ne aggódjunk hát más helyett, és ne szegjük feleslegesen kedvünket más gyarlósága miatt. Egyúttal ne feledjük, hogy az optimista feltalálta a kereket. A pesszimista pedig a pótkereket. Ja! és ha rosszul mennek a dolgok, ne menjünk velük!

Természetesen most sem fejezném be addig, míg egy orosz anekdotával nem növelhetném a fennálló jókedvet:
Iván és Mása művelik a kertet, mikor derült égből leszáll a szántásba egy UFO. Eldobnak kaszát-kapát, s látják ám, hogy egy idegen bolygóról érkezett házaspár éppen feléjük tart az objektumból. Pillanatok alatt szót értettek egymással és Ivánék egy üveg házi főztessel csudajó hangulatot teremtettek. Végül a jókedvű társaság úgy döntött, hogy aludni tér, s a kedvet úgy fokozzák, hogy feleséget cserélnek. Mása belevetette magát az új élményekbe, majd mikor alábbhagyott lelkesedése, az idegen rákérdezett: – Szeretnéd, hogy nagyobb legyen? Akkor tekerd meg a jobb fülemet. Hú, nagyobb lett ám a jókedv! Majd ismét lankadt. – Akkor most tekerd meg a bal fülemet! Másának ez is nagyon kedvére lett. Majd egyszer csak kegyetlenül elkezdett nevetni. – Most min nevetsz? – kérdezte az idegen. – Tudod, elképzelem, ahogyan most a te párod tekergeti az én Ivánom füleit…