1911.

„Ami a hülyének már világos, az az okosnak még fejtörést okoz.” (Shayat Cout Pho)

„Az utolsó előtti, előtti békeév
viszonylag nyugodtan telt
s arról, hogy mi lesz majd három év múlva
senki, de senki sem énekelt” (Bródy János – 1911.)

Így hát felkérek mindenkit, hogy valami teljesen másról énekeljen mostanában (zöld ég, kék fű, szivárvány csatahajó, vagy a „Plébános úr, ha bemégyen a belvárosba…” kezdetű mulatós stb.)! Három év múlva pedig nevessen ki engem, hogy nem is volt igazam!

                Jön a vége és nem szabad komolyan venni! Engem se. Ne várjanak hát tőlem tradicionális gondolatokat (most sem). Mint mikor megkérdezték a hétmérföldes nagy bölcset: – mi a tág hiábavalóság határa? Csak annyit mondott: minden azon múlik, mennyire tudsz elvonatkoztatni fiam. – felelte a pallérozott elme, mert ő nagyon élesen látott akkor is, ha muslinca ment a szemébe. Thomas a gőzmozdony, aki bejárta heted, nyolcad, s lassan kilenced-hét országot, egyszer álmában, a remízben egy átmelózott epizódot követően arra döbbent rá: „Ideje kiengedni a fáradt gőzt! mégpedig időben, mert különben Elvis a gyorsvonat engemet is!” Nos, e néhány sor adjon útmutatást az év utolsó napjaira – ne vegyünk már komolyan semmit! Ezennel pedig megígérem, hogy jelen pár perc erejéig Sopánka művész urat bezárom a spájzba (az oroszok mellé…) és nem panaszkodok, semmi negatívról nem szólok az idei évben utoljára megírt írásomban – most pedig szépen ráülök a kamrakulcsra. Nyomja ugyan fenekemet, de viselem. Tudom, nem lesz könnyű dolgom nem szót ejteni az anomáliákról, a jövő rovására elkövetett gaztettekről. Azokról a jóemberekről, akik elkövetnek, s majdan visszavonultan, beráncosodva valami elhanyagolt fényűző kastély nyikorgó hintaszékében, gyapjútakarók és lakáj kíséretében, gőzölgő tea homályára támaszkodva bevallják: „Nehéz idők voltak. A körülmények akkoriban úgy alakultak, hogy maga az Atyaúristen sem tudott volna helyesen dönteni!” Erre én, aki (remélem) akkorra már lenyugszom és bambán, egy ecsettel kezemben, vagy egy gitárpengetővel a számban csak annyit mormolok magam elé (hogy senki ne hallja): „Akkor minek döntöttél az Úr helyett – te barom!?”

Jó, ha tudjuk, hogy az élet egyik alaptörvénye: mindenki tudja, hova kell ütni, csak az nem, aki üt.

                Nagyképű, de kellően szomjas kiskacsa besétál a tyúkólba: – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra! (Si Vis Pacem, Para Bellum) – idézte fel szerteágazó tudását, majd rögtön a lényegre tért: – Hol van az itató köcsögök? A tyúkok azonnal kloákájukhoz kaptak a vagabund gácsér határozott fellépése láttán, de a kakas úgy döntött, most végre megmutatja ki kakas a tyúkólban – erre azonban már a jércék is felbátorodtak s kesztyűt húztak. Nem részletezem a harc fontosabb momentumait, de végül kacsa arca leesett, s a lábán forgó ház is a történet martalékává vált. Mi ebből a tanulság? Aki inni szeretne, az kérjen – szépen.

A lelkiismeret a tudat olyan atavizmusa, amely nem teszi lehetővé, hogy élvezd az aljasságot. Nos, igen könnyű levezetni, aki jóban van az aljassággal, annak a lelkiismerete helyén szivacs törmelék van – mint a díszpárnában.

Szóval, az ide év lecsengett. Ne képzeljünk bele se többet, se kevesebbet – vége. Valljuk be, ugye megúsztuk. Azt hittük (azt hitették), sokkal rosszabb lesz. Ráadásul a vége felé, mikor már kezdtünk belenyugodni, hogy a dolgok milyen irányba haladnak, akkor csak valaki azzal állt elő – meggondolta magát.

Most pedig már kívánhatunk kedvünkre! Azt szeretném én, hogy legyen tartalmas a következő év! Tudom, ez így elég üresen hangzik, de legalább nem kong. Arra vágyom, hogy mindenki találjon magának értelmet a következő évben! Töltse meg gondolatait olyan tartalommal, amely karban tartja belső értékeit. Sikerüljön mindannyiunknak elrendezni viszonyunkat a világ racionális dolgaival. Ne együk egymást, és ne igyunk egymás bőrére!

Más. Biztosan volt már mindenki úgy, hogy megjelent fejében egy szokatlan gondolat és nem tudott vele mit kezdeni. Csak rakosgatta egyik helyről a másikra, abban bízva, hogy valahova tán’ elkeveredik, esetleg hamvába hal. Biztosan láttak már olyat, hogy bulldog bekap egy szem mogyorót – na erről beszélek. Elrágni nem tudja, rágatlanul lenyelni nem engedik az ösztönök, szóval egyre idegebbé válik a delikvens. Nos, ezen egyre feljebb ajzott állapot kiteljesedését (katarzisát) – az angol comment szóból ősi magyar kifejezéssé átalakítva – kommentelésnek nevezzük. Két válfaja ismert: a gondolkodó és az indulati. Mint tudjuk az indulat a legjobb tanácsadó, ha szeretnénk valami meggondolatlant művelni. Valami olyat, amiből már nincs visszalépés, csak leégés. Ha pedig még mélyebbre szeretnénk süppedni, akkor nem ám eloldalogni, vagy farkat behúzni! Igenis kitartani végsőkig a saját hülyeségünk mellett – mindaddig, míg mindenkivel nem tudattuk (nyomatékosan!), hogy nálunk nagyobb pucu-kalapot tuti nem talál…  Persze, megértem én, hogy ma már mindenki, mindent közzé tehet, s e kavalkádban biztosan akad valami olyasmi, ami megnyomja triggerünket, s a hirtelen felgyülemlett gondolatok konkrétan kifeszítik a türelem óvóhelyének vasajtaját. Ekkor szoktunk határozott véleményt alkotni. Na, de ennek alapja ne legyen már indulati tőke, mert az kamatozni fog és a hozammal nem tudunk majd mit kezdeni! Én például egy hasonlatos esetben azt teszem, hogy a lehető legdurvább szavakkal megírom kommentemet. Elküldök mindenkit a szaftos sunyi környékére, némelyiket még annál is messzebbre. Beleadom az aznapi összes terhemet, a szomszéd gondjait és felszorzom kettővel. Mikor úgy érzem, ettől már tuti fel fog menni a túloldal cukra és olyan dühös lesz rám, mint lovin a bukmékerre szoktak – akkor csak egy határozott mozdulattal visszatörlöm (Backspace) az egészet. Higgyék el, többszörös megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam! Egyfelől kiadtam dühöm. Másfelől nem érhet vád, hogy arra érdemtelen emberekkel vitába öltem energiámat, idegrendszeremet. Harmadrészt pedig nem kell attól tartani, hogy egy véget nem érő, parttalan konfrontációba zavarodok, saját rovásomra. Azért jó, ha oda figyelünk, nehogy küldés gombra tévedjen ujjunk!

Na, de mit kezdjünk a minket kommentelő makulátlan polgártársakkal, akik alanyi jogon képesek beleállni minden lébe, csakhogy kanálnak nézzék őket? Nos, így az év vége közeledtével külön üdvözlöm ezen jóembereket! Kívánok nekik is Boldogat és Újat! Legyen övék a szeretet csutkája, s kapják meg jövőre is az utolsó szó végét! Azonban ne feledjék az örök realitást: „ha mindig igazad van, nem érkezel tévedni – már pedig, tévedni emberi dolog…”  Egy ide egyáltalán nem passzoló orosz közmondást küldök nekik (grátisz), mintegy útravalót a 2024-es évre: „Isten adjon erőt a borjadnak, hogy megegye farkasunkat.” («Дай бог силу вашему теляти нашего волка съесть»)

Most azonban még korán van. Ráérünk foglalkozni jövőre! Egyelőre ne törődjünk, csak lazuljunk, élvezzük, hogy megértük ennek az évnek is az utolsó napját.

Gyertek át hozzánk Újévet Ünnepelni! Sajnos, nem tudunk. Óóó, milyen kedves tőletek! Ilyenkor, a jókedvű ünnepek táján szívesen ráakaszkodunk valakire, akinek roppant kínos visszautasítani bennünket – de ne törődjünk velük! Mi csak éljük meg és élvezzük a pillanatot, hagyjuk el magunkat s várjuk, hogy valaki ránk találjon. Pár nap múlva úgyis csak egy jópofa sztori lesz az egészből. Nem vagyok híve az újévi italozásnak – inkább áldozata… Kívánom viszont mindenkinek, hogy az idei szilveszteri vacsora essen egybe az újévi reggelivel! Ne feledd, ha szilveszter éjjelén valamilyen ismeretlen oknál fogva az asztal alá kerülnél – attól még részese vagy az eseményeknek, viszont igazolásod van arról, hogy kimaradtál azokból a kellemetlen pillanatokból, amikre amúgy sem szerettél volna utólag visszaemlékezni.

Ünnepeljünk, de ne vigyük túlzásba! Inkább hagyjuk, hogy a túlzások ragadjanak el bennünket. Jó, ha tudjuk, ez az év egyetlen napja, mikor 24 órára felfüggesztik az ősi mondást: „Az vagy, amit megiszol”. Jól is néznénk ki, ha azzá lennénk, ami legurul a torkunkon december 31-én. Figyeljük csak nyugodtan ki, hogy a WC kagyló is velünk ünnepel ezen a napon, hisz az év folyamán megszokott formák után, szinte felüdülés lesz számára új arcokat látni.

Ismerik ugye azt a mesét, mikor a hányinger elindul világot látni? Na, hát ez óriási sztori! A történet úgy kezdődik, hogy I. Stampedli, mint jóképű, snájdig trónörökös megérkezik a Gyomorországba, annak is a tartományi székhelyére – a Langerhans-szigetekre (biztosan beugrik földrajz tanulmányinkból 😊). Öröm tölti el a belsőségeket a ritka vendég érkeztekor, hisz alig várták már, hogy a karácsonyi törmelék-csőcselék elhordja magát, s végre felengedjenek egy cseppet. A korona herceg rangjához méltóan, peckesen végig sétált a mirigyeken, majd a fundus (a kardiától balra elhelyezkedő kupolaszerű gyomorrész) alatt leguggolva elégedetten konstatálta, hogy milyen termékeny is a bendő-birodalom. Éppen csak elfoglalta frissen ácsolt trónját, mikor arra lett figyelmes, hogy öklömnyi szafaládé (krinolinok családjába tartozó, behatárolhatatlan alapanyagokból készült, nyomokban hús-szagot tartalmazó kolbászféle), az udvari szakács kedvence ront be a helyiségbe vizes zsemle-ágyon hánykolódva. Majd kicsattanva az egészségtől, nagyjából 215 gramm „Maille” dijoni mustárt szorongatott a hóna alatt. Miután üdvözölték egymást Stampedlivel, barátságosan eltrécseltek az élet nagy dolgairól, a közel-keleti konfliktusokról, az idei gabonatermésről – kínosan kerülgetve az érzékenyebb témákat. Éppen a Zabrus tenebrioides (gabonafutrinka) invázió mérhetetlen pusztításait taglalták, mikor derült égből alá zúdult egy üvegnyi pezsgőfürdő. Na, ez aztán rendesen felborította az idillt. Szafaládé az utolsó pillanatban beszorult a sarokba, s így nem vált az áramlat martalékává. I. Stampedli azonban a patkóbél peremére sodródva könyörtelenül felszívódott, s bizony egy hajszál-repedésen múlott, hogy hasmenésbe nem csapott át. Krinolin később bevallotta, bizony ő is kétségek között vergődött – mint Miskolcon a másnapos katona –, mikor egy termetes, alkoholtól megtántorodott fasírozott (mely a pezsgő hátán utazott idáig) erőszakot kezdett el foganatosítani rajta. (sérelmére) Azonban éppen időben érkezett a felmentő francia-saláta sereg, mely – a (komáromi Magyar Pékek Fejedelmi Rendje által 2013-ban Hungaricummá nyilvánított – Erdélyi tepertős pogácsával szövetkezve végre rendre intette a rakoncátlan, alkoholban tivornyázó bandát. Ha ők nem érkeznek, bizony már-már odáig fajultak a dolgok, hogy a rész és az egész elkeseredésében azt tervezgette, ablakot nyit a friss levegőre. Így azonban a nemzetközi kollektíva komponensi – olyanok, mint a francia, továbbá az orosz saláta, a svéd gomba, a kijevi pulykamell, a zsidó maceszgombóc leves (jiddisül gebrocht, héberül sruja), Csécsi Dénes, hortobágyi böllérről elnevezett paprikás szalonna foszlányok, valamint belga-kongó, és svájci sapka – meggyőzték egymást, hogy ráér még felfordulás, hisz éjfél sincs! Mi tagadás, egyre többször és egyre többekben merült fel a gondolat, hogy „kicsi nekem ez a ház, kiugrom az oldalán”! Amikor aztán az óra odaütött egyet az éjfélnek, a jókedvű tömeg egymásba kapaszkodva, egy nyelvre hangolódott és elénekelte a himnusz első sorának felét. A jól indult történet azonban innentől nyaklóvesztetté vált. Roppant nehéz lenne nyomon követni milyen képkockák követték egymást. Kívülálló soha fel nem fogná, hogy miként keveredett erjedt puncstorta a kocsonyába és a bóléba miként tört bele a merőkanál – annyi azonban bizonyos, hogy a némi unszolásra megérkezett VIII. Stampedli herceg végleg felborította a rendet. Ő már nem volt képes disztingválni, s óvatlanságból felkeltette álmából a nagy gyomorforgató hírében álló udvari bolondot. Na ő aztán nem volt rest(i)! Hóna alá kapta csörgősipkáját, hányinger alakzatba rendezte az addigra már rendesen megnyekkent gyülekezetet és elindultak Újévet köszönteni.        

A nagy fehér kagyló anyai türelemmel ásított egyet és befogadta az egész brancsot. A hangzavar elcsitultával valakinek eszébe jutott, hogy a következő év egyik legkínosabb napja január 1. (nemes egyszerűséggel – a másnap), éppen hétfő lesz. Többszörösen is megerőltető pillanatok. Barátnő reggel telefonál barátnőnek: – Na, hogy telt a szilveszter éjszaka! – Áááá, az ágyban töltöttem, mint mindig. – És sokan voltak?

Január elsején telefonos közvéleménykutatást végeztek. A megkérdezettek 3 %-a igennel válaszolt, még mielőtt feltették volna a kérdést. 2 % csak annyit tudott mondani, hogy „halló”, 95 % pedig visszalépett a válaszadástól. Pedig, igen izgalmas kérdések merültek fel: Megfogadta-e ismét ugyanazokat a tételeket, amelyeket tavaly nem tartott be? (tétre és befutóra) Elhiszi-e, hogy az Új Esztendő később van, mint az Óév? Szeretne-e új életet kezdeni? Befejezte-e már a régit? Ha egy napra visszaforgathatná a naptárt, nekiállna-e újból szilveszterezni?

Más időpontokban készült statisztikák szerint egyébiránt kiderült, hogy legérdekesebb álmainkat a rendfenntartók, feleségek és a pszichiáterek rombolják szét. Ha már a számítgatásoknál tartunk, azt is mondják, a számok nem hazudnak. Higgyünk tehát a számmisztikában (is)! Bárki kiderítheti, hogy mi vár rá az elkövetkezendő egy évben, ha a születési hónap és napja számához hozzáadja a következő év számait. Például, aki mondjuk december 31-én született, annál így néz ki a kalkuláció: 12+31+2024=1+2+3+1+2+0+2+4=15 (1+5)=6. Tehát a hatodik személyes évet éli meg. Nos, mivel nem én vagyok a megmondó (sem), így kérem az olvasót, nézzen utána, hogy mit is hoz számára ez az év. Addig pedig legyen elég annyi, hogy szökőév lesz, tehát akit üldöznek, annak bizony jövőre is menekülnie kell majd.

Végezetül csak úgy útravalóként, hátha akkor lenne szükség egy gondolatra, mikor az éppen nincsen kéz alatt. Megkérdezte a fentebb említett hét és fél mérföldes bölcset tanítványa: – Mester, meddig kell még várnunk, hogy jobbra forduljanak dolgaink? – Nos, ha vársz fiam, akkor nagyon sokáig…

Magam részéről pedig az alábbi gondolattal kívánok Békés, 2024-es Új Esztendőt mindenkinek, aki megérdemli: Mikor az Úr megoldja gondjaidat, örömmel konstatálod, hogy a Mindenható tényleg mindenre képes. Mikor azonban nem tesz kedvedre, akkor ő gondolja azt, hogy azért te is csak képes vagy tán\’ valamire.

Nem is lenne igazi az év vége, ha nem egy orosz anekdotával zárnánk:

Moszkva. Taxis felveszi az utast, egy amerikai szerencsevadászt. Elmennek egy felhőkarcoló mellett. Taxis dicsekszik:

•  5 év alatt építettük fel!
•  Ó, nálunk egy ilyet 3 év alatt összehoznak. – vágott vissza az amerikai.

Másnap egy japán turista száll be a taxiba. Ismét elmennek a felhőkarcoló mellett. A japán megjegyzi, hogy náluk egy ilyet egy év alatt felépítenek. Harmadnap egy belorusz átutazó viteti magát a belvárosba. Újfent elhaladnak a felhőkarcoló mellett. A fehérorosz egyszer csak felkiált:

• Hoppá-hoppá! Ez meg micsoda felhőkarcoló itten!?

Erre a taxis csodálkozó ábrázattal:

• Hoppá-hoppá! Ez tegnap még nem is volt itt!