„Akinek nem tollas a háta, annak bizonyára vaj van a fején.” (Shayat Cout Pho)
Tudom, másnak is beugrott a jóöreg mondás: A láng-lovagok szerint, aki nem tűzoltó, az gyújtogató.
Nos, megmagyarázom, hogyan gondolom én. Ugye világunkban mindenki igyekszik megtalálni a boldogulás ösvényét. Mindenki másban véli jövője zálogát. Egy közös dolog azonban van: senki nem szereti, ha hülyének nézik. Ezért igyekszik ő maga másokat hülyére venni, s azon keresztül előnyökhöz, haszonhoz jutni. Aki pedig hisz a tisztességes boldogulásban, az ne ártsa magát a politikába, továbbá ne menjen el üzletembernek. Ne foglalkozzon a közélet gyomorforgató kérdéseivel, s ezekkel kapcsolatban óvakodjon véleménye megformálástól, valamint mások véleményének meghallgatásától. Minden hájjal megkent környezetben az a mondás járja, ha nem jössz rá, hogy ki a vesztes, akkor te vagy az…
Egy ősi zsidó mondás jutott eszembe: add uram, hogy olyan okos lehessek előtte, mint a feleségem utána!
Anno, mikor iskoláimat jártam, rendszeresen önkénteseket toboroztak az igazgató autójának lemosására. Nem azért nem szerettük az ilyesmit, mert világoskék Zsiguli volt és ezt a színt roppant nehéz úgy lemosni, hogy ne maradjon rajta folt – hanem mert koszos, nyirkos és alantas meló volt. Az egyik műszaki oktató volt a toborzó tiszt. Mikor megjelent a tanműhelyben, mindenki lapult, hogy éppen ne őt szúrja ki a nemes feladatra. Tanárunk, hogy igazságosan döntse el a nevezést, úgy döntött két részre osztja az osztály: Lelkesekre és lelketlenekre. Máig nem tudom, miért gondolta ez a jóember, hogy a két tétel egymás ellentétje. A következő kérdést tette fel: Aki kellően lelelkesnek érzi magát, és elhivatottságot érez, hogy lemossa a direktor kék Zsiguliját – az álljon jobbra. Aki úgy véli, hogy megérdemli az igazgató úr, hogy lemossuk az autóját, mert szeretjük őt annyira, hogy a városban, szégyen szemre ne egy koszos Zsigulival flangáljon – az álljon balra. Sípszóra megindult a tanakodás, majd a helyezkedés. Nem hiszik el, maradt (ha jól emlékszem) három osztálytárs, aki nem tudta eldönteni a kettős sípszóra, hogy melyik oldalra álljon. Tanárunk kerekre vigyorintotta fejét, s csak annyit mondott: – nos, ti lappangók, ti fogjátok lemosni az autót! Ennyi idő elteltével is fáj beismerni, de én a lappangók között voltam… Képzelhetik, mekkora megkönnyebbülésben volt részem, mikor egyik reggel arra értünk be az iskolába, hogy az igazgató Zsiguliját kora reggel agyonnyomta a kukáskocsi. Évekig az a tréfa járta, hogy nagy zenészek ezek a kukások! kedvük támadt egy világoskék tangóharmonikán játszani 😊
Ha valahol, hát a szocialistának nevezett időszakban nagyon megtanultunk lappangani. Holott akkor voltunk igazán rákényszerítve, hogy színt valljunk – de az a szín csak a vörös lehetett. Az ötvenes évek derekán – úgy a levert vese környékén – Rosszemlékű Mátyás (született: Rosenfeld Mátyás 1892 – 1971) néven történelembe befurakodott jóember, egy a bibliából (Márk 9:38-41) merített idézettel próbált okos képet festeni magáról, mi szerint, „Aki nincs velünk, az ellenünk van.” Sors, de nem zárkatársa egy bizonyos Czermanik János József (1912 – 1989), aki nem sokkal később Kádár János néven terjedt el, mint politikus imigyen cifrázta meg a mondást: “Aki nincs a Népköztársaság ellen, az vele van, aki nincs az MSZMP ellen, az vele van, és aki nincs a Népfront ellen, az vele van.” Talán annyit fűzhetnénk hozzá e magvas gondolatcsokorhoz, így a jövőből visszatekintve, hogy aki egyáltalán nincs, az nem lehet velünk, de bármikor ellenünk fordulhat! A nagy kommunista mágus, aki (mint tudvalevő) szerette, ha nem viccelnek a környezetében, hisz ő értette a tréfát, de nem szerette azokat, akik kitalálták, szóval K. Elvtárs és ideológiája nyomtalanul (foltot azért hagyva) eltűnt, még a fejét is lenyúlta valami szégyentelen sírfosztogató. Az emberek azonban nem változnak. Meghalnak, születnek, felnőnek, arcot, ruhát, alakot öltenek. Öröklik őseik TAJ-kártyáját, generációról generációra. Helyezkednek, lappanganak és időben jelzik a maszlag és manna igényüket. Reménykednek és hitet vetnek valamibe. Apropó! Tudjuk mi a különbség a remény és a hit között? Az én olvasatomban a remény nem más, mint illúzió, ahogyan szeretnénk, hogy valami alakuljon. A hit azonban egy belső igazodási pont, melyet az ember a karakterének, a világból megszerzett tudásának, tapasztalatainak megfelelően határoz meg és követ, míg él.
A napokban volt egy különös álmom. Egy liftbe szálltam be utolsónak. Bezáródott az ajtó, de a fülke sehova sem indult el. Ekkor vettem észre, hogy a mellettem álló emberek feslett, lóden szerű nagykabátjának zsebében van egy-egy, legalább két kilós olajos, füstölt hal. Az északi emberek misztikusak, gondoltam, s egyre furábban éreztem magam, hogy én ott állok haltalanul, s még a kabátom sem hasonlít. Meglehet még a szagom is furcsa lehetett számukra, mert ugye nekik egyértelműen borzalmas áporodott halszaguk volt. Ekkor kivált közülük, s odalépett hozzám egy rőt-szakállas úriember, fején egy kisebb forma halas kosárral, mindkét kezével megfogta fejem – úgy fültő magasságban –, s mélyen a szemembe nézett. Olyan tekintete volt, amelytől az embernek az az érzése támad, hogy ha valaki, ez a jóember nagyon tudhat valamit. Közölte velem, hogy ő egy filozófus-kalandor, akit partra vetett egy vaskos hullám, s most utazik haza az övéihez. Nem emlékszem milyen nyelven értekeztünk, de arra felfigyeltem, hogy hanghordozása, választékos beszéde megrémített. Olykor homlok egyenest hallgattam, máskor kerek szemekkel és felhúzott szemöldökkel kételkedtem. Egyszer-egyszer pedig vitába szerettem volna keveredni, de mint tudjuk, az álom az nem kérdezz-felelek játék – ő pedig, mint ha valamiféle kötelességet teljesítene, rám zúdította az általa megformált filozófiának tűnő összegzéseket, továbbá sarkosra vágott jövő fantazmagóriát. Mondandóját egy általa felállított hipotézissel kezdte, miszerint az emberiség két tételből áll: a gondolkodó és cselekvő egyedek, továbbá a beszélő állatok… Megdöbbentő! horkantam fel (ugyanis álmomban szoktam horkolni). Ennyire nem lehet azért leegyszerűsíteni a dolgot, hisz akkor hova soroljuk például az emberszabású házi állatokat (mint kutya, macska, teknős s a továbbiak, akiket egyre inkább emberszámba veszünk) hisz ők mindent értenek, de beszélni nem tudnak.
A közelről is belátható jövő képének felfestésével folytatta a bölcselő peregrinus: – fiam (ugyanis az első perctől lefiamozott, jelezve ezzel is a fölöttem álló státuszát), a történelem nagyjai időről-időre, mikor nagyon feltorlódik a főznivaló, kifőznek valamit. Most is egy nagy kotyvasztás elébe néz világunk – mégpedig pálinkafőzés készülődik. A cefrét már szorgalmasan összehordták az utóbbi száz év generációi, s ki-ki a maga pincéjében rejtegeti várva, hogy meginduljon az erjedés. Nagy országok vermében nagy trutyival teli kádak, de a kis országok is büszkélkedhetnek rohadni valóval rendesen. A kollektív erjedés pedig már orral/füllel/szemmel érzékelhetően fel-felbukkan horizonton innen és túl, hisz globális, a kerek Földet érintő pálinkafőzés készül. Megtudtam azt is, hogy utoljára a Nagy Amerikai Szesztilalom idején volt hasonló jelenség, amely aztán erjedt, orrfacsaró szagával évekre beterítette világunkat. A mostani erjedés még eltarthat akár egy évtizedig is, mikor pedig már alig lehet majd megmaradni a környezetében, akkor megkezdődik a kis- és nagyüstön történő lepárlás. Hasonló eseményre a múlt század 45-ös évjáratában került sor egy Jalta néven elhíresült szovjet, tengerparti nyaralóhelyen. A helyi gazda és két érkezett másik, disznótort ült a frissen főzött pálinka felett. Mint megtudtam, az akkori erőfölénynek megfelelően dőlt el, hogy kinek mekkora kóstoló, és hány liter pálinka dukál. Döbbenten hallgattam, s azon méláztam, hogy miért pont nekem mondja el mindezt ez a jóember, mikor ott vannak a nagy nemzetközi fórumok, Brüsszel, Moszkva, Washington, az ENSZ, a Panda Mackós WWF, vagy a Nemzetközi Kinológiai Szövetség (franciául: Fédération Cynologique Internationale – FCI) esetleg a Pálinka Nemzeti Tanács. Én elismerem, egy picit megrettentem, hisz valamiféle jelenéssel, jövendöléssel lett dolgom, melyre nem készültem fel, melynek tök véletlen lettem részese. Peregrinus orromra kötötte azt is, hogy a történelem nem ismétli ám önnön magát, hanem mindig új köntösben jelenik meg. Mindig tud új ízeket, új állagot és meglepő fordulatokat produkálni. A vendégnek pedig – aki csak egy életre érkezett az eseményre – támad egy olyan érzése (déjà vu – ejtsd: dézsá vü), mintha valahol már összefutott volna hasonló történésekkel.
Mikor idáig értünk az események sodrában, az addig liftnek vélt fém doboz egy nagyot zökkent, recsegés és éles fém sivítás nyilat fülembe. Azonnal felismertem, egy konzervnyitóval van dolgunk. Ekkor jöttem rá, hogy én nem egy liftbe szuszakoltam be magamat, hanem mi mindannyian egy olajos hal konzerv dobozába lettünk bezárva. Őszintén sajnáltam, hogy cserben és magára hagytam Peregrinust és a doboz többi lakóját, de én úgy döntöttem, hogy felébredek még mielőtt valaki pirítósra ken…
Reggel, mikor az ébren lévők társadalmában találtam magam, jól körülnéztem, találok e magam körül beszélő állatokat. Hát, be sem merem vallani megfigyeléseimet. Azt azonban megosztom, hogy az asztalomon lévő akváriumban úszkáló algaevő harcsa, az üvegre tapadt rémes szájával valami olyasmit mondott nekem, hogy „barátom, te teljesen megbuggyantál.”
Kinyitva a történelem könyvét, tüstént utána néztem, hogy mifene is történt – nem a szesztilalom idején, hanem – ott, és akkor Jaltában, mikor utoljára disznó vágással egybekötött pálinkafőzést tartottak.
„A jaltai konferencia (kódnevén Argonauta konferencia) 1945. február 04 – 11 között zajlott le A Szovjetunióbeli Krím-félszigeten található Jaltában a szövetséges államok vezetői között. A három nagyhatalom, az Amerikai Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és a Szovjetunió vezetői között.” (© Wikipédia)
A konferencia – nem titkolt – célja volt a háború befejezése utáni Európa és a világ érdekszférákba történő kasztosítása volt. Ma már igyekszünk elfelejteni, hogy a Szovjetunió és vezére Sztálin mekkora erőt is képviselt akkoriban, s azt is sikerült elbagatellizálni, hogy Európa felszabadulásában mekkora szerepe volt – de azt azért sejthetjük, hogy nem lehetett eltaposható jelenség, ha a két nyugati vezető a generalisszimusz által megjelölt helyen volt hajlandó osztozkodó asztalhoz ülni. Churchill, aki soha nem rejtette szivarja alá véleményét, azt hangoztatta, hogy „Sztálin egy aljas rendszer élén álló ördögi tirannus.” Franklin D. Roosevelt, arra a brit felvetésre, hogy a “vörös amőba ráfolyik Európára” olyat nyilatkozott akkoriban: „Én úgy érzem, … ha mindent megadok neki, amit csak tudok és semmit nem kérek érte cserébe, noblesse oblige, nem fog elfoglalni semmit és együtt fog működni velem egy demokratikus és békés világért.”
Szóval, csak nem valami Jalta II.-re történő utalások kerülhettek szóba ott hal konzerves doboz fogságában? Csak nem valami olyanra készül már megint a világ, amiből „disznóvágás és pálinkafőzés” lesz? Az a nagy helyezkedés, erő fitogtatás, provokálás, hőzöngés pedig nem lenne más, mint pozícióharc Jalta II. előtt? Jó, ha tudjuk, hogy egy valamire való Jaltához győzelmek, alku pozíciók, köztes sikerek és béke-közeli állapotok kellenek – hol vagyunk mi még ettől! Úgyhogy aki Jaltát várja, az szánjon rá bőven időt.
Ilyen plafon egyszerű lenne a világ történelme?
Képzeljük csak el, hogy szép nyári napon fekszünk egy tarka-virágos mezőn. Kockás takaró, madár csiripelés, pillangó-hatás, nem minden bogár-darázs zümmögés. A közeli gumigyár és sertés nevelde-vágóhíd (Shernewall) szagát tova fújta a júniusi fuvallat. Gondolataink csak úgy cikáznak a derűs égbolton… A következő pillanatban azonban arra eszmélünk, hogy egy népes csapat csörtet ki az erdőből, lelkesítő szavakat harsogva, cintányérokkal, fazekakkal, kolompokkal, kereplőkkel, kartács ágyukkal, Himars és Oresnyik (Орeшник) rakétákkal hangsúlyt adva jelenlétüknek közlik: Megleepeetéés! Most változik a történelem! Tessék felkelni onnan, ez már nem az a föld, amin csak úgy hemperegni lehet! S mi hanyatt hagyjuk a homlokunkat, a kockás plédet és rémülten fedezéket keresünk, ahol legalább életünk végéig ellappanghatunk…
Emlékeznek Salvador Dali „A háború arca” (The face of war) valamint a „Polgárháború előérzete” (Premonition of Civil War) címmel ellátott képeire? Ha nem ugranak be elsőre, sürgősen nézzenek utána a neten! Ugyanis, az elkövetkezendő években valami ilyetén érzés fog bennünket körbe-keríteni és szagával beárnyékolni. Vezérkedők, tutit osztók, toborzók, felkészülők, kivárók, helyezkedők és lappangók fogják benépesíteni a valós és virtuális tereket.
Addig pedig ne feledjük, a világ kétféle szemlélettel él: 1. Ha te loptál, bűnös vagy. 2. Ha loptál és nem kaptak el, te vagy az ügyes.
Az orosz anekdota nagyon aktuálisra sikeredett: – Annak, aki kigyógyít a megalomániámból, neki ajándékozom Grönland szigetét…